Népszerű értékelések

>!
Kuszma P
Henry David Thoreau: Walden / A polgári engedetlenség iránti kötelességről

Ifjúkorom nagy kudarca volt ez a könyv, egyáltalán nem boldogultam vele. Kimegy a csávó az erdőbe, és még egy medvével se találkozik – hát mit érdekel ez engem? Érett (bár sosem elég érett) olvasóként most ismét nekifutottam, hátha sikerül törlesztenem a régi tartozást – és lőn. El van olvasva a Walden. Hurrá.

Belátom, ez a szöveg tele van olyan értékekkel, amelyek anno elkerülték a figyelmemet.
1.) Thoreau egesz egyszerűen káprázatos nyelvérzékkel van megáldva. Csak kapkodja a fejét az ember ezeken a tündökletes megfogalmazásokon, amelyek gondolati mélységükön túl még kristálytisztára csiszolt lírának is bizonyulnak – bizonnyal akad amerikai barátunknál szabatosabb és tömörebb gondolkodó, de olyan, aki ilyen szépen ír, kevés.
2.) A Walden egy egészen sajátos tempójú könyv – olyan, mintha az ember a fű növését nézné. Ifjúkoromban alighanem ez volt az, ami megakadályozta, hogy belefeledkezzem (akkoriban jobb dolgom is akadt, mint a fű növését nézni), de most kifejezetten élveztem. Lassan haladtam vele, az igaz, de néha nem rossz lassan haladni. (Bááár… néha igen-igen nehéz.)
3.) Thoreau szövegei (a Walden, valamint híres esszéje a polgári ellenállásról, ami szintúgy a kötetben található) éppúgy megkerülhetetlen alapművek az ember és társadalom modernitásbeli viszonyában, mint amennyire megkerülhetetlenek a kereszténység számára Szent Ágoston vallomásai. A szerző Marxszal egy időben rámutat a társadalmi elidegenedés veszélyeire – külön pluszpont, hogy nem pusztán az ipar, hanem a földművelés kontextusában is, hisz a tanyasi paraszt, aki látástól vakulásig dolgozik a piacnak, ugyanúgy rabja saját munkájának, mint a munkás. Thoreau ezen felül már azelőtt felhívja a figyelmet a minimalizmus, a visszafogott fogyasztás szükségességére, mielőtt egyáltalán kialakult volna a „fogyasztói társadalom” definíciója – ezzel pedig kábé 100-150 évvel megelőzte korát. De még ennél is fontosabb, hogy ezek az írások egy olyan erkölcsöt írnak le, ahol az egyén morális törvényei nem a közösségből, nem is az egyházból, hanem önmagából, saját szuverenitásából vezethetőek le – Kantéhoz mérhető erejű maximák ezek.

Nem mindenben értünk egyet Thoreau-val, az biztos. A végtelen amerikai terek már eleve más válaszokat tettek lehetővé, mint amilyeneket a XXI. század kínál – ha én most például kimennék a Városmajorba, és elkezdenék magamnak egy rönkházat építeni, hamarosan tutira felfokozott rendőri jelenlétre kéne számítanom. De tagadhatalan, hogy Thoreau-ban egy eredeti, impulzív, hogy azt ne mondjam: bájos gondolkodót ismertem meg. Kár lett volna kihagyni.

11 hozzászólás
>!
Nymeria96 
Sabaa Tahir: A Reaper at the Gates

Már nagyon vártam, hogy elolvashassam ezt a könyvet, hiszen az egyik kedvenc sorozatomról van szó, és most sem kellett csalódnom az írónőben.
Sabaa Tahir ez alkalommal is fantasztikusat alkotott; lenyűgöző látni, hogy milyen változáson ment keresztül a sorozat az első rész óta.
Az előző részekhez hasonlóan most is nagyon gyors egymásutánban követik egymást a történések, sőt, szerintem ez lett a legeseménydúsabb rész a sorozatból. Továbbá új és izgalmas helyszíneket ismertünk meg és a mágia világába is nagyobb betekintést nyerhettünk.
Az új helyszíneknek köszönhetően új szereplők csatlakoznak a történethez, illetve az előző részekben megismert mellékszereplők is nagyobb szerepet kapnak.
Eliast és Laiat most is nagyon szerettem, de sajnos ebben a részben külön utakon járnak, és nagyon kevés közös pillanatuk volt. Tudom, hogy a sorozatban nem a romantikán van a hangsúly, de attól még vérzik a szívem értük.
Laia már nem az a lány, akit az első könyvben megismertünk, részről részre erősebb és határozottabb lett. Tetszett a testvéri kapcsolata Darinnal, de a fordulat, ami kiderült az spoiler nagyon meglepett, és nem is igazán tudom, hogy mit gondoljak róla. :/
Eliast nagyon sajnáltam. Fel kellett adnia az emberségét, le kellett mondania mindenről, ami valaha fontos volt neki, hátrahagyva a családját, a barátait… fájt erről olvasni. Komolyan mondom ő szenvedett a legtöbbet.
Már olvastam korábban, hogy ebben a részben lesz egy új nézőpont karakter is, arra viszont egyáltalán nem számítottam, hogy ez a szereplő spoiler lesz. Kevés fejezet van az ő szemszögéből, de érdekes volt róla olvasni és többet megtudni a múltjáról.
A 4 POV karakter közül Helene okozta számomra a legnagyobb meglepetést. Míg a sorozat elején nem igazán rajongtam érte, mostanra hihetetlenül megszerettem a karakterét és alig vártam, hogy az ő fejezeteit olvashassam. Ebben a részben egy teljesen másik oldaláról is megismerhettük. Már eddig is tudtuk, hogy bármit megtenne a családjárt, most azonban az is kiderült, hogy mennyire odaadó és hűséges, ha a Birodalom embereiről van szó. Ó, és abszolút shippelem Harperrel. *.*
Összességében szerettem a könyvet, és már nagyon várom a befejező részt.

„Curse this world for what it does to the mothers, for what it does to the daughters. Curse it for making us strong through loss and pain, our hearts torn from our chests again and again. Curse it for forcing us to endure.”

1 hozzászólás
>!
robinson P
Bíró Szabolcs: Ötvenezer lándzsa

Aztakutyamindenit!
Lendületes és fordulatos, ahol a történelem életre kel az olvasó előtt. A sorozat kiemelkedő darabja lett. Emelem kalapom, gratulálok Szabolcs!
https://gaboolvas.blogspot.com/2018/06/otvenezer-landzsa.html

>!
gabiica P
Margaret Mitchell: Gone with the Wind

Utólag végiggondolva, lehet, hogy nem volt a legtökéletesebb ötlet angolul olvasni ezt a monumentális regényt, de nem bántam meg, hiszen sok újat adott nekem mind a története, mind pedig a szókincse.

Az olvasását már nagyon régóta tologatom. Féltem belevágni, nem tudtam, hogy mit várjak tőle, de ösztönzött a tudat, hogy olyan sok ember szerette, miért lennék pont én a kivétel?
Igazából nem lettem az.

Senkit ne rettentsen el a hossza, mert igenis képes lebilincselni az olvasót és olyannyira képes magával ragadni a történet, hogy észre sem veszed, mennyit olvastál el belőle – nem számít, hogy az anyanyelveden vagy idegen nyelven olvasod.

Nálam sokat segített, hogy bizonyos részeket hangoskönyvben hallgattam. Bár a könyv nagy részét tényleges olvasással tudhatom magam mögött, néha kellett, hogy kizökkenjek belőle, és más is olvasson fel belőle nekem.

Tökéletesen írja le a déli világot. Az embereket, a temperamentumot, a világképet, a környezetet, mindent.
Nem titkolom, nem minden szereplővel sikerült maradéktalanul megbarátkoznom, mondjuk úgy, hogy Scarlett elég sokszor kiverte nálam a biztosítékot. Végig azt gondoltam, hogy véletlenül sem érdemli meg Rhettet. De még mennyire nem. Annyira másfelé tekintett, annyira nem volt képes észrevenni a valóságot, egyszerűen nem tudtam őket együtt látni, együtt elképzelni. Végig az járt a fejemben, hogy mennyire nem jó folyton egy álomvilágban élni, és nem észrevenni azt, ami ténylegesen itt van körülöttünk. Kicsit amolyan se veled, se nélkülednek tűnt az egész. Azt éreztem, hogy Scarlettnek soha semmi nem elég jó, nem tud megbékélni a környezetével, azzal, amit kapott, mindig és mindig csak több kellett, csak jobb. Nagyravágyónak, telhetetlennek tűnt egészen sokáig, és belőlem ez váltotta ki az ellenszenvet.

Az egész tragikuma számomra, hogy a végén mégis azt láttam, hogy ők tökéletesek együtt. Ez a monumentális regény sok mindent magába ölel: szerelmet, álmokat, harcot, valóságot, hitet és reménytelenséget, boldogságot és tragédiát. Klasszikus és klasszikusan tökéletes.

>!
Timár_Krisztina ISMP
Jacobus de Voragine: Legenda Aurea

Kalandos utazások, felbomló és újra egymásra találó családok, gonosz zsarnokokkal dacoló nyomorultak, elevenen megsütött-megfőzött emberek, maguktól felépülő vagy összeomló márványtemplomok, oroszlánszelídítés, hajótörés, rendszeresen visszatérő lelkek és mindenekelőtt sok-sok SÁRKÁNY!
Nem gondolná az ember, hogy a szentek legendái ilyen izgalmasak lehetnek. :)
Sem pedig azt, hogy ez a XIII. századi gyűjtemény pár száz évig szó szerint bestsellerként működött, sok európai nyelvre lefordították, és a könyvnyomtatás feltalálása után időnként még a Bibliát is lekörözte.

Válogatott legendák a késő középkorból. Április óta olvasom, szépen, apránként, és még sokkal tovább is tudtam volna húzni, de az utóbbi időben egy kicsit elfogyott a türelmem, úgyhogy gyorsítottam. :) Aki a katolikus egyház szentjeinek életrajzára kíváncsi, mai értelemben vett történeti adatokkal és összefüggésekkel – hát az ne ide jöjjön. :) Aki viszont arra kíváncsi, hogyan gondolkodtak ezekről a szentekről a késő középkorban, és milyen népi hagyományok épültek köréjük, az nagyon jó helyen jár.

Jacobus de Voragine (akit utóbb boldoggá avattak) gondosan összegyűjtötte a szentekről szóló összes forrást, és a maga korának mércéjével mérve abszolút tudományos igénnyel dolgozta fel, majd rendezte el őket.

Minden legenda kiindulópontja, hogy a név szoros kapcsolatban van a viselőjével, tehát minden legenda azzal kezdődik, hogy Jacobus hajmeresztő etimológiai módszerekkel kihozza az illető szent nevéből a leendő sorsát. Nyelvészeknek nem ajánlott az olvasása. :) De a szándék jámbor, az eredmény pedig mindig szép.
Ezután következnek a szent életének eseményei. Gyermekkor, (jó esetben) megtérés, jó cselekedetek, küzdelem a kereszténység ellenségeivel, halál.
De a legenda nem is lenne legenda, ha itt végződne. Sőt. A halál minden szent esetében születés is egyúttal, átmenet egy magasabb rendű életbe, amelyből bármikor visszatérhetnek, ha segíteni van kedvük a földi embereken. Innentől kezdve bármire képesek, senki és semmi nem állhat az útjukba.

Sajnos Jacobus (vagy a megrendelője) nagyon szerethette a horrort, mert a legendák legalább háromnegyede az ős- és ókeresztény kor vértanúiról szól. Ennek megfelelően a halál leírása legalább az illető legenda felét kiteszi, és kibelezéstől kemencében sütésig az égvilágon minden szerepel bennük. Ezeknek a vértanúknak legfőbb jellemzőjük, hogy a kínzás vagy nem árt nekik, vagy árt, de boldogan fogadják, spoiler és akármeddig bírják, még a hóhér is hamarabb dől ki, mint az akár nyolcéves (!) szent. Egy kivétellel kizárólag lefejezéssel lehet likvidálni őket.

Jó, ez most csúfolódás részemről (tényleg érdemes több napra szétosztani a legendákat, mert különben egybefolynak, és jórészt ugyanazok a részletek ismétlődnek az unalomig), de ha belegondol az ember, valami egészen fura, újfajta emberideált teremtettek meg ezek a legendák. A legtöbb mártírlegenda hőse végletekig passzív jellem, mégis a szó minden értelmében hős. Attól az, hogy (némi angyali segedelemmel) kibírja, amit a megátalkodottan gonosz (és reménytelenül ostoba) római zsarnok rámér, és pusztán ezáltal győz rajta. A megkínzott a kínzón, az áldozat a gyilkoson. Következetesen, több száz oldalon keresztül. Nem tudom, jó-e vagy rossz az nekünk, hogy a középkori legendák megteremtették és fenntartották ezt a hősfajtát, ezt a furcsa emberideált. (Nálam több vértanú viselkedése is kicsapta a biztosítékot.) Nem tudom, hogy ez árt nekünk ma vagy használ. De letagadni nem lehet.

A mártírlegendákban elvétve fordulnak elő nagy megtérések, a legtöbb szent gyakorlatilag a bölcsőtől fogva tökéletes életet él.* A többi legendában gyakoribbak a megtért bűnösök, de azokban se tengenek túl. (Sajnos.) Ettől függetlenül a nem vértanúkról szóló történeteknek a hősei jóval aktívabbak. Néha a leendő vértanúk is szeretnek utazni, prédikálni, építkezni, gyógyítani, de az ő legendáik tényleg legnagyobb részt a kínzásokra koncentrálnak. A többiek esetében sokkal inkább a tevékeny – akár külső, akár belső tevékenységgel telített – életen van a hangsúly. Akad közöttük világtól elvonult remete, aki látomásaiban küzd meg a sátánnal, akad népszónok és karizmatikus vezető, rendalapító aszkéta, sőt katona is, de mindenekelőtt és elsősorban hittérítő. Az pedig, hogy az illető férfi vagy nő, egyáltalán nem feltétlenül határozza meg a neki rendelt szerepet. Legfeljebb a remeték, kolostoralapítók és hittérítők között statisztikailag többen vannak hímneműek, de a nőnem is képviselteti magát, időnként egészen elképesztő szabadsággal.** Mármint elképesztővel, ha vesszük, hogy ezeket a hagyományokat a XIII. században írták le, és a későbbi évszázadok köztudatában abszolút benne voltak ezek a figurák mint példaképek. És még inkább elképesztővel, ha azt vesszük, hogy a közvetlen szomszédságukban található férfi főszereplős legendák adott esetben kizárólag a kísértés eszközeként (!) kezelik a nőket.*** Ilyen ellentmondások bőven beleférnek a Legenda Aureába.

A legendák nagyon nagy része természetesen mese. Annyira, hogy mindegyikbe bekerültek népmesei elemek (nem győzöm hangsúlyozni a tömérdek SÁRKÁNYT), egyik-másik ókori regények sablonjain alapszik, sőt az Ezeregyéjszaka és a buddhista (!) hagyományvilág**** se maradt ki belőlük. Ezért terjedhettek el annyira gyorsan, de úgy, hogy még az írástudatlanok is alaposan megismerhették (rendszeresen használták a benne foglaltakat prédikációkhoz). És ezért áldozott is le a napjuk a késő reneszánszban, amikor már egy szót se hittek el belőlük, éppen azért, mert annyira mesések. Nem egy anekdotát már Jacobus de Voragine sem hitt el (egyébként mindig logikusan érvel ellenük), csak azért írta bele őket, mert a szent hagyomány részei voltak.

A modernségben azonban ismét népszerűvé váltak, amikor újfajta igényű írók fedezték fel és aknázták ki őket. Thomas Mann vagy Anatole France egész regényeket alapozott a Legenda Aureára. Én pedig nagyon, de nagyon várom azt a kelet-európai regényt, amely feldolgozza Aranyszájú Szent János igencsak ellentmondásos figuráját.

Amíg ilyen nincs, nagyon ajánlom a Legenda Aureát. Azokról, akikről szól, nagyon kevés derül ki belőle. Azokról, akiknek a szövegeiből összeállították, meg azokról, akik olvasták és mesélték, minden. :)

Ja, és fönn van ám a MEK-en! :)

* Mea culpa: nekem sokkal jobban tetszettek azok az igen ritka legendák, amelyekben az aktuális vértanú gyarló emberke, aki egy ponton rájön, hogy ő keresztény akar lenni, és csak onnantól szent. Tökmindegy, hogy odáig részeges volt, gyilkos vagy éppen prostituált, ugyanazt a szentséget kapja, és ugyanazt a tiszteletet a többi szereplőktől (meg a legendát hallgató eklézsiától is).
** Írtam is erről egy karcot: https://moly.hu/karcok/1088317.
*** Azért időnként helyre is billen egy kicsit a mérleg. Van vagy két-három női főszereplős legenda, amelyben szép ifjú férfi a kísértés eszköze. De különösen a mártírlegendákban „érdekes” a kontraszt: ha nő akar férfit eltéríteni a keresztény vallástól a szexualitás segítségével, akkor kedvesen csábítgatja, ha férfi (kérő vagy vőlegény) nőt, akkor korbáccsal veri. Nem azért mondom, de szerintem a női vértanúk feladatát így jócskán megkönnyítik ám. Annak nemet mondani, aki pofoz, nem akkora kunszt, mint annak, aki simogat. Bocs a profán képzettársításért.
**** Szent Barlám és Jozafát legendája konkrétan a Buddha élete keresztényiesítve.

>!
Everglow P
T. M. Frazier: King

„A kétségbeesett emberek kétségbeesett dolgokat művelnek.”

Például egy vonatút alatt kiolvassák a könyvüket, aztán felháborodva keresik a hiányzó lapokat, mert az egész csak 328 oldal, és bőven elviseltek volna még ugyanennyit. Kérem szépen, itt az történt, hogy amikor becsuktam a könyvet, és ránéztem, sóhajtottam egyet, majd fogtam magam, kinyitottam, és olvastam tovább.

Dögös, sötét, nyers, vad, állatias, és durván függőséget okoz.

Bővebben – https://chroniclesofabookshelf.blogspot.com/2018/06/tm-…

19 hozzászólás
Hirdetés
>!
dontpanic P
Fliegauf Gergely – Ránki Sára: Fogva tartott gondolatok

Fontos könyv. Olyan jó lenne, ha többen olvasnák. Olvassátok!

A fülszövege és a címe számomra egy kicsit félrevezető volt, mert egy sima gyűjteményre számítottam, amiben a fogvatartottak beszámolóit olvashatjuk, rövid kiegészítésekkel.

Ehelyett egy két részre tagolt tanulmánykötetet kaptam, de ez nem azt jelenti, hogy csalódtam volna, sőt.

Beszámolók tényleg vannak, méghozzá három témában: 1. egy álom leírása, 2. egy átlagos benti nap, 3. legszebb civil élmény. Az első tanulmányban még nem jelennek meg teljes terjedelmükben, csak rövid részleteket kapunk belőlük.

A kötet első, hosszabbik része Fliegauf Gergely tollából származik, aki mélyrehatóan vizsgálja az úgynevezett börtönártalmakat, amik a fogvatartottakat (és őreiket!) érik. Ilyen börtönártalmak pl. a prizonizáció (amikor a rab maga is a börtöngépezet része lesz, belesimul annak világába, szabályaiba stb.), depriváció (ez alatt több mindent lehet érteni, autonómia, biztonság, szolgáltatások, érzelmi támogatás), stigmatizáció, hospitalizáció (a fogvatartott az állandó gondoskodásnak köszönhetően elveszti az önállóságát), izoláció, a többit megtaláljátok a könyvben

A börtönnek a modern társadalomban elvileg két funkciója lenne: az, hogy egyrészt elzárja a veszélyes, romboló egyéneket a társadalom többi tagjától, másrészt felkészítse őket a társadalomba való integrálódásba, szabadulás után. A szerző álláspontja az, hogy a börtönártalmak csakis izolációt szülnek, és ellehetetlenítik a szabadulás utáni integrálódást.
Így hát lehet azt állítani, hogy akik bent vannak, azok megérdemlik, amit kapnak, de látni kell a nagyobb képet is: mi, „kint maradók” se járunk jól ezzel a börtönrendszerrel, mert ezek az emberek, kis kivétellel, előbb vagy utóbb újra kikerülnek a börtönből. Nem lenne mindegy, hogy milyen állapotban. (És persze lehet egy extrémebb álláspontot is képviselni, és azt mondani, hogy akik bent vannak, azok se érdemlik a börtönártalmakat.)

Különösen érdekesek voltak a férfiak és nők közötti különbségek. A szerző azt a megállapítást teszi, hogy a férfi fogvatartottak jobban szenvednek a társadalomból való kitaszítottságtól, a nők pedig a családtól való elszakadást élik meg rosszabbul. A férfiak esetében a bentlévő spanok inkább érdekszövetségnek számítanak, a nők pedig az érzelmi támogatás céljából barátkoznak. És állítólag még abban is van különbség, hogy este, elalvás idején, amikor a rabokat meglepik a szorongató, kényszeres gondolatok, akkor milyen sorrendben jutnak eszükbe életük szereplői. :) Hát nem tudom, ezt hogy vizsgálták, de ki tudja, lehet, hogy igaz. (Utoljára jutnak eszükbe az áldozatok. De ezek szerint gondolnak rájuk.)
(Illetve, ami mellett azért nem nagyon lehet szó nélkül elmenni: a legtöbb fogvatartott maga is bántalmazott, és ez hatványozottan igaz a nőkre. Köztük kb. nincs is olyan, aki ne egy bántalmazó környezetből került volna a börtönbe.)

A tanulmány másik része, Ránki Sára tollából, nekem kevésbé volt érdekes. Annyiban viszont mégis, hogy itt végre teljes terjedelmükben olvashattuk a fogvatartottak beszámolóit. Ránki elsősorban a fogalmazások helyesírási minőségét vizsgálta, amit én egy kicsit öncélúnak éreztem, mármint nem nagyon értettem, miért is fontos, hogy X rab hány súlyos és hány enyhe helyesírási hibát vét. (Itt is volt nemi különbség: a nők sokkal rosszabbul írtak, mint a férfiak. Érdemes ezt összevetni a középosztálybeli, nem hátrányos helyzetű réteg statisztikáival.) Itt nekem hiányzott valami összegzés, következtetés, ez a rész olyan volt, mint egy szakdolgozat, amiben a szerző nem merészkedik túl mélyre. Ok, megnéztük, mennyire írnak helyesen a rabok, és most akkor…?

De a gyűjtés, amit a szerző végzett, önmagában is nagy érték. Rettentően megrázóak ezek a beszámolók. Talán a legmélyebb nyomot annak a férfinak az írása hagyta bennem, aki felesége megöléséért került be. Így ír (eredeti helyesírással):

„Szeretem Őt álmaimban is, mint a valósában szerettem, ill. szeretem a mai napig is, és szeretni fogom mig élek.” (a feleségéről, akit megölt)

„A legkedvesebb élményem!? hát hogy is mondjam, az egész életem, a kapcsolataim az emberekkel és Hála Istennek az egészségem. Mindennek tudok örülni, minden ami szép és jó tetszik nekem. Boldog vagyok hogy élek van erőm újra kezdeni még akkor is ha magam maradtam. Nehéz lesz a kezdés, de az élet gyönyörű.”

Hát így ír egy gyilkos. Tanulság nincs.

6 hozzászólás
>!
Aigi P
Larry Gonick – Mark Wheelis: Képregén

Larry Gonick – Mark Wheelis: Képregén Genetika a vizözöntöl a transzponzonig

Vicces tudományos. Vagy kevésbé tudományos, mint vicces, de a számomra ismeretlen információkat nem ellenőriztem le. Minek is tettem volna, hiszen mint írtam, vicces. Különben is micsoda emberek azok, akiket bármilyen reáltudomány érdekel?! Mondjuk nálam okosabbak, de ez sem zavart abban, hogy nevessek azon is amit maximum érteni vélek. Azaz tudtam, csak nem sejtettem, hogy például a kövek úgy szaporodnak, hogy a sziklák kavicsokat szülnek, igaz nehéz párzás közben rajtakapni őket. Durva a természet, ha kicsit odafigyelünk.

>!
malnakivi P
Noble Smith: A Megye bölcsessége

Klassz kis könyv ez, különös hangulat járja át, olyan kedves, és habár vannak kisebb hibái, összességében tetszett.
Viszonylag sok önfejlesztéssel kapcsolatos könyvet olvasok, érdekes volt ezeket a témákat most hobbit szemszögből megközelíteni. Szuper ötlet volt a szerzőtől, hogy minden fejezet végére írt egy-két oldalnyi kiegészítést, örömmel olvastam a Tolkienről, A Gyűrűk Uráról, valamint a filmadaptációban szereplő színészekről szóló információkat.

A személyes rész nekem egy kicsit sok volt, bár ez nem feltétlen Noble Smith hibája, én a sima ismeretterjesztőkben sem szeretem, ha a szerző minden témába belecsempészi saját magát és elkezd az életéről sztorizni.
A könyv végén található teszt – amely segítségével azt deríthetjük ki, mennyire vagyunk hobbitok – szerintem nagyon komolytalan. Értem én hogy poén, de nekem nem nagyon jött át és úgy gondolom, nem is igazán illik a korábbi színvonalhoz az, hogy valaki azért lesz szuperhobbit, mert a fenekére tetováltatná Viggo Mortensen képét, vagy mert jobban bejön neki a kövérkés Peter Jackson, mint a sovány.

Ezt leszámítva tetszett, Tolkien rajongóknak és életmóddal kapcsolatos ismeretterjesztők után érdeklődőknek bátran ajánlom – nem csak hasznos olvasmány, de igényes kivitelezése miatt igazi éke lehet a könyvespolcnak.

>!
Studium Plusz, Budapest, 2012
236 oldal · keménytáblás · ISBN: 9786155054617 · Fordította: Szántai Zsolt
>!
gabiica P
Sarah Andersen: Herding Cats

Én továbbra is imádom ezeket a rajzos kis csodákat. Ezek közül számomra majdnem mindegyik új volt, jókat derültem a rajzokon és a szituációkon.
Továbbra is azt tudom állítani, hogy tökéletesen engem jellemez és engem mutat be, annyira közel érzem magamhoz ezt a jellemet.

Tetszett, hogy komolyabb témák felé is elmozdult az egész, és nem feltétlenül a humor állt a teljes középpontban. Tőlem főleg ezért is érdemelte ki az öt csillagot, hiszen még változatosabbnak, újabbnak és igazibbnak tűnt.