Népszerű értékelések

>!
Timár_Krisztina ISMP
Ray Bradbury: Fahrenheit 451 (angol)

Újraolvasás vége. Illetve angolul az első olvasás.

Drága romantikus Bradbury, hogy meg tudja érinteni az ember lelkét, hogy az ujja köré tudja csavarni az olvasóját, még a legcsúnyább hibáit is elnézi neki. :) Mert vannak hibái, de hát volna szívem fél csillaggal többet levonni értük?

Amikor megszólítja és kézen fogja azt a tinédzsert, aki Vörösmartyt meg Arany Jánost szavalt magában a kukoricaföldön címerezés közben, hogy jobban teljen az idő? Azt, aki bekezdéseket tudott fölmondani folyamatosan Az ellopott futárból? Azt, aki még a Bradburyvel való megismerkedése előtt elképzelte, mi történne, ha egymaga maradna meg a világon, és minden elpusztulna körülötte, miféle történeteket vinne magával és hogyan? spoiler

Megszólítja és kézen fogja most is. Úgyhogy továbbra is szeretem a beszédes nevű Montagot, spoiler félve figyelem a beteljesült jóslatokat, sajnálom azokat, akik csak zajban tudnak élni, és néha szorongva nézek a könyvtáramra, arra gondolva, hogy meg kéne tanulni legalább egy-két kötetet.

Azért persze most már mást is figyelek. Például a stílust. Valahogy soha nem mutatkozott még meg teljes szépségében, érzékletességében, költői erejében. Biztosan a fordítás is lelkiismeretes munka, de örülök, hogy angolul olvastam újra. Figyelem a szimbólumok erejét, ahogy már kezdettől fogva sugalmazzák a végkifejletet, például a Beatty kapitányhoz kapcsolódó főnix-figura. A szalamandrát, amely pár száz éve a tűz állatának számít, ezért nevezik el róla a tűzőrség kocsiját. Nem számolva azzal, hogy a szalamandra nem éget, nem pusztít, hanem él a tűzben. Mégis jó helyen van az a regényben ott, ahol van: a regényvilág legnagyobb önellentmondására mutat rá. A legutóbbi Fahrenheit-olvasásom óta olvastam Jungot és jungiánusokat, Paracelsust, Picatrixot, szóval most már azt is észreveszem, hogy a Szalamandra legfontosabb utasát, Montagot se pusztán a foglalkozása köti a tűzhöz, hanem a hirtelen fellobbanásokra, ellenőrizhetetlen kitörésekre hajlamos, adott esetben erőszakos, ön- és közveszélyes természete is, amelyet roppant munkával próbál hamu alá fojtani a társadalom. De arra is figyelek, hogy mit talál a főszereplő a természetben – mondom, hogy drága édes romantikus lélek ez a Bradbury, Thoreau-nak repesne a szíve tőle.* :)

Meg észreveszem azt is, mit szúrt el a bácsi. Én galád. Mi az, amit fölöslegesen pakolt bele.** Mi az, amivel komolyan mellélőtt a célnak.*** Az utóbbiból az utószó szerint ő is megsejtett valamit utóbb, és igazat adott Truffaut-nak, amikor az a filmben „kijavította” az egyik hibát.

Meg érdekel a jubileumi kiadáshoz készült elő- és utószó. Bár a regények keletkezéstörténete többnyire hidegen hagy, most megfogott az a bátorság, amely ennek a megírásához és kiadásához kellett. Az a bizonyos demokrácia, amely az ötvenes években, ha messze is állt a kelet-európai színvonaltól, azért csöppet sem működött olyan gyönyörűen, annyi szabadságot biztosítva, ahogy szeretjük elképzelni. Eddig sose gondoltam bele abba, hogy nemcsak a fogyasztói társadalom, hanem McCarthy is ott volt a háttérben, és még az elnöknek is bátorságra volt szüksége, hogy kiálljon ellene.

Végül a kiadványról: Elektronikus könyvet olvastam, három és fél dollárért árulta a Kobo. Volt is közben néminemű kísérteties élményem (https://moly.hu/karcok/1174710). Megfordult persze a fejemben a szokásos ellenvetés, amit hallani szoktam: valódi könyv-e az ilyen? Hisz nincs se szaga, se tapintása, se semmije, amit éppen ebben a regényben úgy szeretnek, amit éppen ez a regény indokolttá tenne. Éppen ennek a regénynek az esetében nem is szabadna elektronikus kiadáshoz fordulni, mondhatná… nos, szóval valaki. :) És tévedne, jó nagyot. Mert éppen ez a regény éppen arról szól, hogy tökmindegy, hol az a betű, kőben, égetett agyagban, préselt nádroston, birkabőrön, papíron, képernyőn, franc tudja, min. Ez mind nem számít. A fejed számít, ahol megőrzöd. Az meg pár ezer éve tök ugyanúgy néz ki. Legalábbis belülről. Nahát.

* Repesne és rászólna, hogy ennyire nem kell túltolni, ez már súrolja a hamis nosztalgia határát, amit Bradbury csinál. Tipikus „városi ember csodálata”, nem biztos, hogy minden eleme helyénvaló.

** spoiler

*** spoiler

>!
HarperCollins, New York, 2013
188 oldal · ISBN: 9780007496969
7 hozzászólás
>!
Klodette
Agatha Christie: Miért nem szóltak Evansnak?

Elöljáróban csak annyit, hogy észrevettem: Sokszor olyan karakter lesz a gyilkos, esetleg tettestárs, akit én kimondottan kedveltem és szimpatikusnak találtam. Ez vajon mégis mit árul el rólam?
Remélem semmi rosszat és talán csak azt jelzi, hogy végtelenül becsapható vagyok. Bár az se olyan jó… :(
Egy igazán csavaros, nem mindennapi krimiről van szó, ami természetesen most is telis-tele van meglepő, drámai fordulatokkal.
Mindezek mellett pedig kimondottan humoros, hiszen a szegényebb sorból származó Bobby és a dúsgazdag Frankie szócsatái már önmagukban megérnek egy misét.
Két teljesen különböző és kissé ellentmondásos karakterről van szó, akik habár már gyermekkoruk óta ismerik a másikat, mégsem jönnek ki mindig olyan jól egymással, a kapcsolatuk is igen hullámzó.
Bobby néha kicsit olyan „Tedd ki, hadd hűljön!", akit igencsak könnyű befolyásolni, nem mellesleg pedig, elég naiv, aminek a regény során lesznek majdnem halálos mellékhatásai is.
Ám a kötet végére egészen megemberesedik, így egész szép ívű jellemfejlődésen esik át.
Frankie tökéletes példája az eszes, minden lében kanál, kissé rafinált nőnek, aki sokszor előbb cselekszik, majd azután gondolkodik. A való életben nem igazán kedvelem az ilyen habitusú nőket, de itt kimondottan szerettem. :)
Az az igazság, hogy néha kicsit úgy éreztem: Ennek a páratlan párosnak sok minden elsőre sikerül, beletrafálnak dolgokba és sok körülöttük a véletlen, így viszonylag elég hamar felgöngyölítik az ügyet, ami egyébként nem feltétlenül baj, mert a történet ettől lesz pörgős, olvasmányos, amivel tényleg nagyon gyorsan lehet haladni.
A sztori végig fenntartja az érdeklődést, ráadásul együtt izgulhatunk és kutathatunk a szereplőkkel, hogy ki is az a titokzatos Evans akiről mindvégig szó volt és aki méltó igazsággal szolgálhat erről az egészen zavaros ügyről.

Bővebben pedig: https://klodettevilaga.blogspot.com/2018/10/konyvkritik…

>!
vargarockzsolt P
Szabó T. Anna: Határ

@cseri írta: Tévesen címkézték novelláskötetnek, ez inkább nagyon személyes írások gyűjteménye. Én is ezt gondolom, és azt, hogy a legtöbb olvasója számára biztosan lesz olyan írás ebben a kötetben, ami majd nem tetszik neki. De jó eséllyel találhatunk olyat is, amelyik emlékezetes lesz. Szerintem a nagynénjéről írt tárcák(?) a kötet végén nagyon jók, egészen mélyek, Nádas Péter jutott róluk az eszembe.
Aztán voltak olyan írások is, amelyek egyszerű tisztasága Fekete István értékrendjét idézik, és olyanok is, amelyek stílusa, jelzői és mondatszerkezetei a füveskönyvek közhelyes bölcsességeit. Mit csinál a szfinx? Hallgat. Lehet ez egy gondolatsor csattanója? Nem, nem és nem, én az ilyenektől rosszul vagyok. Bocsánat.
Máshol meg azt éreztem, hogy a nők sokkal kegyetlenebbek tudnak lenni, mint a férfiak, olyan mértékig vájkál a lelkében, hogy én azt már nem bírom. Nekem sok. Isten bizony az is az eszembe jutott, hogy amit olvasok, az egy sci-fi, egy ismeretlen, nem földi faj képviselőjének a gondolatait olvasom, annyira idegen. Ezek lírai szövegek, a próza és a vers határán – a forma befogadható lett volna, de olyan tapasztalatokról, érzésekről ír, amelyekhez nekem soha nem lehet közöm. Lehet, túl kocka vagyok.

Amit még mindenképpen meg akartam jegyezni ennek a kötetnek a kapcsán, hogy van egy olyan érzésem, hogy az Erdélyből – és Románia más részeiből, és a Vajdaságból és a Felvidékről – áttelepült írók mind gyávák. Ezt azért finomítom. Arra gondolok, hogy én tőlük csak olyat olvastam – lehet hogy hiányos a műveltségem – ami arról szól, hogy milyen volt ott, ahonnan eljöttek. Azt megírni volt a legkönnyebb megoldás. Milyen volt a kommunista diktatúra idején, milyenek voltak a korábbi tapasztalataik, hogyan élt a családjuk, hogyan éltek az őseik? Arról nem mernek írni, hogy amikor áttelepültek, mit tapasztaltak itt? Hogyan élték meg az idegenséget Magyarországon? Mennyiben segítette őket az itteni speciális ismeretségi háló, a sorstársaik segítsége? Létezik-e erdélyi – felvidéki, vajdasági, kárpátaljai – összetartás? Mit gondoltak a befogadó közegükről? Milyennek láttak bennünket?
Ezt a hiányérzetemet enyhítette a kötet néhány írása, mert Szabó T. Anna mesél arról is, hogy ő mit érzett az áttelepülése után, és ez a tapasztalat mennyire meghatározza a gondolkodását még ma is. Például a menekültek-migránsok kapcsán.

Szóval gondolatébresztő könyv, kicsit hullámvasút, de rám összességében jó benyomást tett.

1 hozzászólás
>!
Mrs_Curran_Lennart P
Marko Kloos: Tengerészek

Marko Kloos előtt nem.gondoltam volna, hogy valaha érdekelni fog a katonai sci-fi. Scalzinál inkább a fura humora fogott meg, de Kloos tudja, hogy miről ír. Profin mutatja be a hadmozdulatokat, a katonaságot, fegyvernemeket. És végig ott a tragédia lehetősége, mivel hőseink pengeélen táncolnak. Andrew és a többiek ott ragadtak a jégbolygón és lassan elfogy az élelmiszerük, hiszen a lakosság nincs felkészülve ennyi katona ellátására. Mindenki tudja, hogy a Föld nagy bajban van, de hogyan juthatnának haza a nyurga hajók mellett? A sinoruszok felajánlják a segítségüket, így Andrew egy Dimitri nevű tipikus ruszkival a lopakodó hajón újabb veszélyes küldetésre indul.
Letehetetlenül izgalmas sci-fi.

5 hozzászólás
>!
Rodwin
Don Winslow: Drogháború

+18-as értékelés, ahogy maga a könyv is.
El Sauzal Mexikó 1997:
Egy véres leszámolás szemtanúi lehetünk, mert amíg a barátom vagy mindened megvan, az egész világ a tiéd. De ha elárulsz kegyetlenül meglakolsz.
Vér és golyónyomok mindenhol, a holtestek ellepik a birtokot. Nem kímélve sem nőt, sem gyereket. Art Keller a DEA kiváló ügynöke nincs meglepve semmin, hozzászokott az ennél durvább dolgokhoz is az évtizedek óta tartó Drogháborúban.
Az egyik emberünk arca lenyúzva, testét számtalan késszúrás ékesíti, ő lesz az a spion aki miatt az egész rokonságának halnia kellett. De mexikói szokás szerint csak miután végignézte családtagjainak elvesztését.
Innen indul a könyv, itt már rögtön szembesülhet az egyszeri olvasó, hogy nem egy könnyű olvasmány lesz.
Egészen 1975 évétől kezdjük megismerni a szereplőket, és jó harminc évig figyelemmel kísérhetjük a sorsuk alakulását.
A könyvben megtalálható számos DEA ügynök, Barrera család felemelkedése, egy szimpatikus ír senki, néhány örömlány, lezüllött maffiatagok, és persze a drog minden formája.
Winslow zseniálisan jó könyvet írt, szikrázó szereplőivel keltette életre ezt a gonosz világot. Ugyan fikció az egész, de a történelmet ismerve nem is áll olyan messze az akkori valóságtól.
Szereplőinket ifjú korukban ismerjük meg, amikor még tele vannak reményekkel, és szemtanúi lehetünk, hogy hogyan is süllyednek egyre mélyebbre, vagy éppen emelkednek fel.
Art Keller és Adán Barrera egykoron jó barátok voltak, de pár rossz döntés és a legádázabb ellenségek lettek. Az ő és sok mások vesszőfutásáról szól a könyv. Adán ráérez a drog, és a pénz hatalmára és Mexikó legbefolyásosabb Kartell vezére lesz. Míg Art hullámvölgyben utazik az egész könyvben, hol fent, hol épp a pokolban találhatjuk.
Kiért is szorít az egyszeri olvasó, ez talán beállítottság kérdése is, de a magam részéről én inkább a Barrerákkal voltam. Jobban tudtam Adánnal azonosulni, mint Arttal, valahogy a gonoszsága mögött mégis több érzelem, emberiség, és kedvesség volt benne, mint a kemény DEA ügynökben.
Callan az ír senki is üde színfoltja volt a könyvnek. Őt is kölyökkorától kezdve figyelhettük, hogy hogyan is kezdte. A piti kis bűnözőből, hogyan lett egy igazi mestergyilkos. Ahogy Nora is a könyv luxuskurvája is bebizonyítja, hogy a férfiak mennyire manipulálhatók, ha látnak egy hozzá hasonló gyönyörű nőt.
Évtizedeken át tartó hajsza, bosszú sokak részéről, a drog áramlásáról, Mexikótól, Kolumbiáig, egészen az Egyesült Államokig. Winslow brutalitást nem kímélve spoiler a valóságot tárta a szemünk elé.
Minden fontosabb szereplő kapcsolódik egymáshoz, és a végén szépen összeérnek a szálak. Az egyes nagyobb akcióknál pedig fantasztikusan van megírva az oldalankénti több nézőpont. Ezeknél alig akartam letenni a könyvet.
Bátran ajánlom mindenkinek, mert piszok jó kis könyv! De csak azoknak akik nem riadnak vissza a mexikói valóságtól.

>!
Naiva P
Ashley Carrigan: Ikrek hava

Megtetszett a borító, majd a fülszöveg. Gondoltam teszek vele egy próbát.
Nem mondom, szoknom kellett a nyelvezetet, de csak a felénél esett le, hogy a könyv szerzője magyar és ez nem egy fordított szöveg. Pedig már azt hittem. A könyv első fele tetszett leginkább. A közepén unatkoztam, a végén pedig vártam a hatást, a katarzist, de sajnos nem kaptam meg. Az alapötlet és az elgondolás nem volt rossz, csak a kivitelezés nagyon középszerű. Szerintem jobb lett volna az egész történetnek, ha E/1-ben lett volna megírva.

2 hozzászólás
Hirdetés
>!
mate55
Chevy Stevens: Soha nem engedlek el

A bosszúálló krimik témáiból mindig óriási lehetőség nyílik arra, hogy látleletet adjanak a társadalom hibáiról, az emberi psziché végleteiről vagy az egymás közötti hatásmechanizmusokról. A legjobb persze az, ha mindhárom előbb említett elem helyet kap az adott történetben, mert így lehet a legmaradandóbb olvasmányélményt elérni. Ez a történet is bosszúkönyvként „reklámozza” magát, azonban gyermeteg hibái teljesen elrontják az élményt. Az írónő a jól bejáratott helyzetét próbálja felállítani, de nálam elvetette a sulykot. Mert egy bosszútörténetnél minimális elvárás, hogy egy jól definiálható jó álljon szemben egy jól definiálható rosszal. Jelen esetünkben felcserélődnek, de még inkább összezavarodnak ezek a szerepek. Ez még mindig nem lenne baj, ha a könyv akarna is mondani valamit a világról, de C. Stevens úgy döntött, hogy erkölcsi példamagyarázatokkal lepi meg olvasóit, de azért nem kell megijedni, műve megmarad egy buta krimi szintjén. Mert fent leírtakkal együtt még egy elengedhetetlen elemük kell, hogy legyen: szükség van valóban emberi és szerethető karakterekre ahhoz, hogy átéljük az adott személy tragédiáját, és tudjunk szurkolni a főszereplőnek. A könyv valahol itt lő óriási bakot, hisz a két pólus között csak komoly kompromisszumokkal tudok olyat kiválasztani, akiért minimálisan szoríthattam volna, sőt a vége felé elkezdtem ellene szurkolni. Igazából nem is tudom kinek ajánlhatnám a könyvet, ugyanis a lezárás komoly kétséget emelt elém, hogy tulajdonképpen akkor most mit is olvastam? Ki volt a történet fő gonosza, és kinek kellett volna szorítanom? Ezek a kérdések valószínűleg azok, amelyeket soha senki nem tud érdemben megválaszolni. Az egyszerű és már megszokott bosszú témát fogva merészebb történetet próbált létrehozni, de hitelesből szép lassan abszurdba fordulóként írnám le az eredményt. Minél inkább kibontakozik a cselekmény, annál kevésbé hittem el, hogy ezt az írónő valaha is komolyan gondolta volna.

1 hozzászólás
>!
pannik P
Daniel Keyes: Virágot Algernonnak

Érdekes, izgalmas, érdeklődést fenntartó könyv.
Elgondolkodtató vezérfonallal, olvasmányos kivitelezésben.
Nekem egy csöppet ellentmondásban van a ki a barát ki az ellenség kérdéskör, nem mindennel értettem egyet és helyenként nem igazán értettem mire akart utalni az író ezekben a témákban. De végül is az értékéből nem von le semmit, csak foglalkoztatott ez a része is a könyvnek.

A szerelmi szál egyszerű vagy hogy is mondjam, nem túl kidomborított, de ugye nem ez a lényeg csak érdekelt volna ez a része részletesebben.

Jó olvasmány, nehéz olvasmány, ötletes elgondolás.

Nagyon szépen épül fel a könyv és aztán spoiler megdöbbentően zárul.

>!
Sippancs P
Sabrina Jeffries: Botrányos bajkeverők

Hogy én mennyire imádom a második esély történeteket!
Nagyon szerethető, nagyon bájos, nagyon olvasmányos folytatás volt ez, az egyetlen problémám, hogy a kétharmadától kissé leült a történet. Ahhoz képest, hogy az első pár fejezet csak úgy pörgött, és alig vártam, hogy Victor és Isa szócsatái miatt izzanak a lapok, kaptam egy viszonylag gyors lefolyású, bonyodalommentes (újra) egymásra találást. Ami a maga módján jó is volt, csak hát… némi izgalmat elbírt volna még a történet.
A Rupert-Miss Gordon mellékszálon viszont jókat mosolyogtam, remélhetőleg Lady Lochlaw azóta már elégedetten dől hátra a fotelben. ;)
Várom a folytatásokat!

1 hozzászólás
>!
giggs85 P
Robert Walser: Fritz Kocher dolgozatai

Robert Walser első művében némileg a „talált kézirat” fogásával él, amikor megpróbálja elhitetni az olvasóival, hogy egy nemrég elhunyt diák írásait olvashatja. Nos, elég jó munkát végzett, ugyanis ezek a szövegek tényleg olyanok, mintha egy tehetséges gimnazista írta volna: csapongók, őszinték, esetlenek, naivak, kiforratlanok, stb. A célját azt hiszem elérte, és így elég sok témában tud írni a világ dolgairól. Mivel rövid, lehet vele tenni egy próbát, de nekem nem igazán jött be (a későbbi műveire azért még lehet ránézek).