XV. század időpont
Idézetek
Vannak azonban olyan mozzanatok, melyekre adataink nem térnek ki: így például nem történik említés az évszakok allegorikus farsangi küzdelméről. A tél és nyár küzdelmét színrevivő farsangi játékokat a környező népek s a velünk egy évezreden át egy államközösségben élt népcsoportok jó része ismeri. Ehelyett nálunk a farsang és böjt tréfás küzdelméről emlékeznek meg (a megszemélyesített farsang halálát nem tartom allegorikus évszaktemetésnek, ez nálunk sokkal inkább a kényszerű egyházi böjt beálltára utal, mint a tél halálára). Az évszakok megszemélyesített küzdelme nálunk elsősorban a kisze kivitele – villő behozatala szokásban jelentkezik virágvasárnap, bővebben tehát e szokásokról a következő fejezetben szólok.
Újabbkori farsangi szokásaink között szerepel a farsangi „sajbózás” is (tüzes karikák hajítása). Itt a szokás német eredete nyilvánvaló, a név is erre utal (sajbó: német Scheibe). Hiányoznak történeti adatainkból a farsangi tűzgyújtásra vonatkozó leírások is.
A történeti leírásokban a magyar farsang démonikus vonásai is általában kevéssé kerülnek előtérbe, bár Temesvári Pelbárt a XV. században eleget emlegeti a farsangi ördögöket, démonokat. Az adatközlők inkább az erkölcstelenségek miatt nevezik a farsangot az ördög ünnepének. Termékenységvarázslásra, agrármágiára vonatkozó mozzanatokat a modern szokásanyagban sokat találunk; a Dunántúl mai hiedelmei között is szerepel a húshagyókeddi boszorkányjárás; – a történeti adatok e területen sem árulnak el sokat. A magyar farsangra vonatkozó történeti adatokban inkább a humoros, szatirikus mozzanatok kerülnek előtérbe s olyasfajta démonikus és erotikus mozzanatok, melyek például a mohácsi délszlávok busójárásában közvetlenül és leplezetlenül jutnak kifejezésre, a magyar farsangi szokásokban halványabban jelentkeznek.
Vannak azonban a magyar farsangnak is igen archaikus jellegű alakoskodásai, játékai, melyek különösen a magyar nyelvterület keleti részein maradtak fenn. Ilyenek például a hétfalusi és moldvai csángóknak a századforduló körül még életteljes farsangi játékai, többek között a borica-tánc. Ilyennek tekinthetjük a halált és feltámadást ábrázoló állatalakoskodásokat is. Egy Szolnok-Doboka megyei leírás, melyben a tréfás lakodalom együtt szerepel különféle állatalakoskodásokkal, meglepő párhuzamot mutat balkáni farsangi maskarázással. Érdekes színszerű szokások élnek ma is még Panyolán, Szamosszegen és néhány környező községben, ahol a fonókat látogatják farsang idején a legénycsoportok. A betyárok életéből vett jelenetek mellett tréfás, rendkívül durva lakodalmas és halottas játékot is adnak elő, és megjelennek az állatalakok: a ló, a kecske, a gólya is. Sajnos a történeti források nem segítenek ezeknek az állatmaszkoknak kelet-európai összefüggései tisztázásában. De hazánk más részében is élnek még a farsangi alakoskodó szokások, állatmaszkokkal (medve, ló, kecske, gólya), leány csúfoló mozzanatokkal (ilyen például az ősrégi, tuskóhúzással egybekötött maskaralakodalom, „faházasság”).
Értekezésünk tárgya egy olyan személy, akiről nem tudjuk, hol és mikor élt – ha egyáltalán létezett valaha. Sokféle alakot öltött az idők folyamán, volt, hogy a görög Hermésszel vagy az egyiptomi Thottal, a bibliai Hénokkal vagy éppen a muszlim Idrisszel azonosították. De legismertebb nevén Hermész Triszmegisztoszként – „Háromszor magasztos Hermész” – ismerjük. Legendás isteni eredetű lény, részben isten, részben ember, akinek a ténykedését a messzi régmúltba helyezik. Hermész Triszmegisztoszt tisztelik az alkímia, az okkult tudományok és a nyugati ezoterikus hagyomány atyjaként. A leghíresebb munka, amit neki szenteltek, és amely egyben az ő nevét viseli, egy szöveggyűjtemény: a Corpus Hermeticum, vagyis az írások „Hermetikus korpusza”.
A Corpus Hermeticum alaposan felkavarta a kedélyeket, amikor a XV. században a görög irodalom más remekeivel együtt Nyugat-Európába érkezett. Egy szerzetes, Leonardo da Pistoia bukkant rá a mű egy példányára Macedóniában, és szerzeményét megmutatta Cosimo de' Medicinek, a művészetek nagy firenzei pártfogójának. Ugyanekkor (1460 táján) a humanista Marsilio Ficino épp Platón dialógusait fordította latinra a lelkes olvasóközönségnek. Cosimo megkérte Marsilio Ficinót, hogy hagyja félbe Platón-fordítását, és előbb a Corpus Hermeticumot ültesse át latinra.
Cosimo kívánsága nem egy műkedvelő puszta hóbortja volt, ugyanis korának tudósai vallották, hogy a kérdéses szövegek a legtávolabbi antik időkig nyúlnak vissza, és az ősi bölcsesség leglényegét tartalmazzák. A sziénai székesegyházban van egy 1488-ból származó faberakás, ami azt a legendás bölcset ábrázolja, aki Hermes Trismegistus contemporaneus Moysi, vagyis »Hermész Triszmegisztosz, aki egy időben élt Mózessel«. A berakás tanúskodik arról az általánosan elfogadott korabeli vélekedésről, amely Hermész Triszmegisztoszt szó szoros értelemben az egyiptomi bölcsnek tartotta. Néhányan úgy hitték, hogy Mózes, akiről a Biblia azt írja, »szert tett az egyiptomiak minden tudományára« (ApCsel 7:22), Hermész Triszmegisztosztól kapta a tudását. Ficino egy helyen azt írja, hogy Hermész Triszmegisztosz az aurea catena, az alkimista adeptusok „aranyláncának” első láncszeme, és amely aranyláncnak részét képezi a mitikus görög költő, Orpheusz, Püthagorasz és Platón is. Ficino 1471-ben adta ki latin nyelvű fordítását, és ezzel életre hívta a reneszánsz kori okkult filozófiát (erről a 6. fejezetben lesz szó).
A szövegek megítélése később igencsak prózai fordulatot vett. 1614-ben a klasszicista Isaac Casaubon bebizonyította, hogy a Corpus Hermeticum nem vezethető vissza Mózes koráig (aki a hagyomány szerint Kr. e. 1300 körül élt), hanem jóval későbbi annál. Casaubon szerint a Kr. u. I. század végén keletkezett. A mai kutatók azon a véleményen vannak, hogy a szöveggyűjtemény kialakulása a Kr. u. I. században kezdődött, és a III. században fejeződött be. Casaubon főként nyelvészeti alapon jutott az említett következtetésre: a szöveg görög nyelvezete eltér a Kr. e. 1300 táján uralkodó görögtől.
53-54. oldal, 2. fejezet - Egyiptom örökösei
Richard Smoley: Tiltott hit A gnoszticizmus öröksége – Az evangéliumoktól a Da Vinci-kódig
→ |
---|
A 15. század végén Lorenzo de Medici – akit II Mag- nificónak (pompás, nagyszerű) neveztek, s aki 1469-től 1492-ben bekövetkezett haláláig Firenze ura volt – a félszigetet négyhúrú hangszerhez hasonlította, amelyben a Nápolyi Királyság, a Pápai Állam, Firenze és Milánó egyensúlya biztosítja a békét. Területi egyesítésre ő sem gondolt.
14
A XV. században még semmiképpen sem volt szokás, sőt bizonyos értelemben nem is volt illendő hangos szóval dicsérni az életet és a világot.
Johan Huizinga: A középkor alkonya 89% Az élet, a gondolkodás és a művészet formái Franciaországban és Németalföldön a XIV. és XV. században
Segesvár város kezdetei a 12. századra nyúlnak vissza, amikor a magyar király kezdeményezésére a székelyek egy jelentősebb csoportját a Nagy-Küküllő völgyébe telepítették. A 13. század elején a keletebbre költöző székelyek helyét a Rajna és a Mosel völgyéből idetelepedő szászok vették át. A vár első említése a 13. század végére datálható, ekkor épül meg a felső vár, illetve a ma is álló öregtorony. Királyi városként először 1347- ben említik, ekkor már épültek a 950 m hosz- szú városfalak, illetve az 1998–2001 között Daniela Marcu által régészeti ásatások révén is kutatott hegyi templom. A 14. század első felében létesült az alsó piactéren a domonkos kolostor, a 15. század folyamán pedig a város szimbólumává vált óratorony. A város iskoláját 1522- ben említették először, 1619-ben egy korábbi bástyát alakítottak át iskolává. 1654-ben megépítették a város másik nevezetességét, a Schülertreppét, vagyis az iskola-lépcsőt. A városfalak végleges formájukat a 16-17. századi átépítések, korszerűsítések folyamán nyerték el, míg a falak közti házak 17-18. századi építészeti stílusjegyeket őriznek. A város területén az utóbbi évtizedekben több alkalommal is kisebb régészeti mentőásatásokra került sor.
Berecki Sándor – Czajlik Zoltán – Soós Zoltán (szerk.): Panorame istorice / Történelmi látképek / Historical Landscapes Erdélyi régészeti lelőhelyek és műemlékek légi felvételei
A XV. századra Firenze, sőt Európa legnagyobb kereskedő bankárcsaládja a Medici. Vagyonukat 500 ezer dukátra becsülték. Külön társaságként szervezett fiókjaik voltak Itália több államában, így Velencében (ez azonban 1470 előtt megszűnt) és Európa számos más nagyvárosában: Londonban (1478-ig), Bruggében (1480-ig), Lyonban (1466 és 1494 között), Avignonban és Genfben (1466-ig). Hitelügyleteik elértek Lübeckig, Novgorodig, Egyiptomig. Állandó pénzügyi kapcsolatban álltak a pápákkal, az angol és francia királyokkal, sőt a szultánokkal is.
287
A milánói államon belül kiemelkedő szerepe a fővárosnak, Milánónak volt. Lakóinak száma a XV. századra mintegy 100 ezer főre emelkedett. Külső arculata fejlődésének érdekében a művészet és tudománykedvelő Gian Galeazzo Visconti tette a legtöbbet. Bőkezűen támogatta a milánói Dóm építését, amelynek munkálatai 1386- ban indultak el.
283