Népszerű értékelések

>!
christine
Robin O'Wrightly: Andrea & Andrea

„Egészen a történet közepéig nem értettem, miért van ott molyon a sci-fi címke. De tényleg, minden második oldal után elgondolkodtam, hogy sci-fi? Ebben? Hol a bánatban? Aztán ahogy beleláttam a Mundi házaspár fejébe, mindjárt megértettem, mi miért történik. Fiatalok, én megmondom őszintén, ilyen jó ötletet még nem olvastam soha, és emelem kalapom Borkának, amiért ezt így leírta. Abszurd? Első hallásra hülyeségnek és marhaságnak tűnik? Pedig nem az! Egész végig úgy pergett a szemem előtt a történet, mintha egy 2018-as filmet néznék a tévében.”

Bővebben: http://zivatar-christinekcoldman.blogspot.com/2018/04/r…

2 hozzászólás
>!
csgabi MP
Dubravka Ugrešić: A feltétel nélküli kapituláció múzeuma

Ebbe rettenően beleválasztottam. Egyértelmű volt, hogy nem lesz egyszerű olvasmány, de sokkal nehezebb volt feldolgozni, megemészteni, mint gondoltam. Sok-sok éve szerettem volna olvasni Ugresic-től, és valóban nagyon jól ír, de valamiért nem éreztem közel magamhoz.
Nyomasztott a regény, ami nem is volt – a szó klasszikus értelmében vett – regény, csak felvillanások, emlékfoszlányok, érzések. Ugrált a szerző múlt és jelen között, és ennél a könyvnél nekem nehezemre esett követni néha.

Ugresic nagyszerűen tudta érzékeltetni a szülőföld kényszerű elhagyása okozta fájdalmas és űrt. Nagyon nehéz lehetett mindent hátrahagyni, el sem tudom képzelni, mi játszódhatott le abban a tragédiában, amit délszláv háborúnak nevezünk.
Megérdemelte, hogy felkerült az 1001 könyves listára. Talán majd később újraolvasom.

>!
szadrienn P
John le Carré: Galambok alagútja

John le Carré: Galambok alagútja Történetek az életemből

Egy karizmatikus szerző, a klasszikus kémregény-irodalom fejedelme osztja meg visszaemlékezéseit a nagyközönséggel rövid anekdoták, frappáns epizódok formájában. Az író maga is a brit hadsereg hírszerző testületének tagja volt, mozgalmas életet élt, bámulatos kapcsolati hálót épített ki, könnyed természetességel beszél ismeretségeiről neves politikusokkal, médiaszemélyiségekkel, Hollywood színészeivel és filmrendezőivel. Számomra mégsem az Arafatról, Sydney Pollackról vagy az orosz maffiáról szóló fejezetek voltak a legérdekesebbek, hanem inkább azok a pillanatok, amikor az ünnepelt híresség és a rettenthetetlen szuperkém álcája mögött kirajzolódott egy érzékeny és sebezhető férfi portréja. Őszintén, öniróniával és nem kevés humorral vall önmagáról és nem mindennapi gyermekkoráról, kapcsolatáról egy kalandor hajlamú, szélhámos, börtönviselt apával és egy fiait korán elhagyó, számára kiismerhetetlen anyával.
Nagy élmény volt belelátni az alkotás folyamatába, megtudni, hogy valós személyek tulajdonságait az írói képzelettel ötvözve hogyan formálódik meg egy-egy regénybeli karakter. Megismerhetjük azt a pillanatot is, amikor megszületett A kém, aki bejött a hidegről című mű alapötlete. A könyvet John le Carré elkötelezett olvasóinak ajánlom, nem fognak csalódni.

1 hozzászólás
>!
DarknessAngel 
Mia Sheridan: Becoming Calder – Calder útja

Annyit gondolkodtam, hogy mégis hány csillagot adjak, mit írjak, mert egyik feléről imádtam, viszont a másik feléről itt-ott nagyon kihozott a sordromból a történet.
A szereplők életstílusa, helyzete, vallása, akármi is ez, nagyon eltér az eddigi Sheridan könyvektől. Az elején csak néztem, hogy hova csöppentem, mi is ez az egész, aztán mondom, oké, olyan ez, mint az amisok vagy a hare krisnások. Végre rájöttem mi is folyik a történetben, haladás. Tetszett? Nem. Utáltam? Teljesen! Az, hogy olvasás közben rájöttem, a való életben is vannak ilyen emberek, csoportok, csak még jobban felmérgesített. Egy csapat hülye, agymosott ember, aki egy álszent, hazug prédikátort istenít azt várja, hogy mikor jutnak el Elysiumba, ahol az élet majd csudi jó lesz, mert ők az Istenek akarata szerint jártak el mindenben.
Edenről már kislánykora óta mindenki úgy hiszi, hogy majd Hector felesége lesz. Senkit nem akasztott meg a tény, hogy egy felnőtt ember egy kislány hoz haza, hogy majd a többiek „Anyja” legyen. Miért is lenne ez furcsa, gusztustalan, vagy teljesen rossz, ha az Istenek egyszer így rendelkeztek?!
Két értelmes ember volt ebben a könyvben Edenen kívül, Calder és Xander. Imádtam a két srácot, főleg, hogy milyen jó barátok. Ők mertek gondolkodni és többet akarni. Meg merték kérdőlyelezni Hector szavait, és tessék! Nagyon izgultam mindhármójukért, hogy sikerüljön nekik minden, amit elterveztek. Tényleg csak ezek a részek, valamint a romantikus szál tartotta még életben az érdeklődésemet a könyv iránt.
Eden és Calder kapcsolata nagyon szép volt, Miához megszokottan. *-* Imádtam minden egyes lopott percüket, meg az izgalmat, amit az afférjaik okoztak. Olyan jó volt, hogy barátságból alakult ki a szerelem, majd még annál is többé növekedett. Xandert legszívesebben én vittem volna haza, annyira édes volt ő is. :)
Sajnos az utolsó pár oldalt alig voltam képes elolvasni, mert megint elöntött a pulykaméreg. Senki nem csinált semmit, és Calder apja képes lett volna…, és végül mindenki…, mert egyszerűen idióták voltak, azért!
Jézus Krisztus, hogy lehet így vége?! Teljes érzemi hullámvasút. Kérem gyorsan a folytatást!

>!
DaTa P
Craig Malkin: A nárcizmus pszichológiája

Craig Malkin: A nárcizmus pszichológiája Hogyan ismerjük fel és kezeljük az önimádókat?

Tipikus amerikai, önsegítő pszichoblabla. A 250 oldalból a lényegi mondanivalót össze lehetett volna sűríteni 50 oldalba. Volt benne egy-két érdekes gondolat, de rettenetesen bő lére eresztve. Alapvetően a nárcizmus fokozatait egy tízes skálára osztja be (egy, a könyvben található teszt segítségével mi is kideríthetjük, hol állunk nagyjából a skálán…khm..), melynek mindkét vége káros. Mind a nullához közelítő, magát soha „különlegesnek nem érző”, önmagát felvállalni, magáért kiállni nem tudó egyén, mind a skála ellentétes végén elhelyezkedő, patolologiás nárcizmus tüneteit felmutató pszichopata viselkedése egészségtelen, törekednünk kell az arany középutat megtalálni, a skála ötös pontjához közelíteni. WOW!
Végtelenül csalódott vagyok, azt hittem, egy nagyszerű, pszichológiai értekezést fogok olvasni a nárcisztikus személyiségzavar kialakulásának okairól, esetleges terápiás módszerekről, ehhez képest kaptam egy nagy büdös semmit, masnis, selyempapíros díszdobozba csomagolva.

1 hozzászólás
>!
Virág_Blogger P
Elle Kennedy: The Mistake – A baklövés

„Az elkövetkező pár évben valószínűleg úgy fogom érezni, mintha egy sötét alagútban tévelyegnék, de az alagút végén ott a fény. És amíg velem vagy, addig odabent is világosság lesz. Nélküled viszont csak a sötétség marad.”

Nem rosszindulatból, de úgy alakult, hogy kritikával vegyes kíváncsisággal álltam neki újból egy Elle Kennedy kötetnek: Az üzlet alatt ezerrel trükközött, hogy egy rakat kliséből valami igazán király dolgot építsen fel, s vártam, vajon tartja-e a szintet, vagy elvérzik ezúttal. Megint ő nyert – én pedig rájöttem, hogy ideje feladnom, és egész egyszerűen csak átadnom magam annak a vonzó, s humorban bővelkedő utazásnak, amit kínál. A baklövés újfent megmutatta, hogy ütős stílussal és szerethető szereplőkkel még a semmiből is lehet valami, mert ugyan a történet maga nem mond újat, a gördülékeny fogalmazásmód, a könnyed humor és helyzetkomikum, s az egyszerre erős és sérülékeny, komoly és vicces karakterek mellett könnyen repül el egy teljes délután, mikor végül azon kapod magad, hogy végeztél is. Tény, hogy nem a legmélyebb sorozat, de kikapcsolódásnak elsőosztályú, úgyhogy várom, hogy megkaparinthassam annak az eszement Deannek a kötetét – majd persze a csapat utolsó tagjáét, Tuckerét is. Ajánlom!

A teljes értékelésemért látogass el a blogomra: http://neverletmegobyviranna.blogspot.hu/2018/04/elle-k…

Hirdetés
>!
csgabi MP
Kellei György: Az elátkozott villa

Azt roppant fontos elmondanom: John Cure: A fekete esernyős férfi című könyvéhez hasonlóan ebben is hemzsegnek a keresztnevek és az autómárkák, ezért ezekhez a kihívásokhoz szívből ajánlom a regényt.
– - – - – - – - – - – - – - – - – - – - – - – - –
Kiváló regény volt Kellei könyvei, az első oldaltól azonnal lekötötte a figyelmemet. Hihetetlenül hangulatos volt a történet, és nemcsak azért, mert a Balatonnál játszódott. A szerző remekül vegyítette a jelen eseményeit a múlt történéseivel; sose voltak zavaró ugrások, a visszaemlékezések „puhává tették” az egészet.
Izgalmas krimi volt, szinte minden oldalon meglepetésekkel. Kb. a 180. oldalon jött a szörnyű heuréka-élmény, ami sokkolóan hatott rám…. Aztán, amikor beletörődtem… a végén jött egy hirtelen csavar, én meg az ültem az ágyon, és kapkodtam a fejem.
Szóval jó könyv, na. Olvassátok el ti is. :-)

>!
vicomte MP
Jean-Claude Forest: Barbarella

Igazi, retro science-fantasy képregény, a szexuális szabadosság és a pszichedelikus forradalom hajnaláról.
A minden porcikájában Bridget Bardot által ihletett főhősnő szerelmi bánatában űrrakétáján beleveti magát a galaxis végtelenjébe, hogy ott aztán mindenféle furábbnál is furább civilizációkba botolva villantsa meg tökéletes idomait és bájolja el az idegeneket – lett légyen szó férfiakról, nőkről, robotokról vagy akár ezeknél sokkalta egzotikusabb teremtményekről.
Aki persze azt gondolja, hogy ez a képregény merő zagyvaság… Hát, tulajdonképpen nem téved. Mégis, a maga módján ez is egyfajta kultúrtörténeti mérföldkő. Ötven év távlatából persze egyértelmű, hogy Barbarella, bármilyen vagány és bátor nőként is van ábrázolva, inkább férfi álomkép, mint feminista ikon, ám a maga korában a függetlensége, a kezdeményezőkészsége és harcias igazságszeretete szerintem még mindig jobb példát mutatott a (vélhetően nem túl széles) női olvasótábornak, mint a Szürke Alkonyat passzív-agresszív penészvirágai.
Aki esetleg nem tudná ennyi alapján elképzelni, hogy vajh' nagyjából miről is szólhat ez a ’60-as évek derekán született képregény, íme a ’68-ban készült filmváltozat trailere: https://www.youtube.com/watch…

4 hozzászólás
>!
Noro MP
V. K. Bellone: Felvont vitorlák

Már többször is elmélkedtem azon, vajon miért vág bele olyan kevés magyar szerző egy saját (logómentes), epikus vagy hard fantasy világ felépítésébe? Tényleg ennyivel jobban megmozgatja a fantáziájukat az urban és a weird? Külföldön még mindig a másodlagos világok (ti. ami nem a Föld) a legnépszerűbbek, nálunk vajon miért van fordítva? Ez a könyv viszont az alulreprezentált oldalt erősíti. Igaz, hogy szigorúan véve Meridia sem tartozik a hagyományos fantasy világok közé, ugyanis poszt-apokaliptikus science fantasyről van szó, de alapvetően mégis a kard és boszorkányság elemeiből építkezik, vagyis Homer örök érvényű szavaival élve: “close enough”.

A távoli jövő egy szigetkontinensén két nép él látszólag örök konfliktusban: az egyiket a tenger, a másik a sivatag formálta. Közös történelmük azonban a tengeren túlra vezet, ahol a legendák szerint egy ősi ellenség valamikor elrabolt tőlük egy létfontosságú ereklyét. Most egy hős kapitány végre útnak indul, hogy újra felfedezze ezt az elveszett földet, miközben hazájában is sorsfordító események készülődnek… A világépítés mindenképpen ígéretes, különösen a történelmi részek tetszenek, és a science fantasy hangulatot is jól kapja el a vallásos ereklyeként tisztelt, régi szerkezetek révén. (Az istennő hangja nagyon jópofa, de a gőzgépet egy kissé elcsépeltnek éreztem. Pun intended :D) Ugyanakkor örültem volna, ha sikerül a kultúrákat, főleg a mindennapi életet is megbolondítani néhány aprósággal. Túl sok ugyanis az európai illetve arab áthallás, az erkölcsök és szokások terén hiányoznak az eredeti ötletek. A tengeristennő vallása is hiába lett alaposan kidolgozva, mégis olyan, mintha csak egy színes felépítmény lenne egy kvázi keresztény/iszlám mentalitás szerint élő világon.

A szereplőktől nem voltam különösebben elragadtatva. A főbb figurák mind meglehetősen egyszerű, könnyen kiismerhető figurák, akik a legritkább esetben tudtak meglepetést okozni. A könyv első részében (ez a kötet közel felét jelenti) sok a kifejezetten gyermeteg megnyilvánulás, a kínosan egyszerű dialógus. Főpapnők, királyok és nemes urak állnak elő olyan “ravasz tervekkel”, amelyeket legfeljebb a Fekete Viperától várna az ember. (Nem a borítón nem ő van, hanem állítólag egy tengeri kélgyó. Bár szerintem félreérthető :D) A mellékszereplők pedig – akiknek a jelek szerint jóval több eszük van – afféle anti-deus ex machinákként tevékenykednek: néha feltűnnek a színen, csak épp nem megoldanak egy konfliktust, hanem generálnak egy újat. Aztán nyomtalanul eltűnnek, és emiatt úgy éreztem, mintha inkább a szerző eszközei lennének, semmint a történet szerves részei. A későbbiekben a főhősök ugyan összeszedik magukat, kevésbé kiszámíthatóvá válnak, de az átmenetet egydimenziós figurákból plasztikusabbakba nem éreztem teljesen meggyőzőnek.

Kevésbé feltűnő ugyan, de a történetben is akadtak egyenetlenségek, az események adagolásán még sokat lehetett volna finomítani. Ha szabad egy tengeri metaforával élnem, akkor a hosszú és kényelmes lubickolást időnként vad és kegyetlen fuldoklási szakaszok váltják fel. Néha pedig a kettő között nincs igazán meggyőző logikai kapcsolat, csak úgy felbukkan egy csomó cápa a semmiből. Jóformán oldalszámra be lehetne jelölni, hol és mikor vált fordulatszámot a cselekmény.

Végeredményben én nagyon is éreztem, hogy az író első könyvéről van szó, mégis hajlok arra, hogy bizalmat szavazzak neki. A háttérvilágban mindenképpen van potenciál, és érezhetően még csak a jéghegy csúcsát láthatjuk. Ennek a kibontása már itt is kifejezetten jól ment, számomra a legérdekesebb részek egyértelműen azok voltak, amelyekben a “meridiánok” szembesülnek vele, milyen keveset tudnak a saját múltjukról. És ha a karakterek megtartják azt a szintet, amit az utolsó részben hoztak, akkor számukra is van remény.

A kiadó sajnos, mint már annyiszor, ismét félrekalibrálta hírhedt ajánlói szisztémáját, szóval azt el lehet felejteni, hogy a könyvet Martin vagy Abercrombie rajongóinak ajánlják. Sőt még csak azt sem mondhatom, hogy a grimdark irányzatot erősítené. A KMK könyvei közül leginkább Elizabeth Bear epikus fantasyjéhez érdemes hasonlítani, csak egyelőre még kevésbé kiforrott színvonalon.

Ja, és akkor érdemes magyar fantasy íróknak saját világot építeni? Ez alapján szerintem feltétlenül. De ez egy másik történet, amit majd máskor mesélek el.

>!
bokrichard 
Samuel Bjørk: A bagoly röpte

Lehet, hogy túl hamar olvastam el az első kötet után, de a történetvezetésben deja vu-t éreztem. Sőt nem csak ebben, hanem a hangulatban is. Nagyon sokan szenvednek ebben a könyvben, ami nagyon jó táptalaja a gyilkolásnak. Ennek ellenére kissé furcsálltam, hogy csak 1 gyilkosság volt a könyvben, igaz, az legalább kreatív módon rituális köntösben spoiler öltöztetve. A negatív hangulatról, a skandiságról az előző kötetben leírtakhoz nem akarok semmit hozzátenni, eléggé beszédes az is. Ami furcsa, és nem említettem az elsőben (mert ott is sokszor vetődött fel) Holger mobilszolgáltatói problémái. Szerintem váltania kellene, mert Mia, sőt más is, alig tudja elérni őt a mobilján. Ja, és én Holger helyében a lányát bezárnám valahová, vagy elküldeném máshova, mert már a második kötet, amiben rá hegyeződik ki a végjáték, ami meglepő módon most kevésbé lett összecsapva. Nekem ez utóbbi határozott fejlődés, még ha csak fél csillagnyi is