Vittorio Jano személy

Ferrari láthatóan nem hagyta, hogy őt is elragadja az a hév, ami a politikai és társadalmi változásokat hozta egész Olaszország területén. Egyetlen célból jött Torinóba: munkát találni a gyorsan terjeszkedő Fiat-művekben. Az 1899-ben a bricherasiói Giovanni Agnelli és a Carlo Biscaretti di Ruffia gróf által alapított FIAT (Fabbrica Italiana Automobili Torino) 1907-es átszervezése után, immár egyszerűen Fiat SpA-ként, teljes egészében az Agnelli család ellenőrzése alá került. E változás nyomán a regionális kis manufaktúra valóságos ipari óriássá nőtte ki magát, amely nem csupán autókat, de teherautókat, csapágyakat, repülő- és hajómotorokat, katonai repülőgépeket, vasúti mozdonyokat, tehervagonokat, sőt komplett teherhajókat is gyártott. Mire Enzo Ferrari megjelent a cég főhadiszállásán, a torinói Corso Dantén, már készen álltak a tervek, amelyek alapján tömeggyártásba kerülhetett a másfél literes Tipo 501-es – a műszakilag fejlett, mégis meglepően olcsó személygépkocsi, éveken át a gyár legfontosabb terméke –, őt magát mégis jobban érdekelte a Fiat autóversenyzéssel foglalkozó részlege, amelynek kiválasztott tervezőkből, mérnökökből és pilótákból álló elitcsapata készen állt megméretni magát a legnagyobb európai versenyeken, olyan ellenfelekkel szemben, mint a Mercedes, a Peugeot, a Ballot, vagy a feltörekvő amerikai cég, a Duesenberg. A Guido Fornaca főmérnök által vezetett, egyetemet végzett tapasztalt mérnökökből álló gárdához tartozott a briliáns piedmonti tervező, Vittorio Jano is. Ezekben a rettentő kreatív időkben – amikor még vajmi keveset tudtak a fémötvözésről, égéstérben zajló folyamatokról, felfüggesztésekről, aerodinamikáról és hasonlókról, melyek végül döntő mértékben befolyásolták az autók sebességét és tartósságát –, a Fiat elismerten az új technológiák zászlóvivőjének számított. Ez indított egy szaktekintélyt arra, hogy büszkén kijelentse: „A Fiat nem másokat követett, inkább utat mutatott.”

25-26. oldal (Athenaeum, 2017)