William Traynor személy
Idézetek
– Clark, maga a legnagyobb sznob.
– Mi? Hogy én?
– Elzárkózik a legkülönfélébb élmények elől, mert bemeséli magának, hogy maga „nem az a fajta ember”.
– Mert nem is vagyok.
– Honnan tudja? Semmit sem csinált, sehol sem járt. Hogyan lehetne a leghalványabb elképzelése is arról, hogy maga milyen fajta ember?
207-208. oldal
– Megígéri, hogy nem fog nevetni?
– Tudja, hogy ilyesmit nem ígérhetek. Jézusom, ugye nem valami indiai szankszrit közmondást, ugye? Ami nem öl meg, erőssé tesz.
– Nem. Egy méhecskét szeretnék. Egy kicsi sárga-fekete csíkos méhecskét. Imádom őket.
Bólintott, mintha tökéletesen ésszerű dolog volna, hogy méhecskét szeretnék.
-És hova tetováltatná?
277. oldal
– Néha, Clark, maga az egyetlen, amiért úgy érzem, érdemes felkelnem reggel.
351. oldal
– Ez volt életem legjobb hat hónapja – mondtam.
Hosszú csend következett.
– Fura módon, Clark, az enyémnek is.
És akkor, ott, meghasadt a szívem.
465. oldal
– Jól vagyok. Csak…
Láttam a világos inggallérját, és kontrasztként a sötét zakóját.
– Még nem akarok bemenni. Csak szeretnék itt ülni, úgy hogy ne kelljen arra gondolnom, hogy… Nagyot nyelt.
Még a majdnem teljes sötétségben is látszott, hogy erőlködik.
– Én csak…szeretnék csak egy férfi lenni, aki elment egy koncertre egy piros ruhás lánnyal. Csak még pár percig.
218. oldal
Vigyázat! Felnőtt tartalom.
– Köszönöm – mondtam neki. – Köszönöm önnek, hogy ilyen kibaszottul készséges.
– Clark – szólt rám Will. Figyelmeztetően csengett a hangja.
– Annyira örülök, hogy maga ilyen rugalmas. Biztos lehet benne, hogy az összes ismerősömnek ajánlani fogom ezt a helyet.
– Louisa!
Felkaptam a táskámat, és a hónom alá csaptam.
– Itt felejtette a kisautóját! – kiáltott utánam a nő, miközben kiviharzottam az ajtón, amit Nathan nyitva tartott nekem.
– Miért, neki is kell egy rohadt kitűző, hogy maradhasson? – kérdeztem, aztán követtem Willt és Nathant a liftbe.
– Még nem akarok bemenni. Csak szeretnék itt ülni, úgy, hogy ne kelljen arra gondolnom, hogy… – Nagyot nyelt. Még a majdnem teljes sötétségben is látszott, hogy erőlködik. – Én csak… szeretnék csak egy férfi lenni, aki elment egy koncertre egy piros ruhás lánnyal. Csak még pár percig.
Elengedtem a kilincset.
– Rendben.
Lehunytam a szemem, és a fejemet hátrahajtottam a fejtámlára. Együtt ücsörögtünk még egy darabig, két ember beleveszve az emlékezetükben őrzött zenébe, félig egy vár árnyékának rejtekében, egy holdfényes dombon.
218. oldal
