Wolfgang Amadeus Mozart személy
Idézetek
A Mozart-zenék mindenkinél hatásosnak mutatkoznak, nemcsak energiával töltik fel és stimulálják a beteget, hanem egyúttal meg is nyugtatják őket. Számomra ezt azt jelenti, hogy a zenék szabályozó hatásúak.
– Mozart minden más zeneszerzőnél hatékonyabban készíti elő az utat, készíti fel az idegrendszert és az agyat, sőt áthuzalozza az agyat, emellett megadja neki azokat a ritmusokat, dallamokat, folyamatosságot és mozgásokat, amelyek szükségesek a nyelv megszerzéséhez.
479. oldal
Norman Doidge: Hogyan gyógyul az agy? 88% Figyelemre méltó felfedezések és gyógyulások a neuroplaszticitás világából
Talán öreg vagyok már az eddigi zsiznystílusomhoz, testvérek. Hisz végül is tizennyolc múltam. Az pedig nem fiatal kor. Tizennyolc éves korára Wolfgang Amadeus megírt több szonátát, szimfóniát, operát és oratóriumot meg más hasonló kalt, nem, nem kalt, mennyei muzsikát. Meg ott a jó öreg Felix M. a Szentivánéji álom-nyitánnyal. Meg a többiek. Ott az a francia költő, akit a jó öreg Benjy Britt zenésített meg, aki a legjobb verseit tizenöt éves korára megírta, Ó testvéreim. A keresztneve az, hogy Arthur. Szóval a tizennyolc nem egy fiatal kor. De mit csináljak?
Az utolsó pillanatig dolgozott: a halálos ágyán komponálta a Requiemet, miközben énekelte az alt szólamot.
Hatodik fejezet, A zsenialitás akaratlan: Bécs, A Tökéletes Hang (HVG könyvek, 2019)
Eric Weiner: A zsenialitás földrajza 76% A világ legkreatívabb helyeinek nyomában az ókori Athéntól a Szilícium-völgyig
Mélyen meg vagyok győződve róla, hogy minden egyes ember hihetetlenül tehetséges, mindenkinek része van az isteni adományban. Az emberiség tragédiája abban rejlik, hogy nem vagyunk képesek, és nem is mindig teszünk meg mindent, hogy felfedezzük és kibontakoztassuk ezt a tehetséget a gyermekekben. A zseni számunkra ritkaságnak, sőt csodának számít, de hát ki is a zseni? Egyszerűen csak olyan ember, akinek szerencséje van. Úgy alakult a sorsa, hogy életkörülményei eleve a helyes útra terelték.
A klasszikus példa – Mozart. Zenész családban született, s kora gyermekkorától fogva olyan közegbe került, amely a természettől kapott tehetségét eszményien táplálta. És most képzelje el, kedves uram, hogy Wolfgang Amadeus egy parasztcsaládban születik.
Lett volna belőle egy rossz pásztor, aki varázslatos sípszóval szórakoztatta volna a teheneket. Ha pedig valami otromba katona családjában születik, tehetségtelen katonatiszt lett volna belőle, aki rajong a harci indulókért. Ó, higgye el nekem, fiatalember, minden gyerek kivétel nélkül kincset rejt magában, csak ezt a kincset meg kell találni.
Van egy nagyon kedves amerikai író, Mark Twainnek hívják. Egyik elbeszélésének én adtam az ötletét, melyben az embereket nem valós teljesítményeik, hanem a bennük rejlő természet adta lehetőségek és tehetség szerint értékelik. S akkor kiderül, hogy minden idők legnagyobb hadvezére egy névtelen kis szabómester, aki sohasem szolgált a hadseregben, a legnagyobb festő pedig soha nem vett ecsetet a kezébe, mert egész életében csizmadiaként dolgozott. Az én nevelési rendszerem arra épül, hogy a nagy hadvezér feltétlenül katonai szolgálatba lépjen, a nagy festő pedig időben hozzájusson a festékhez. Pedagógusaim találékonyan és türelmesen tanulmányozzák minden növendék lelki alkatát, hogy megtalálják benne az isteni szikrát, s tízből kilenc esetben meg is találják!
Karen Marie Moning: Iced 85% A Dani O'Malley Novel
Douglasnek néhány ritka művésszel egyetemben (Wodehouse-t ismét beleértve) megvan az a képessége, hogy befogadója azt érezze, hozzá beszél, és csakis egyedül hozzá: azt hiszem, ez részben megmagyarázza „rajongótáborának” óriási erejét és vonzalmát, ha használhatok ily felháborító kifejezést. Ha az ember Velázquezt csodál, Mozartot hallgat, Dickenst olvas vagy Billy Connollyn nevet, hogy hasraütésszerűen mondjak négy nevet (mindig rengeteg energiát igényel, ha érvelés céljából kell hasraütésszerűen neveket mondanunk), tudatában van annak, hogy amit tettek, a világért tették, és az eredmény, természetesen, csodálatos. Ha az ember Blake-et csodál, Bachot hallgat, Douglas Adamset olvas vagy Eddie Izzard előadását nézi, úgy érzi, talán ő az egyetlen a világon, aki valóban érti. Nagyjából persze mindenki más is csodálja őket, de senki más nem kötődik hozzájuk így. Ezt most egy elméletnek nyilvánítom. Douglas műve magától értetődően nem egyenlő Bach magas művészetével vagy Blake vibráló, személyes világegyetemével, de hiszem, hogy az elméletem ennek ellenére igaz. Olyan ez, mint szerelembe esni. Ha Adams egy különösen üde fordulata vagy jelzője megüti az ember szemét és behatol az agyába, az ember meg akarja fogni a legközelebbi ismeretlen vállát, hogy megossza vele. Az idegen lehet, hogy nevetni fog, és tetszik neki az írás, de az ember magában azt mondja, hogy úgysem fogták fel a teljes lendületét és az értelmét, ahogyan ő – mint ahogy a barátaink (hál’ istennek) nem esnek szerelembe ugyanazzal a személlyel, akiről folyton-folyvást beszélünk nekik.
Stephen Fry: Bevezetés