William Ransom személy

– A legényke nem igazán tudta
becélozni, így hát kicsit megpiszkáltam a teremtményt ezzel a
bottal, és hogy a rák egye ki a szívét, hát nem megfordult, és
megindult felém felfelé az ágon? Megijesztett, ezért elkiáltottam
magam, eleresztettem a botot, nekiütköztem a fiúnak, és… hát
így történt – fejezte be sután.
Próbálva elkerülni Jamie tekintetét, Ian a lyuk felé
lopakodott, fölé hajolt, és félszegen belekiáltott.
– Hé! Örülök, hogy nem tört ki a nyaka!
Jamie ránézett, amiből azt lehetett leszűrni, hogy ha kitört
volna a nyaka, akkor… de tartózkodott a további észrevételektől,
és figyelmét William mielőbbi kijuttatására szentelte a
várbörtönéből. Az eljárás további incidensek nélkül zajlott le, és a
leendő mesterlövészt kihúzták, aki úgy kapaszkodott a kötélbe,
mint egy hernyó a spárgába.
Szerencsére elég ürülék volt a gödör aljában, hogy ne essen
keményre. A megjelenéséből ítélve Ellesmere kilencedik grófja
arccal lefelé landolhatott. Lord John megállt egy pillanatra az
ösvényen, kezét bricseszébe törölgette, és méregette az előtte
gubbasztó valamit. Keze fejével végigsimította a száját, így
próbálva elrejteni a mosolyát vagy pedig elfojtani a szagot.
Aztán válla rázkódni kezdett.
– Mi hír az alvilágban, Perszephoné? – kérdezte, és nem tudta
elrejteni hangjának remegését. Egy ferde kék szempár pislogott
összetörten a mocskos maszk alól, ami elfedte őlordsága
arcvonásait. Tökéletes Fraser-kifejezés volt ez, én pedig
lelkifurdalást éreztem a látvány miatt. Mellettem Ian
megrezzent. Gyors pillantást vetett a grófról Jamie-re, aztán
vissza, majd elkapta a tekintetemet, és arca teljes és
természetellenes fehérségbe borult.
Jamie mondott valamit görögül, amire Lord John ugyanazon a
nyelven válaszolt is, mire a két férfi őrült nevetésben tört ki.
Próbáltam Iant figyelmen kívül hagyni, és Jamie irányába
lestem. Vállai még mindig remegtek az elfojtott vidámságtól, és
jónak látta, ha engem is felvilágosít.
– Epikharmosz – magyarázta. – A delphoi jósdában a
megvilágosodást keresők egy halott pitont dobtak a gödörbe,
aztán csak álltak, és belélegezték annak rothadt szagát.
Lord John előkelő mozdulatokkal kísérve szavalta:
– A lélek távozott a mennyekbe, a test pedig a földbe.
William hangosan vette a levegőt az orrán keresztül, pontosan
úgy, ahogy Jamie tette, hogy el tudja viselni. Ian összerándult
mellettem. Te jó ég, gondoltam idegesen. Örökölt egyáltalán ez a
fiú bármit is az anyjától?
– És te, William, nyert-e lelked betekintést a szellemi világba
a legutóbbi misztikus kalandod során? – kérdezte Lord John,
szegényes kísérletet téve, hogy uralkodjon magán. Ő és Jamie
mindketten elvörösödtek a nevetéstől, ami legalább annyira volt
köszönhető a feszültség oldódásának mint a konyaknak vagy a
helyzet komikumának.
Őlordsága mogorván lehúzta és eldobta a sálját, ami nedves
toccsanással esett az ösvényre. Ian is ideges kuncogásba kezdett
önkéntelenül. Hasizmom remegett az erőlködéstől, de láttam,
hogy a foltokban kilátszódó bőr William nyakán olyan színű, mint
az érett paradicsomok az árnyékszék mellett. Jól tudtam, hogy
mi történik egy Fraserrel, aki elérkezik az idegességnek egy
bizonyos szintjére, így jobbnak láttam berekeszteni a partit.
– Khm-khm – köszörültem meg a torkom. – Ha megengedik,
uraim. Habár járatlan vagyok a görög mitológiában, egy apró
epigrammát mégis tudok, fejből.
Átadtam Williamnek egy üveg lúgszappant, amit a
szorítókötés helyett hoztam.
– Pindarosz szavaival élve – mondtam „A legjobb a víz”.

– Mire való az a kicsi gyertya? – kérdezte Willie. – Nagyi azt mondja, hogy csak a büdös pápisták égetnek gyertyát a pogány képek előtt.
– Tudja, én is büdös pápista vagyok – közölte Jamie, és szája száraz mosolyra húzódott.
[…]
– Én is büdös pápista akarok lenni – közölte Willie határozottan.

I. kötet, 252. oldal, 16. Willie