eme P értékelése


>!
eme P
Paul Auster: New York trilógia

A jó detektívregényben semmi sem felesleges, nincs mondat, szó, melynek ne lenne jelentősége. És még ha nincs is jelentősége, magában hordja a lehetőséget, hogy legyen, ami végső soron ugyanaz. A jó könyv életre kel, lüktet, pezseg a sok titoktól, ellentmondástól, a lehetséges megoldások tömegétől. Mivel mindennek, amit valaki lát vagy kimond benne, legyen az bármily csekély, triviális dolog is, köze lehet a történet végső kimeneteléhez, egyetlen mozzanat sem hagyható figyelmen kívül. Minden lényeges; a könyv középpontja bármikor arrébb csúszhat, könnyedén továbblöki bármilyen új fordulat. Bárhol lehet a középpont tehát, s mindaddig nem rajzolódhat köréje kör, míg a könyv véget nem ért.

Ez egy jó könyv. Egy nagyon jó könyv. Benne van minden, ami lényeges, és minden, ami benne van – lényeges. Telefonhívás ez, felkérés egy kis detektivesdire. Becsalogatás a végtelen és kibogozhatatlan szürke utcák labirintusába, önmagunk sötét szobájába, orron fogva vezetés, nyomkeresés, csapdaállítás, melybe szépen belesétálunk, miközben a mindvégig figyelnek, szemmel tartanak és róják a betűket a piros füzetbe, miközben mi is rójuk a magunkéba, írjuk és olvassuk egymást és önmagunkat. Figyelünk és figyeltetünk, és már nem tudjuk, ki a szerző, ki az elbeszélő, ki az olvasó – mindannyian egyek vagyunk és mégis külön-külön a magunk üres szobájában ücsörgönk, és egy életen át ugyanazt a könyvet olvassuk. Mi, Quinnek, Blackek és Blue-k, Don Quijoték és Humpty Dumptyk, Austerek és eme-k – Josef K.-k fontos a név egyáltalán?

Egyelőre Peter Stillman vagyok. Ez nem az igazi nevem. Nem tudom, ki leszek holnap. Minden nap más és én minden reggel újra megszületek.

Darabokra hullott a világ, uram – ezeket a darabokat kellene egésszé ragasztani. Összerakni az ént – a figyeltet és a figyelőt, az írót és az olvasót, a folyton bolyongót és az üres szoba közepén mitikus magányban kuporgót. De ehhez meg kellene találni a megnevezés hogyanját is – az a kérdés, … vajon engedelmeskednek-e a szavak? pontosabban az a kérdés – így Humpty Dumpty –, ki az úr és kész. Aki a szavakat, nyelvet uralja esélyt kap a darabokra hullott világ összerakására.
De utolérheti-e a nyúl – Quinn-Don Quijote a teknőst – Stillmant, a csend emberét? Mire megy az előnnyel: a süketnémától kapott tollal és a piros füzettel, melyben egyszercsak el fognak fogyni a lapok? Éberen, félve minden másodpercnyi szundítástól, folyton hajtva magát, vakon, az ügy foglyaként botorkál, miközben mindent pontosan, aprólékosan rögzít, dokumentál – olyannyira megszállottan, hogy kísértetté válik önmaga életében.
Kísértetté, melynek álarcokat kell öltenie, szerepeket kell játszania ahhoz, hogy felvehesse a kapcsolatot megfigyeltjével – végső soron önmagával.
Tartunk valamerre, vagy a mozgás öröméért járjuk ezt az utat? Van választás vagy az egyetlen cselekvési lehetőség: behódolni az elkerülhetetlennek? Behúzódni, ahova az apa zárt bennünket – az odúba. És írni, jegyzetelni a piros füzetbe. Megpróbálni megnevezni dolgokat – mert elnevezni valamit egyben a világ akaratunk szerinti alakítása is. Sikerrel járhat ez? És mi lesz majd a piros füzettel, a lapokkal?

A piros füzet – a könyv minden kérdésre, amit felvetett, egy másik kérdéssel felelt. Mindent nyitva hagyott, befejezetlenül – amint a végére értem, kezdhettem újból.

Befejezetlen ügy

5 hozzászólás

Paul Auster: New York trilógia

Paul Auster: New York trilógia

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Paul Auster (1947-) amerikai regényíró, esszéista, költő és műfordító a 80-as évek közepén vált szélesebb körben ismertté kísérleti detektívregény-sorozatával, a New York trilógiával. Ennek első darabja, az Üvegváros egy Quinn nevű, álnéven publikáló író története, akit felbérelnek, hogy kövesse Stillmannt, a börtönből szabadult filozófust, hátha az meg akarja ölni a fiát. Ahogy Quinn elmélyed az ügyben, egy olyan labirintusba téved, amelyben a szereplők kiléte egyre zavarosabb lesz, s már-már szétválaszthatatlan, mi tény és mi fikció. A Kísértetek című második regény a detektívtörténet lecsupaszított váza. „Az ügy eléggé egyszerűnek látszik. White kívánsága, hogy szemmel tartson egy Black nevezetű egyént, amíg csak szükségesnek mutatkozik. Míg Brownak dolgozott, Blue elég sok hasonló jellegű munkát végzett, és úgy tűnik ez az ügy sem lesz másmilyen, talán még könnyebb is az átlagnál”- így kezdődik a történet, amelyben végül csak arra a kérdésre kapunk választ, hogy ki kicsoda és miben sántikál, arra azonban nem, hogy mit is jelent ez az egész. „Sötéten, titokzatosan érik a múltban a jelen, jelenben a jövő- írja Auster.- Ilyen a világ: vakon tapogatózunk, lépésben, szavanként botorkálunk előre. Keserves a tudás, s gyakorta bizony nagy árat kell fizetnünk érte.” A bezárt szoba főszereplőjének egyes szám első személyű története a hasonmás-téma variációja. A narrátor egy eltűnt és halottnak hitt író, Fanshawe kéziratának birtokába jut, amelynek publikálása valóságos irodalmi szenzáció. Oly mértékben azonosul ezzel az íróval, hogy még a feleségét is elveszi, holott tudja – egyedül ő tudja –, hogy Fanshawe valójában él. Ez a nyomozás, melynek során irodalmi alakok kopírozódnak egymásra, az önazonosság-keresés parabolájaként olvasható, s mint ilyen, nemcsak a trilógiát zárja le, hanem továbbmutat a későbbi – magyarul ugyancsak egytől egyig megjelent – Auster-regények felé.

Hirdetés