William Shakespeare személy

    Utolsó óra után fáradtan mentünk át az olvasókörre. A könyvtárban Kardos közölte, hogy ma Shakespeare leghíresebb szonettjéről fogunk beszélgetni.
     – Ki tudja, melyik az? – kérdezte.
     – A leghíresebb – felelte Zsolti.
     – Nagy Zsolt, ha nem veszed komolyan, akkor ki lehet fáradni. Tessék, Reni!
     – A 75. – mondtam halkan.
     – Bizony. Esetleg felolvasnád a többieknek? Gyere ki nyugodtan – biztatott, én pedig felálltam az első sorból, és zavartan kimentem az asztalhoz. Összetalálkozott a tekintetem Katáéval, aki mosolyogva bólintott, én pedig vettem egy nagy levegőt, és a tanárra néztem.
     – Tessék, itt a könyv – nyújtotta felém Kardos.
     – Köszönöm, de… Tudom kívülről.
    Kardos felvont szemöldökkel biccentett, én pedig megköszörültem a torkom, és kerestem egy biztos pontot, hogy végig azt nézzem, mielőtt belesülnék. Cortez volt az. Természetesen.
     – „Az vagy nekem, mi testnek a kenyér…” – kezdtem, mire Cortez a tenyerébe fogta telefonját, és a zsebébe süllyesztette.
    Tizennégy sor (természetesen, mivel szonett), mégis többnek tűnt, talán mert én mondtam fel, vagy mert végig Cortez szemébe néztem. Mikor az utolsó sor is elhangzott, hirtelen csönd lett; üresnek és nagyon nagynak hatott a hangom nélkül a tér.
     – Köszönöm szépen, Reni – bólintott büszkén Kardos. Zavartan beletúrtam a hajamba, és visszaültem a helyemre.
     – Hát, ez egész jó volt – ismerte be Zsolti. – Ez a Billy tudott valamit – tette hozzá.
     – Nagy Zsolt, kérhetem, hogy ne becézd Shakespeare-t? Köszönöm – nézett rá unottan Kardos.
     – Melyik volt ez? – kérdezte Dave.
     – A 75. – ismételtem.
     – Köszi, guglizom – húzogatta a mobilja kijelzőjét.
     – Örülök, hogy tetszett. Ki tudja megmondani, miről szólt? – kérdezte Kardos.
     – Egyértelműen a fogyókúráról. Valaki éhes, és kenyeret akar enni – közölte Zsolti.
     – Hülye, az metafora. Mintha azt mondaná: az vagy nekem, mint Dave-nek az iPad… – szólt rá Dave.
     – Ohóóóó! – kapkodta a fejét Kardos. – Felmayer tudja, mi az a metafora?
     – Igen, tudom – felelte büszkén.
     – Nagyszerű. Tehát akkor neked mit mondott ez a szonett? – kérdezte a tanár. Dave összefoglalta, hogy számára mit jelentett, de Ricsi beleszólt, hogy ne vonja bele mindenbe az iPhone-t, mert „Sékszpír” tuti blackberrys lett volna. Ezen Dave felháborodott, úgyhogy a beszélgetés kezdett elmenni kicsit másfelé, Kardos pedig döbbenten hallgatta őket, és úgy döntött, nem szól bele, mert megtörtént az, ami még soha. Az osztályunk balhés tagjai Shakespeare-en vitatkoztak. Whoa.
    Olvasókör végén (a vita úgy zárult, hogy Shakespeare biztosan apple-ös lenne) bevártuk Virágot, aki összefestékezve jött meg a rajzszakkörről.
     – Milyen volt az olvasó? – érdeklődött kedvesen.
     – Zsír. Emó, tanultam valami romantikus cuccot. Elmondom, jól figyelj – kezdte Ricsi.
     – Úúú, de jó – vigyorgott Virág boldogan.
     – „Koldus-szegény királyi gazdagon, szomjan halok.”
     – Ez télleg' szép volt – bólogatott Virág.
     – Ööö… – nevettem el magam. – Ez nem egészen így van. Nem költheted át! – fogtam a fejem.
     – Ren, Sékszpírt idézek, ez már így is durva.
     – Igaz. Csak idéznéd pontosan.
     – „Részeg vagyok és mindig szomjazom.” Ez a vége – szólt közbe Cortez, mire elkerekedett szemmel néztem rá.
     – Honnan tudod? – esett le az állam teljesen.
     – Volt idő, amikor esténként ezt olvastam – mondta halkan.
     – Komolyan? – kaptam a szám elé a kezem, Cortez pedig mélyen a szemembe nézett.
     – Nem. De jól hangzott, mi? – kérdezte, Ricsiből pedig kitört a röhögés.
     – Nagyon vicces – ráztam a fejem nevetve.
     – Most jegyeztem meg, amikor felmondtad – ölelte át a vállam Cortez.

     – Minek örülünk? – lépett mellém apu.
     – Júliának öltözöm.
     – A kollégámnak, Júliának? – ráncolta össze a szemöldökét értetlenül.
     – Nem. Shakespeare Júliájának.
     – Az logikusabb – értett egyet.