Zsenya Szafin személy

– Ti ketten egyébként miről szoktatok beszélgetni? – kérdeztem kíváncsian.
[…]
Nagyot sóhajtott.
– Csak a szokásos dolgokról. Az életről, a szerelemről, a vasérc olvadásfokáról.

205. oldal

– Miért teszel úgy, mintha halálosan megsértettelek volna?
– Te talán nem így viselkednél a helyemben?
– Fogalmam sincs. Én mindig is gyönyörű voltam.
– És ráadásul még szerény is?

107. oldal

Kaz’s eyes narrowed. “Sturmhond.”
“He knows me!” Sturmhond said delightedly. He nudged Genya with an elbow. “I told you I’m famous.”
Zoya blew out an exasperated breath. “Thank you. He’s going to be twice as insufferable now.”

386. oldal

Kaz összehúzta a szemét.
– Sturmhond.
– Nézd csak, ismer engem! – örvendezett Sturmhond. Oldalba bökte Zsenyát a könyökével. – Mondtam neked, hogy híresség vagyok.
Zója türelmetlenül felsóhajtott.
– Kösz szépen. Mostantól kétszer olyan elviselhetetlen lesz.

489-490. oldal

“But I’m afraid I have more bad news.”
Genya slumped in her chair. “There’s more?”
“This is Ravka,” said Zoya. “There’s always more.”

– De kis aljas vagy!
– Csodálatos vagyok.

179. oldal

“Na razrusha’ya. E’ya razrushost.” I am not ruined. I am ruination.

7. fejezet

– Még mindig azt mondom, hogy nekem kellene cárnénak lennem.
[…]
– Akkor fogok előtted pukedlizni, amikor majd David meztelenül elénekel egy operát az Árnyzóna közepén.

184. oldal

A könyvtár csarnoka két emelet magas volt. Falait a padlótól a mennyezetig könyvek borították. Egy emelet magasságban belső galéria húzódott a fal mellett. Az épületrész kupoláját átlátszó üvegből készítették, így a reggeli világosság valósággal beragyogta az egész csarnokot. A fal mellett néhány kényelmes karosszék és apró asztal állt. A kupola középpontjában, közvetlenül a ragyogó bura alatt jókora, kerek asztal helyezkedett el, padokkal körbevéve.
– Itt fogod majd a történelmet és az elméleti kérdéseket tanulmányozni – magyarázta Zsenya, miközben elhaladtunk a középső asztal mellett. – Én szerencsére már évekkel ezelőtt túljutottam rajta. Annyira unalmas volt.
Hirtelen felkacagott.
– Csukd már be a szádat! Úgy tátogsz, mint egy ponty.
Ugyan a számat sikerült becsukni, ám ettől még továbbra is guvadó szemekkel forogtam körbe. Annak idején már a nagyherceg könyvtára is lenyűgözött, pedig az a gyűjtemény valósággal eltörpült az itt felhalmozott rengeteg könyv mellett.

139-140. oldal