Frank_Spielmann I értékelése


>!
Frank_Spielmann I
Thomas Mann: Doktor Faustus

Thomas Mann: Doktor Faustus Adrian Leverkühn német zeneszerző élete, egy barátja által elmesélve

I

Remegő kézzel fogok neki értékelésemnek, és nem tudom, hogyan fog sikerülni ezekről a szörnyűséges dolgokról számot adnom Nektek.

Na jó, bevallom, én csak félig vagyok humanista, félig vagyok csak Serenus Zeitblom, félig Adrian Leverkühnnek érzem magam, mármint szellemiségemben, a tehetséget hagyjuk, azt egyébként nem is tartom olyan nagyon sokra. Munkával és szorgalommal sok mindent el lehet érni.

Kevés olyan könyv van, ami megríkat, de ez olyan volt, két helyen is könnyeztem. Pedig hagyma se volt a közelben. Na de térjünk a tárgyra, érzem, csak azért beszélek másról, hogy ne kelljen rátérnem a szörnyű tényekre, amikre rávilágított eme könyv, melyről bátran állíthatjuk, hogy a maga nemében egy remekmű.

II

Arra gondoltam, micsoda kárhozatos dolog is művésznek lenni, mármint úgy értem, nagy művésznek lenni, azzá válni. Rengeteg dologról le kell mondania az embernek. Mert kétféle művészet van: van a langymeleg, „átlagos”, „emberi” művészet, és van a vagy jéghideg, vagy tűzforró, „isteni” művészet, amit a lángelmének tulajdonítunk általában. Azt javaslom, hogy a lángelme megtévesztő kifejezés helyett a „jégelme” szót használjuk, ez ugyanis sokkal pontosabban adja át, mennyire lelketlenné, hideggé kell válni, hogy az ember igazán nagy, „örök” időkre fennmaradó műve(ke)t alkothasson. Nyugodtan mondhatjuk rá, hogy eladja a lelkét az ördögnek az ilyen ember, mert az Isten meg az Ördög léteznek, ha csak szimbólumként is, de ugyanúgy léteznek számunkra, mint a legtöbb ember számára Romeo és Júlia létezik. Szóval az „isteni”, a „nagy” művészethez hideggé kell válni, vagy tűzforróvá. Pont ebben áll a láng- illetve jégelme nagysága: ügyesen lavírozik a jéghidegtől a tűzforróig.

III

Persze nem lehet így szétválasztani a művészeket, két szélsőséges formára, mert a legeslegtöbben a kettő között helyezkednek el valahol. Van fekete is, van fehér is, de a legtöbb ember a szürke ötven(nél több) árnyalata valamelyikét képviseli. Ezért vagyunk olyan sokszínűek. (Érezzétek az iróniát.)

Nos, mindenki választhat, bár talán mind predesztinálva vagyunk valamelyik árnyalatra, a génjeink, a neveltetésünk, a környezetünk által. De azért én azt hiszem, választhatunk a „kárhozat” és a langymeleg humanizmus közül.

IV

Mi a „baj” Serenus Zeitblommal? Drága, nagyszerű ember, tele lélekkel, szeretettel, odaadással, és nagy műveltséggel. De mégis, csak egy oldalát látja az életnek, vagy legalábbis nem akar többet látni belőle, mert félti a boldogságát. Korlátolt? Igen, ahogy mindannyian korlátoltak vagyunk, csak mind máshogy. A korlátainkat saját magunknak állítjuk föl, hogy ne tébolyodjunk meg, részben gyávaságból, részben a boldogság iránti (talán eléggé önző) vágyunk miatt. Én a világot két részre osztom: rettenetesre és nyomorúságosra a hideg rendre, a természeti törvények világára, ami összetartja a világot, és a varázslatra, a lélekre, ami pedig valami értelmet ad neki. Lehet, hogy utóbbi nem is létezik, csak képzeljük. De attól, mert képzeljük, miért lenne kevésbé valóságos, mint bármi más? Képzelődjünk bátran, és tegyük saját magunkat boldoggá, vagy olyanná, amilyenné akarjuk. Menni fog.


Thomas Mann: Doktor Faustus

Thomas Mann: Doktor Faustus

"Mintegy negyven esztendővel a regény írásának kezdete előtt, a Tonio Kröger idején jegyezte fel először, hogy foglalkoztatja a szifiliszes művész alakja, aki, mint Doktor Faust, szerződött az ördöggel; a szifiliszes fertőzés mámorító, zseniális művekre, inspiráló erőként hat, amíg a művészt el nem viszi az ördög, a paralízis. Már ebből a néhány sorból látható, hogy a német irodalomban oly nagy szerepet játszó Faust-téma milyen végletesen tragikussá formálódik Mann-nál jelentkezésének első pillanatától. A XVI. századi Faust-népkönyv, amint Engels írja, nem több, mint az elme hívságai ellen jámborságra intő boszorkányhistória. A felvilágosult Lessing Faust-vázlatában a csillapíthatatlan emberi tudásszomj jelenik meg; Goethénél a hasznos munka eszméjének képviselőjeként hagyjuk el a költemény második részének végén Faustot…
A kora regényét író, a német és a művész lét problémavilágát a fertőzés, a betegség jelképességébe oldó Mann hőse, Adrian Leverkühn a Goethe Faustjáéval éppen ellentétes utat jár meg; a világból a legszörnyűbb magányba zuhan, művészete pedig a nihil örvényének, reménytelenségének, embertelen, jéghideg közönyének kifejezője…
A modern zenéről…sok szó esik ebben a regényben. De… a zene voltaképpen csak mint a német polgárság hanyatlásának, bűnössé válásának egyik áttételesen jellemző motívuma, tünete jut megfelelő szerephez. A zene és egy muzsikus életútja a korral s a németséggel kapcsolatos mondandóit hordozó jelképrendszer forrása lett ebben a regényben."

Hirdetés