Népszerű értékelések

>!
Nymeria96
Johanna Lindsey: Ha magadba bolondítasz…

Aranyos történet volt, de egy kicsit jobbra számítottam.
A szereplőket sajnos nem kedveltem meg túlságosan. Egy idő után unalmassá vált Brooke nézőpontjából megismerni a történetet, lehetett volna több fejezet Dominic szemszögéből is.
A könyv végi fordulatra is számítani lehetett, egyáltalán nem ért meglepetésként.

>!
Ákos_Tóth MP
Jens Bjerre: Az utolsó kannibálok

„Azt szokták mondani, hogy Új-Guinea szigetét isten szombaton este teremtette, közvetlenül üzemzárás előtt.” – írja nekünk Bjerre sorrendben az első pápuai látogatása után, valószínűleg még küszködve a dzsungelben kiújult maláriájával, lázrohamok között gyötrődve, enyhén romantikus hangulatban. Beszámolóját olvasva valóban felmerül a kérdés: van-e barátságtalanabb vidék a Földön, ahol emberek az ősidők óta próbálnak dacolni a természettel, illetve el lehet-e képzelni ennél szerencsétlenebb helyet a megszületésre?

Valószínűleg nem nagyon. A kötet elején a szerző ellátogat Közép-Ausztrália végtelen sivatagába, abba a térségbe, amit a repülőgép megjelenése előtt csak az Afgán-expressz kapcsolt össze a külvilággal. A tevékkel és kengurukkal színesített végtelen sivatagi puszta nem túl vendégcsalogató, ugyanakkor szép, az ott élő emberek pedig legalább annyira otthonosan belakták a környéket, mint a dél-afrikai szavannát a busmanok. Alice Springs környékén még sajátos születésszabályozási módszert is kieszeltek a törzsek, és bár az eljárásuk meglehetően brutális, végső soron egyedülálló az emberiség egész történetében, hiszen biztosítja nekik a biztonságos, kizárólag örömszerzési célú szexuális együttlétet. Az ő bemutatásukra talán azért volt szükség, hogy Bjerre érzékeltesse, mennyi különbség lehet a különböző ősi, elzárt közösségek között: az ausztrál vademberek élete majdhogynem idealizálható, a megfáradt nyugati ember számára vonzó is lehetne. A pápuákat azonban senki sem fogja irigyelni.

A korábban olvasott Vad Új-Guinea című kötethez hasonlóan ebből az írásból is kitűnik, hogy a gigantikus szigetvilágban élő emberek nem a természettel szoros szimbiózisban, hanem vele harcolva, sorozatos próbatételeket kiállva próbálnak a felszínen maradni. Sajátos világ az övék, és a könyv nagy részében főszerepet játszó kukukukuk még a többi törzsnél is látványosabban példázzák ezt. Vallási és művészeti hajlamuk szegényes, értékrendjükben a puszta erő a meghatározó elem, családi és társadalmi rendszerük végtelenül praktikus, szerelmi életük szabad, ámbár Bjerre szerint nem túl intenzív – ezen mondjuk nincs is mit csodálkozni. Érdekes, hogy a Vad Új-Guineában is bemutatott állami rendfenntartó erő(kezdemény) itt is jelen van, bár nem annyira ironikusan, sőt humorosan bemutatva: ebből sejthető, hogy az utolsó kannibálokat alapvetően könnyű volt bizonyos normák közé szorítani, nekem legalábbis nem tűnt úgy, hogy Bjerrét önmagán kívül bárki bármikor veszélybe sodorta volna – de az élet értéktelensége azért süt a leírtakból. Érdekes kérdés lehet, hogy mára ebből mi maradt meg pontosan, hiszen Ausztrália egyszerre óvta a törzseket a külvilág túl erős behatásaitól és saját maguktól is, hogy véletlenül se essenek ki az Új-Guinea nevű időgépből, aminek a hegyei között kitartóan tombol az őskor.

Bjerre amúgy kiválóan ír. Az a fajta tudós ő, aki nem gyárt teóriákat, és nem rág semmit az olvasó szájába – sem a döbbenetét, sem a lelkesedését, sem a bánatát. Tárgyilagossága miatt nem mindig tűnik fel, mekkora őrültségeket csinál, és a későbbi könyvéhez képest itt még fel lehet fedezni némi romantikus élt a szövegében, hasonlítsátok csak össze a két kötet idézeteit! Szépek a szóvirágai, csak írhatna belőlük többet is.

>!
Gondolat, Budapest, 1962
192 oldal · Fordította: Szilágyi Imréné
8 hozzászólás
>!
Zsófi_és_Bea MP
S. K. Tremayne: A tűz gyermeke

Aki olvasta a szerzőtől a Fagyos ikreket, nagy valószínűséggel kíváncsi lesz erre a könyvére is. A két könyv hangulata nagyon hasonló, A tűz gyermeke is éppen annyira nyomasztó, sötét és rejtélyes, mint a Fagyos ikreké.

A helyszín is mindkét esetben egy világvégi hely, ami távol van az emberektől és a lakott területtől, érezhető, hogy az elszigeteltség itt is jelentős szerepet játszik majd. A hasonlóságok ellenére ugyanakkor mégis teljesen más a történet, és nem is tudom összehasonlítani, hogy ez vagy az előző volt-e a jobb.

Akinek az tetszett, annak ez is fog szerintem, akinek viszont az nem, hmmmm…

Bővebben: http://konyvutca.blogspot.hu/2017/08/s-k-tremayne-tuz-g…

>!
Bla IMP
Görgey Gábor: Volt egyszer egy Felvidék

Már nyugdíjasként emlékszem vissza, hogy 10 éves korom körül jártam először külföldön, az akkori Csehszlovákiába vitt el Apám. A hosszú vonatútra emlékszem, meg földszintes házak sora által határolt utcákra, meg hogy strandon is voltunk, ahol röplabdameccset nézhettem, s hogy az emberek nem beszéltek magyarul. Nem tudom Apám mit intézett ott, lehet tán vásárolt valamit – homályos emlékfoszlányok első felvidéki utamról, melyet jó 20 évvel később követett csak a következő, amikor egyértelművé vált már számomra, hogy nem akarnak az ott élők magyarul beszélni. Bár a Fazekas Gimnáziumban érettségiztem, de még ott sem derültek ki részletek a Benes féle törvények nyomán a Szlovákiában élő magyarok 1945-ös tulajdon- és jogfosztásairól, áttelepítéseiről, csak egész nagy vonalakban hallottam róla, hogy voltak ilyenek. Ezért is gondoltam, amikor a körüti antikvárban szemembe ötlött a 100 Ft-os könyvek közt Görgey műve, hogy tán ideje kicsit kiművelődnöm a felvidékiek sorsáról. Hozzá kell tennem, nem olvastam még tőle, így e kötet sorozati előzménye, a Vadászszőnyeg című munka is ismeretlen előttem.
Nem is tudom mit vártam, de semmiképp nem ezt, hogy a szlovák kitoloncolási részletek ledöbbentenek. Tegnap este egyvégtében elolvastam a könyvet. Nem olyan hosszú. A felvidéki úri család leszármazottja Topporczy Ádám története ez a regény. Ádámot barátai, a költő János és a festő Panni – főként utóbbi – arra kérik, mutatná meg nekik az ősi kastélyt. Ádám végül rááll, s egyúttal ki akarja azt is deríteni hogyan halt meg nagyapja. A szlovákiai út során Ádám részint sokat elbeszél a felvidéki úri élet mindennapjairól, még többet mond, és főleg idéz vissza magában az ötvenes évek kitelepített időszakából. A regény lényegében emlékképek laza, az időrendet nemigen követő sora, nagyobbrészt nem is a Felvidéken játszódik, hanem az ötvenes évek mindennapjaiban. Mindazon által e két üzenet benne a fő: tudósítás a II. világégést követő magyarországi kitelepítés Topporcyt érintő, s valószínűleg tipikusnak mondható eseményeiről, hangulatáról, s az azt követő konszolidációról, valamint a Felvidéken lejátszódott „ reszlávosításról” és kitoloncolásról korabeli dokumentumokból idézve. Nekem újdonság volt a tiszta szláv nemzeti állam álma, célja, melyet még Clement Gottwald is vallott.
A hasonló témájú szépirodalmi alkotásokhoz képest elsősorban a mű humora feltűnő. A kitelepítettek – ez írás szerint – sokszor nagyon is vidámak voltak, bajaikat, nyomorúságukat méltósággal viselték, mulattak a bamba ávóslegényeken, ispánt, intézőt játszó szegényparasztokon. A történet a kitelepítés megszűntével Ádám fővárosi életéből is felvillant humoros helyzeteket, s könnyedén vett akadályokat a belé szerelmes személyzetis nők csábításaival, a munkahelyi racionalizálások kapcsán.
Tragikusabb felhangjuk van a szlovákiai képeknek. Itt elsősorban a háború utáni magyarság elleni hajsza, kitoloncolás képei jelennek meg. Az eredeti dokumentumokból, újságokból idézett szövegek egyszerűen mellbevágóak. A szlávosítási törekvések a mintegy 650 ezer Szlovákiában élő magyar kisebbség kisemmizését és megfelezését eredményezték. Ennek a témának komolyabb, megbízható források alapján utána kell néznem!!!
A regény érdekes, de méltatlanul – nem igazán aratott sikert a hazai közvéleményben. A történet szaggatott, inkább visszaemlékezésszerű feldolgozása végül váratlan csattanóval zárul. El kell olvasnom a Vadásszőnyeget is, hogy Ádám élettörténetét jobban megértsem.

A könyvet az ismeretek bővítése érdekében ajánlom mindenkinek!
Elsőként , s így egyedüliként értékeltem a könyvet, ekkor csak 5 csillagozása volt. Többet érdemel!

>!
_Enii_ P
C. J. Roberts: Captive in the Dark – Fogoly a sötétben

Szeretni. Egyáltalán mi a francot jelent? Olyan könnyedén pattogtatja mindenki! De valójában mit jelent?

A könyv,ami lassan 2 éve várja,hogy elolvassam.
A könyv,amit az elmúlt 2 hétben legalább 4szer akartam elkezdeni.
Egy történet amit vagy utálsz,vagy imádsz.

Nagyon fura világ ez…mégis valahogy érdekesen fura. Keményvonalas erotikus,BDSM-el,dark romance-szel,erőszakkal,némi krimi szállal és rengeteg véres képkockával fűszerezve. A 2. könyvem ami a Stockholm-szindrómát dolgozza fel,és hűha…nem gondoltam volna,hogy ennyire rá lehet kattanni valamire.
Tipikusan végletes könyv.
Vagy fél oldal után ki akarod hajítani az ablakon,vagy szélsebesen repülnek az oldalak az ujjaid között. Nos,nálam a könyv megúszta,de többször is fénysebességre kapcsolt a tempó. :D
Nem,valószínűleg nem fogom sem a hugomnak,sem Anyának,sem a rózsaszínűbb lelkű barátaimnak ajánlani,mert ide gyomor kell,és egy jó adag nyitottság.
Mivel engem a sok fura történés ellenére is megvett kilóra,így már folytatom is a 2. résszel.

4 hozzászólás
>!
Timi970120
E. L. James: Grey

E. L. James: Grey A szürke ötven árnyalata Christian szerint

Azt kell mondanom, hogy örülök, amiért nem egyből A szürke ötven árnyalata után olvastam, mert az – ahogy a többi könyvnél is, ami egyszerűen csak más szemszögből van – zavart volna. Így viszont, több év elteltével, bár még mindig nagyjából tudtam, mi mi után következik, azért jó volt emlékezetfrissítésre és akár újraolvasásra is egyaránt. Persze nem mondom azt, hogy csak másolás-beillesztés történt a két könyv között – már csak azért sem, mert a kedvenc részeim itt azok lehettek, amiket Anánál nem olvashattam!
Eddig is nagyjából megértettem Christiant, de ez a mű kellett ahhoz, hogy teljesen megtehessem.
Azoknak mindenképp ajánlanám, akik az eredeti, Árnyalat-trilógiát szerették, akik pedig nem… nos, elég nagy esélyt látok rá, hogy ezt sem fogják.

Hirdetés
>!
Chöpp P
Mariam Petroszjan: Abban a Házban

Mielőtt még kedvencnek jelölném, és felraknám az abszolút kedvenceim polcra, nagy örömmel tudatom Mindenkivel, akit érdekel:
MEGVAN A „MELYIK KÖNYVET VINNÉD MAGADRA ARRA A BIZONYOS LAKATLAN SZIGETRE?” KÉRDÉSRE A TÖKÉLETES VÁLASZ:

MARIAM PETROSZJAN: ABBAN A HÁZBAN

Hogy miért?
Legelőször is azért, mert amint az utolsó lapot elolvastam, újra akartam kezdeni. (Mint amikor kijössz a moziból, és azonnal vissza akarsz menni, hogy megnézd még egyszer a filmet.) Aztán beértem annyival, hogy visszalapozgattam a kritikus pontokra és újra olvastam őket.
Aztán azért, mert már az első oldalaknál elfogott az a bizsergető öröm, hogy ez a könyv nagyon az enyém. A kedvenceim – szinte kivétel nélkül – felfedik magukat előttem az első oldalaknál. Jön a kis bizsergető feszültség és átjár az öröm valahányszor kinyitom a könyvet. Azt hiszem néha apró, boldog sóhaj is kíséri a műveletet.
És azért is, mert körmönfont szerkezete és története miatt jóval többet is kaptam tőle, mint elsőre gondoltam. A végére pedig jóval többet, mint remélni mertem volna.
Meg azért, mert nagyon sok kedvenc szereplőt szorítottam magamhoz a Házzal együtt. Ez persze rettentően megnehezítette az „elválást”. De persze mindenki tudja, aki már megismerkedett a Madarakkal, Kutyákkal, Patkányokkal, Fácánokkal, hogy spoiler
Nagyon örülök, hogy erős késztetésemnek engedve megvettem és csaknem azonnal el is olvastam (ez is nagyon ritkán szokott így lenni, mert a saját könyveim nagyon sokáig türelmesen várják, hogy rájuk kerüljön végre a bizony nagyon-nagyon hosszú sor).

2 hozzászólás
>!
zcserei 
Franz Kafka: A nyolc oktávfüzet

Ez az első Kafkám és ez az első olyan értékelés, amit úgy írok, hogy még nem fejeztem be a művet.

Pár hete egy könyvesboltban szembejött velem A Per német kiadása, és úgy éreztem, hogy itt az ideje, hogy németül irodalmat is olvassak, ne csak helytelen e-maileket váltsak németajkú ügyfeleimmel. Hallottam korábban Kafka mentális egészségügyi problémáiról (őrült volt, na, ezt azt hiszem így mondták volna a kortársai), tartottam tőle, hogy borús lesz, lélekromboló és fájni fog.

A harcra való felkészülés gyanánt fogtam hozzá az oktávfüzetekhez – a német nyelv és a kafkai őrület együtt kicsit soknak tűnt elsőre. Ekkora pozitív csalódás talán még sosem ért. Tény: Kafka súlyos, olykor sötét, de sosem borús. Annyira pontos élű humora van, hogy élvezet vele együtt szenvedni – merthogy ez történik. Nagy kedvenc a horizonton.

>!
Orsi999
Leigh Bardugo: Shadow and Bone – Árnyék és csont

Kicsit nehezen döntöttem el, hogy 4 vagy 4.5 csillagot adjak, de végül inkább 4-et adtam.
A könyv első 50 oldala untatott, de legalább itt megtudtunk 1-2 dolgot erről a világról, amivel még nem barátkoztam meg teljesen. Később, amikor kiderült, hogy mi Alina képessége onnantól kezdve egy kicsit jobban felpörgött a történet, és itt ismerhettük meg a többi grisa képességét.
A szereplőknek nem sikerült belopniuk magukat a szívembe, kivéve az Éjúrat, akit a vége miatt utálnom kellene, de nem megy.
Maga a könyv gyönyörű. A borítója és az elején lévő térkép is nagyon tetszik.

>!
SteelCurtain
Kosztolányi Dezső: Esti Kornél

Esti Kornél megismerhetetlen. Megnéztük jobbról, s balról, s máris azt hisszük, hogy felismerjük. Csakhogy neki nem két oldala van, hanem mint a sokszögű csiszolt gyémántnak; számtalan. Láttuk vidám és komoly arcát, de számba sem tudjuk venni a kettő közötti opciókat. Megismertük alaposan, úgyhogy most már ismeretlenebb mint valaha. Kilocsogta minden titkát, de az összes feltárt titok megfejthetetlen rejtélyre nyílik. Kosztolányi olyan figurát alkotott – vagy talán „csak” megörökített – ,akinek nem kell extravagáns göncökbe bújnia, hogy érdeklődést keltsen maga iránt. Esti Kornél maga az élet. Amikor sablonosnak képzeljük, akkor is fel tud mutatni valami egyénit. Ha önmagát ismétli, porszem kerül a gépezetbe, és ismét valami sosem látott kerekedik belőle. Izgalmas, élvezetes. Megunhatatlan.