Wesley Baker (Wes) személy

– Helló! – szólt Wes, amikor pislogva ránéztem. – Te meg merre jársz?
– Az igazság és a következmények földjén – […] – Kevesebb, mint egy óra van hátra a robbanásig.
– Ja, persze – mustrálta megvetően a vegetáriánus fasírtot. – Jason.
– Nem Jason. Te jó ég! Kisebb gondom is nagyobb nála. A mamám!
– Vagy úgy – bólintott.
– Jason eszembe sem jutott – magyaráztam, […]

    − Hát, tulajdonképpen igen – pillantott felém Wes, halvány mosollyal az arcán. – De…
    − Én tudok rá válaszolni – jelentette ki Bethany ellentmondást nem tűrő magabiztossággal. A mellette ülő Amanda pedig egyetértően bólogatott.
    − Komolyan, ne fáradj! – mondta Wes és újra rám nézett. Felvonta a szemöldökét, én meg csak vállat vontam. – Na jó. Szóval…
    − Ő csak kisegítő, nem fogja tudni a választ – szólt közbe Bethany, túlságosan is hangosan, sőt, parancsolóan és közelebb gurult a székével Weshez. – Jobb ha engem kérdezel. Vagy minket.
    Ekkor, és csakis ekkor vettem észre egy apró, ideges villanást Wes arcán.
    − Az az igazság – felelte –, hogy szerintem fogja tudni.
    − Nem fogja. Kérdezd meg tőlem!
Most már nem csak egy villanás volt. Wes összehúzott szemmel nézett
rám, én pedig egy másodpercig visszabámultam.
[…]
    − Rendben – mondta Wes lassan, és odébbment a pult előtt. […] – Akkor mondom a kérdést.
[…]
    − Tegnap este – kérdezte Wes komoly hangon –, amikor elpakoltunk, mi történt a nagy salátacsipesszel?
    Az őrületes az volt, hogy Bethany egy pillanatig úgy nézett ki, mint aki konkrétan valamiféle jegyzetfüzetben lapozgat a fejében. […]
    − Hát… – mondta. És ennyi volt.
    Elvigyorodtam. Igaziból.
    − Te tudod? – nézett Wes Amandára, aki lassan csóválta a fejét.
    − Rendben – fordult újra felém Wes. – Akkor legjobb lesz, ha mégis a kisegítőt kérdezem meg. – Macy?
    Éreztem, ahogy Bethany és Amanda bámulnak.
    − Annak a zsúrkocsinak az alsó polcán van a kötények alatt, aminek
eltörött a hátsó kereke – feleltem. – Nem fért el a lobbi tálalóeszköznél.

[…]Még most is, egy teljes órával azután, hogy átugrottam az információs pultot, úgy nézett rám, ahogy egész úton a Sweetbud Drive felé jövet, félig elismerő, félig hitetlenkedő arckifejezéssel.
    − Hagy már abba! – szóltam rá.
    − Bocs! – vont vállat, mintha ez egyszer s mindenkorra segítene leráznia magáról az érzést. – Csak nem tudom kiverni a fejemből a látványt. Olyan…
    − Eszement volt – fejeztem be helyette, miközben a Wes verandáján köztünk ülő Lucy nagyot sóhajtva egy újabb zsírkrétát vett a kezébe.
    − Inkább vagány – felelte. – Úgy értem, mindig szerettem volna így felmondani, de sosem volt meg hozzá a bátorságom.
    − Nem is volt vagány – mondtam szégyenlősen.
    − Neked talán nem.

    − Nyár végén – felelte, azzal belerúgott egy kőbe, ami elgurult az aszfalton. – Addig tulajdonképpen fel van függesztve az egész.
    − Ez nálam is így van – mondtam. – Mi is augusztusban találkozunk újra, és akkorra jobban át fogjuk látni, hogy ugyanazt akarjuk–e, vagy jobb, ha végleg szakítunk.
    Ezt hallva felnyüszített.
    − Ez úgy hangzik, mintha idéznéd valahonnan.
    − Úgy is van – sóhajtottam. – Egyenesen az e–mailből, amit küldött.
    − Aú!
    − Az.

    − Igazad van – feleltem. És örültem neki. Mármint, hogy igaza van. – Nem jöhetek.
    Elindultam a lengőajtó felé, de a széke szokás szerint az utamban volt, amögött pedig Amandáé. Nehéz volt bejönni ide az első nap, és azóta mindennap. Úgy gondoltam, jár nekem az akadálymentes kiút.
    Így hát fogtam a táskámat és átdobtam a pulton. Egy puffanással ért földet Wes lába mellett. Aztán úgy, hogy azt az én lázadó nővérem is megirigyelte volna, felhúzódzkodtam a pultra, átvetettem rajta az egyik lábamat, majd leugrottam, miközben Amanda és Bethany elképedve bámultak.
    − Aszta! – vonta fel a szemöldökét Wes, miközben felvettem a földről a táskámat. – Ügyes leszállás.
    − Kösz.