Népszerű értékelések

Suba_Csaba P>!
Sándor Erzsi: Anyavalya

Sándor Erzsi két kötete után már csak ez a könyv várt olvasatlanul a polcomon. Próbáltam a megfelelő alkalmat megtalálni, meg akartam adni a módját. Tudtam, hogy jó lesz, tudtam, hogy különleges lesz, tudtam, hogy imádni fogom. De azt nem hittem volna, hogy ennyire… Számtalanszor felröhögtem, tucatszor visszaolvastam bekezdéseket, nem tudtam elszakadni az írónő édesanyjának történetétől. Gitta alakját, stílusát, kalandos életét olyan érzékenységgel, szeretettel, tisztelettel, nyers őszinteséggel és humorral mutatja be Sándor Erzsi, hogy nem akartam, hogy vége legyen a könyvnek. Egyik pillanatban mikor már készültem volna elérzékenyülni, olyan pikírt humorral csapott arcon, hogy csak úgy csattant. A legdrámaibb történésekhez (deportálás, veszteségek, halál) is úgy közelít az írónő, hogy feloldja mindazt a feszültséget, amit a téma nehézsége esetleg okozna bennünk. Imádom! Remélem a @Park_Könyvkiadó rábírja még néhány könyv megírására! Már most vevő lennék a következőre!

„Nem mindegy, hogy szarban vagy zseniális vagy zseniálisban szar.”

6 hozzászólás
Tarja_Kauppinen IP>!
Hamvas Béla (szerk.): Tibeti misztériumok

A távol-keleti vallások iránt érdeklődőknek alapmű, lelkiséget azonban ne várjunk tőle, mert nem az a célja. Épp ellenkezőleg: bizonyos szertartásokat, meditációs technikákat ír le igen pontosan, ennélfogva elég száraz szöveg. Ez nem hátrány, csak tény. Aki a tibeti szellemiséget keresi, ne ebben a könyvben tegye, mert ez inkább a gyakorlati tudás tárháza, s mint ilyen, a nyugati, európai ember számára joggal hat idegenül. Már csak azért is, mert ha remeteségbe is vonulnék a jövő héten, hogy a következő pár évtizedet egy barlangban töltsem, ott aligha kéne napokig tartó hóviharral egy szál vászonruhában szembenéznem, így a lélek tüzének felélesztésére szolgáló gyakorlatra sem biztos, hogy szükségem lenne. Bár ez a gyakorlat igen hasznosnak tűnik. Hogy meg is fogok vele próbálkozni, azt még nem ígérem, de ki tudja.

Olvashatunk benne továbbá számos olyan szertartástól, amelyeket csak részben szabad lejegyezni, a maradékukat a szerzetesek is íratlan formában őrzik. Európai fejünkkel azt kérdezhetnők, hogy miért ez a nagy titoktartás? A bibliai kifejezéssel élve azért, mert mi értelme volna gyöngyeinket a disznók elé szórni?
Világszerte gyakorlat az, hogy a magasabb szintű vallási gyakorlatokat titoktartás övezi, a hangsúly azonban nem a titkon van, hanem azon, hogy számos tudáshoz szükséges egyfajta érettség, előképzettség. A nagyobbik fiam például, aki legalább olyan lelkesen érdeklődik az elektronika iránt, mint én a szakrális irodalom iránt, már a család több műszaki cikkét is kíváncsiságtól hajtva szétszerelte, miután botor módon elöl hagytuk őket.
Így van ez a szent tanokkal is: fel kell nőni hozzájuk.
Bevezetőnek pedig a kötetben részlegesen leírt szertartások is megfelelőek.

A reinkarnáció tanának gyakorlati részletei különösen érdekesek, mert rávilágítanak, hogy milyen óriási érték az emberi élet, amiből aztán egy csomó minden következik, de főként az, hogy bánjunk vele felelősségteljesen – mind a saját életünkkel, mind másokéval, legyenek azok akár az anyaméhbe épp csak megérkezett, megszületendő lelkek, akiknek a létforgatagban az emberi világra jövetel kiváltsága adatott.
Az élet ilyetén megbecsülése, hasznosan töltése egy újabb közös pont a keresztény szemlélettel. Ez az élet adatott a fejlődésre, és arra, hogy tetteinkkel érdemesnek bizonyuljunk arra, hogy halálunk után ne legyen ne mulass.

Cseppet sem könnyű, ám annál informatívabb olvasmány.

Ákos_Tóth IP>!
Paul Auster: Leviatán

Érdekes élmény volt valamikor a tavalyi év közepén rájönni, hogy az Austerrel kapcsolatos lelkesedésem gyakorlatilag kötetről kötetre haladva teljesen elolvadt, pedig nem sokkal korábban elég rendesen bevásároltam a regényeiből. Bár hiszek a 4 3 2 1 és a New York trilógia egyelőre még csak megelőlegezett nagyszerűségében, szentül hiszem azt is, hogy Auster kiszámítható és meglehetősen szűk keretek között mozgó író, akit vélhetően könnyebb szeretni, mint nem szeretni, de ha az ember akár csak egyszer is átlát (vagy átlátni vél…) a szitán, akkor hosszú időre elveszítheti a belé vetett bizalmát.

A Leviatán tehát nagyon csúnyán szólva az esélytelenek nyugalmával indulhatott el nálam: nem voltak vele szemben nagy elvárásaim, tulajdonképpen azzal is elégedett lettem volna, ha hozza Az illúziók könyvének színvonalát, ami után leírhatom, hogy Auster ügyesen ír, remekül hiteti el a közönségével, hogy ő a legnagyobb kortárs amerikai szépíró, de összességében véve mégiscsak egy illuzionista – egy ugyanolyan jól feltérképezhető mintához ragaszkodó hatásvadász, mint Backman.
Végeredményben a Leviatán ennél azért többnek bizonyult, de így is erősen rezeg a léc. A kötetben Auster a lélektani folyamatok feltárásában próbál minket elveszejteni, és bár a történet maga sokkal inkább idézte meg számomra Irwin Shaw ponyváinak világát, végeredményben mégis elérte, hogy egyfajta misztikus köd boruljon a karaktereire – főleg Benjaminra és Mariára, mivel mindketten erősen jelképes, sok mindent kifejezni akaró figurának tűnnek. A velük kapcsolatos érdekes benyomások elég jól elfedik, hogy a sztori például nagyjából a kötet feléig nem is indul igazán be, sőt, egészen az utolsó harmadig kell várni az érdekesebb eseményekig, vagy hogy a szereplők megint abból az unásig ismert, idealizált és rém közhelyes felső-középosztálybéli értelmiségi körből kerülnek ki, amiből Auster egyszerűen képtelen kiszakadni, és aminek végső soron talán nincs is olyan sok köze a valósághoz.
Így bár különös módon a regény sokáig egyáltalán nem tűnt nagy durranásnak, a vége felé haladva egyre többször akadtak benne figyelemreméltó pillanatok, és általában véve a mögöttes tartalom és mondanivaló is jóval vastagabbnak és összetettebbnek tűnt, mint azt vártam volna. Megkockáztatom, ha anno véletlenül itt kezdem el Austert, talán sokkal nagyobb hatást tesz rám, igaz, csak a regény legvégére érve, zárójelbe rakva az első százötven oldal nyögvenyelős és maszatos expozícióját…

Mentett nálam a szerző, de a renomét már csak egy igazán nagy dobás tudná helyrehozni – melegíthet a New York trilógia!

>!
XXI. Század, Budapest, 2018
300 oldal · keménytáblás · ISBN: 9786155759789 · Fordította: Pék Zoltán
Nikolett0907 P>!
Catherine Millet: Catherine M. szexuális élete

Nagyon sokáig gondolkodtam, hogyan is tudnám megfogalmazni azon érzéseimet, amiért egy sokak által leírt könyvet öt csillagra értékelek, sőt kedvencemmé teszek.

Talán kezdeném azzal, hogy azon olvasók, akik unalmasnak titulálták a könyvet, valószínű a mai oly nagy divatnak örvendő erotikus jegyeket és jellemzőket keresték benne. Ez a könyv nem könnyed és a témája is kifogásolható. Ugyanakkor ezzel a szemlélettel én is félre dobhattam volna, szerencsére nem így tettem.

Aki kicsit figyelmesebb láthatja, hogy az írónő a saját életéből merítkezik, tehát valós eseményeket vetett papírra. Úgy gondolom, hogy leírva ezt a kitárulkozást merész és egyben nagyon bátor viselkedés. Felvállalni egy nem megszokott, sőt meg merem kockáztatni sok ember által megvetett életformát, rendkívül nehéz, de csodálatra méltó is. Mert igen nem sokan lesznek rá kíváncsiak, de azon kevesen – akikhez én is tartozom – viszont nagy érdeklődéssel veszik kézbe ezt a könyvet és olvassák el a történetet.

Catherine Millet egy finoman szólva is „nagyétvágyú”, szexuálisan túlfűtött nő, aki az élvezetek forrását maximálisan kiélvezi, és nem csinál titkot belőle. A szabados felfogása sok érdekes, de nem veszélytelen „kalandba” sodorja, mely többször is meggyötri lelkét, mégis újra és újra visszatér az eseményekhez.

Ez a fajta szexualitás számomra nem okoz gyönyört, de az út, ami ide vezetett sokkalta érdekesebb a számomra. Nagyon sokan csak azt látják, hogy ki mit tesz és milye van; de már arra nem veszik a fáradtságot, hogy át is gondolják vajon miért és hogyan jutott el az szóban forgó személy!!
Pszichológiai oldalról is többször átgondoltam a karakter lelkét és bizony arra a következtetésre jutottam, hogy nagyon szívesen elbeszélgetnék vele, vagy egy hozzá hasonló gondolkodású nővel.

Hogy beteg lenne? Cáfolnám ezt az állítást.
Hogy szokatlan lenne? Mindenképpen.

Ebből a szemszögből nekem sok újdonságot nyújtott és nagyon érdekesnek találtam.

Ezúton köszönöm a könyvet @csgabi, hogy kölcsönadtad nekem. ♥♥♥
Kedvenc!♥

>!
Ulpius-ház, Budapest, 2002
226 oldal · puhatáblás · ISBN: 9639348864 · Fordította: Tótfalusi Ágnes
2 hozzászólás
Patika23 P>!
Michelle Hodkin: The Evolution of Mara Dyer – Mara Dyer változása

“De amikor az embernek mindenki azt hajtogatja, hogy megőrült, és senki nem hisz neki, hiába esküdözik, hogy nem is, akkor a lelke mélyén sosem hagyja nyugodni a kétely, nincs-e mégiscsak igaza a többieknek.”

Hűha, ez a rész is nagyon izgalmas volt, hozta az első színvonalát. Sőt. Még felül is múlta az elvárásaimat. Volt olyan fejezet, hogy rendesen frászt kaptam a hátborzongató történésektől.
Egyre több a furcsaság Mara Dyer körül, aki Noah segítségével próbál megoldást találni a rejtélyekre, melyek megkeserítik életüket. A lány változása szemmel érzékelhető, ugyanakkor múltjának egy “szelleme” az őrületbe próbálja kergetni őt, és továbbra is csak egyetlen személy van, aki hisz neki, aki nem gondolja azt, hogy megőrült.
Újra és újra azt éreztem, hogy ezt már nem lehet fokozni, mégis annyira magával ragadott a cselekmény, hogy szinte letenni se bírtam a könyvet.
Megdöbbentett, és folyton kattogtak a fogaskerekek az agyamban, hogy mégis mi történhetett, de remélem, hogy az orvos csak hazudott Marának és nem az történt, amit mondott neki, mert akkor ki fogok borulni rendesen.
Most pedig alig várom, hogy elkezdhessem olvasni a harmadik részt, és remélem, hogy a kérdőjelekre a fejemben válaszokat fogok kapni.

Hddorka P>!
L. J. Shen: Bane

"Ó, tudtam én, el fogsz te jönni,
Zálog volt erre életem;"
Puskin – Anyegin

Azt hiszem L. J. Shen ezzel a záró kötettel feltette az I-re a pontot. Vagy mondjam azt, hogy ez volt a hab a tortán? A lényeg, hogy ez egy igencsak ütős befejező rész lett.
Egyszerűen nincsenek rá szavak, hogy mennyire imádtam a könyvet! A legjobb és a legdurvább része a sorozatnak. A történet tele van izgalmakkal, sok-sok titokkal, elég sok szörnyűséggel. Ennek ellenére teljesen beszippantott. A karakterek fantasztikusan ki lettek dolgozva, szépen haladva tárják fel magukat nekünk.
Ha összegeznek kellene ezt, akkor azt mondom, hogy ez egy modern kori Hófehérke történet, csak valahogy sokkal dúrvább módon, mint azt Disney-ék megírták.
Roman BANE Protsenko az anti szőke herceg megtestesítője. Ugyanakkor minden rossz tulajdonsága és tette ellenére levett a lábamról. Nálam Vicioust letaszította az első helyről. Imádlak!♥
Jesse nem egy átlagos női főszereplő. Borzalmas dolgokat kellett átélnie, és emiatt egy igazi túlélő. spoiler
Ők ketten tökéletesek voltak együtt. Jesse-nek Bane volt a mentőkötél, aki kihúzta őt a sötétségből és kilökte őt a fénybe, egy új élet felé.
Ha lehetne ötnél is több csillagot érdemel ez a könyv. A sorozat pedig fantasztikus volt.♥Sajnálom, hogy vége.

3 hozzászólás
balagesh IP>!
Bereményi Géza: Magyar Copperfield

Vitatkozzam, vagy csak mondjam a magamét?
A vitatkozás inkább értetlenkedés. Bárány Tibor lelkendezésén: „visszakaptunk egy nagy írót” link. Meg az ÉS-kvartett égbeszökő összpontszámán. off
Mindezt nem csak úgy mellesleg tudom, hanem irányjelzőket kerestem a 100. oldal környékén rámtelepedő mélységes unalom ködében, miközben folyamatosan beszéltem a szerzőhöz, hogy jól van, Géza bátyám, értem én, milyen az, ha megöregszik az ember, és elkezdi összeszámolni minden életmorzsáját, és még arra is ideje van, hogy a lehető legalaposabban megszemlélje mindegyiket, és az igazat, csak az igazat írja le, értem én, mert láttam már sok ilyen öreget, és tisztelem, szeretem ezt, sőt majd szeretnék én is ilyen szerencsés morzsaszemlélést folytatni egyszer, de azért ha nekem ebből még 500 oldalt el kell olvasnom, akkor abban én, hát… nem is tudom, de nem vállalom.
És akkor ezekkel az irányjelzőkkel mégis azt mondtam, egye fene, vállalom.
És megérte.
Megérte, mert kaptam egy hiteles beavatástörténetet életrajzba csomagolva. A beavatás lényege, hogy a gyermek (ifjú, serdülő stb.) élete fordulópontjához ér, és eljut odáig, hogy felnőttként tekinthetnek rá (és maga is önmagára). Itt konkrétan kitalálódik az a szerep, habitus, hozzáállás, ami végre elfogadható a főhős számára, megérti, hogyan kell viselkednie, és a zárómondattal ezt bele is kiabálja a társadalom arcába: „Értettem, főtörzsmester elvtárs!”
A 200. oldaltól indult ez a megérte fíling, ott ért véget a kisgyermeki felsorolásszerű értelmezetlenség – ami utólag persze logikus, hiszen megfelelő körülmények között a kisgyerek ne fejtse meg ennél jobban se önmagát, se a világot, és pláne ne konstruáljon történetet. De ott a 200. oldalnál belépett a bántalmazó és személyiségromboló pótapa, aki méreggel rajzolta ki a gyermek és a felnőtt világ határvonalát, és megpróbálta utóbbiból kirekeszteni Gézukát. Innentől lett izgalmas a könyv, itt kapta meg az ívét, és kezdett el szólni valamiről. Nem lett azért lélektani regény. Pusztán annyiban foglalkozott a lelki helyzettel, amennyiben egy ifjú magát szemléli. off
Elég rendesen és követhetően van mindez előadva, amit értékelni tudtam. De azt a fene nagy lelkesedést nem tudom osztani.
Ez van. Most akkor a magamét mondtam, vagy csak vitatkoztam?

2 hozzászólás
EssentialHencsi P>!
Takami Kósun: Battle Royale

Láttam a filmet. Tetszett. Elolvastam a könyvet. Tetszett. De most már nem tetszik a film. Csak ezek a nevek! Belezavarodtam teljesen. Gondolom, a japánok ugyanígy éreznek egy magyar könyv olvasásakor.
Egyébként az író sürgősen keressen fel egy pszichológust, vagy hívja fel a lelkisegélyszolgálatot, mert valami nincs rendben. Suzanne Collins meg sosem olvasta ezt a könyvet, mi? Akkor én meg még szűz vagyok.

2 hozzászólás
Nikolett0907 P>!
Duló Károly: Amrita Sher-Gil el nem hangzott párbeszédek tükrében

Bővebb értékelés a blogomon:
https://konyvelvono.blogspot.com/2021/01/dulo-karoly-am…

„A művész míg alkot, addig harmóniában él önmagával és lelki céljaival, de mihelyt prófétává válik, amint gyakorlati tanítószerepet vállal, szervez és irányít, akaratlanul is ellentmondásokba keveredik önmagával.”

Számomra a művészetek világa egy misztikummal vegyes gyönyörűség. És bár némiképpen szerencsés módon részese lehetek a nagy egésznek, mégis csak apró kis pont vagyok a palettán. Hiszen ennek a kifejezésformának a színeiben megmutatkozik minden érzelem és nagyjainak köszönhetően az utókor örökségét gyarapítják. Hogy miképpen bánunk ezen művekkel és az élő művészekkel az a jelenkori társadalom dicsőssége vagy szégyene. Ennek a kötetnek nagyon fontos szerep jutott osztályrészül, mert alapjaiban növelte meg az igényemet a hozzá hasonló írások iránt, de erről később. Ezúton szeretném megköszönni a Gondolat Kiadónak, hogy biztosított számomra egy példányt, mert általatok a „mennyekbe” jutottam.

Az első, ami megfogó volt a számomra, az természetesen a borító. Az elülső képen Amrita Sher-Gil festőnő egy híresebb festményét láthatjuk, mely Az öreg mesemondó címet kapta. A hátsó borító képen, pedig szintén a művésznő egyik alkotása látható, mely a Vidéki piac Magyarországon címet viseli. Különlegességük, hogy nem csak tematikában, de színekben is összhangot képeznek, így a két festmény bár időben eltér keletkezését tekintve, mégis egy harmonikus összképet kelt és örömmel veszi kézbe az olvasó.

Duló Károly eddigi munkásságát nem ismertem, de ez az én szegénységi bizonyítványom, amit ezután a kötete után biztos, hogy pótolni fogok.

Ahogy a cím is mutatja Amrita Sher-Gil festőnő életrajzát olvashatjuk egy igen szokatlan formában, hiszen az író a művésznő életében fontos szerepet játszó embereket szólaltja meg, kicsit olyan érzést keltve, mintha egy szövegkönyvet olvasna az érdeklődő. Mint tudjuk Amrita Sher-Gil félig magyar származású, félig pedig indiai gyökerekkel rendelkező művésznő volt. A 20. század korai szakaszában született ötödik gyermekként. A legkisebbek előnyeit élvezve, hamar tudatosult a kislányban, hogy szülei és környezete nagy becsben tartja, ezért már korán megmutatkoztak a kislány egyre makacsabb, önfejűbb viselkedési formái, mely kezdetben csak szeszélynek tűntek, de a későbbiekben meghatározta a világ iránti elképzelését és az életútját is. Édesanyjuk társaságkedvelő, úri életformája miatt Amrita és testvérei már egészen kicsi korban a zenei pálya biztos lépcsőin lépkedhettek. A kislány esetében a zongora jelentette az asszony büszkélkedési mániájának egyik lehetőségét, és sokszor „parádéztatta” lányát a különböző társasági eseményeken. Talán ennek is köszönhető, hogy Amrita a festészet irányába kezd fordulni és hamar megmutatkozik itt is kiemelkedő tehetsége. A családdal való viszonya kaotikus állapotokat eredményez, mely kihat a későbbiekben munkásságára és magánéletére is. Amrita felnőttként bohém, nagyvilági szemléletmódot folytat, mely nagymértékű szexuális éhséggel párosul és egészen odáig fajul, hogy többször várandós lesz és nemibeteg is. Az akkori világnézett szerint a nőknek nagyon korlátozottak még a lehetőségeik és nehéz érvényesülniük minden olyan téren, mely eltér a társadalmilag elfogadott „anya és feleség” megszokott szerepkörétől. Ennek a kornak az egyik csillaga Amrita Sher-Gil, aki képeiben egy új irányzatot és egy nyitottabb szemléletet hagyott hátra az utókornak….

>!
Gondolat, Budapest, 2020
176 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789635560585
EssentialHencsi P>!
Michael Crichton: Őslénypark

– Isten megteremté a dinoszauruszt, Isten elpusztítá a dinoszauruszt, Isten megteremté az embert, az ember elpusztítá Istent, az ember megteremti a dinoszauruszt.
– A dinoszaurusz megeszi az embert… az asszony örökli a földet.
Az egyik kedvenc filmem, aminek még nem olvastam az eredetijét. Nem is értem, miért maradt ki. Pedig meg is vettem annak idején, lehet, hogy el is kezdtem olvasni, csakhogy annyira más, mint a film, hogy abbahagytam. Sőt, biztosan így volt.
Pedig most is bebizonyosodott, mint általában mindig: a könyv százszor jobb.
Adva van ugye John Hammond, foglalkozását tekintve multimilliárdos nagyapó, aki a fejébe vette, hogy márpedig a dínókat fel kell támasztani. És megalkotá hat nap alatt az Őslényparkot, a hetediken pedig meghív egy csomó szakértőt, akik majd elmondják, miért nem jó poén ez. Na most ez a könyv negyedénél történik, mert addig egy csomó érdekes dolog van, amik kimaradtak a filmből, vagy átpakolták a második-harmadik részbe. Vagy totál kihagyták, mert a popcornfogyasztó társadalomnak vagy túl magas, vagy túl uncsi lenne. Na de mindegy. A főbb szereplők megvannak, bár a könyvbeli szerepük igencsak eltér a filmbélitől. Természtesen szintén jobbak, kidolgozottabbak. Kivéve Ian Malcolm. Ian Malcolm szexi és okos, Jeff Goldblum is szexi és okos.
És persze itt vannak a dinoszauruszok. Mindenki ámuldozik. Hűha! Mindig így kezdődik. Aztán meg jön a futás meg a sikítás. link
És az a sok kaszabolás meg gyilok, amik a dínók művelnek! Sokkal több és menőbb az is a könyvben.
Viszont a végén kiakadtam. spoiler
Összefoglalva: életem egyik legmeghatározóbb filmélménye, mikor közeledik a T-rex és rezeg a pohárban a víz. Annyira tökéletes, hogy állandóan libabőrös leszek tőle. De ha az igazi Őslényparkot akarom, akkor inkább elolvasom a könyvet. Sokszor.

5 hozzászólás