Vitay Georgina személy
Idézetek
Kis Mari ránézett. Egy teljesen más Vitay tekintett rá, egy sose látott Vitay. Ez megőrült vagy részeg.
Gina felismerte, hogy – immár nem magára hagyatva, hanem társak, barátok közt – lélegzetelállítóan izgalmas a tilalmak erdejében élni. Mint az éhes fiatal rókáknak, folyton résen kellett lenniök, hogy a szabályok, az örök ellenőrzés ellenére is csak kicsikarjanak maguknak egy cseppnyi örömet, s húsz váll-hát támaszkodott egymásnak ebben a szüntelen örömkereskedésben, húsz nevetésre, szerelemre áhítozó fiatal test. Most jött rá mennyivel nagyobb élmény a jó, ha küszködni kell érte; mekkora erő úgy élni, mint egy hegymászó csapatnak, az osztály láthatatlanul egymáshoz rögzítő kötél biztonságában, együtt érezni boldogságot, bánatot, együtt izgulni, reménykedni, várni és segíteni annak a másiknak, aki éppen bajban van, aki rászorul.
Nem a tó felé megyünk – gondolta Gina – , valahova máshová. A vonatok nyugatra a Keleti pályaudvarról indulnak. Lehet, hogy nyugatra megyünk? Mi van a bécsi vonalon nagyobb város? Győr? Csak nem Sopron?
15. oldal
Az új Gina, az az egészen új, aki még csak egy egész kevés idővel ezelőtt született Hajda úr cukrászdájában, nem sérelmekkel és sértődésekkel és el nem fogyasztott cukrásztésztával mérte az életet, hanem azt próbálta feldolgozni magában, amit az apjától hallott, s az nem olyasmi volt, amit azonnal elrendez magában a tudat.
Szabó és Murai már nem voltak sehol, úgy eltűntek, ahogy a hópehely meleg szobában, beszívta őket a védő közösség, csak Gina állt már a katedrán egyedül. Senki se tartott rá igényt. Kalmár leült a tanári asztalhoz, és minden indulat nélkül, mint aki úgy gondolja, nem volna szerencsés, ha túl sok figyelmet szentelne ennek a kellemetlen epizódnak éppen év kezdetén, csendesen, majdnem közömbösen azt mondta:
– Az ordítozó tűnjön el a teremből.
Terrárium és árulás
„Elnyeltek mindenestül. Ez már nem is én vagyok […]. Még a hajamat is elvették. Most már semmim sincs abból, ami valaha volt.”
28. oldal
Karácsony
Mindent beleírtam az Abigélbe, amit nekem kellett volna megtennem, aki tanú voltam és kortárs, de nem lettem több egy bűntudatos szemlélőnél. Ha vádirat lett, magamat vádolom a magamhoz hasonlókat, ha elismerés, azoknak szól, akik kicserélték az okmányokat, megmentettek számtalan Bánkit, számtalan Vitay Ginát, átprogramoztak énekmutató táblákat, átfestették a feliratokat, meggallérozták a szobrokat. Fiataloknak írtam, akik csak tananyagként ismerik ezeket az éveket, de elvállalták olvasmányuknak is, filmélménynek is. Míg írtam, felkeltettem a mély debreceni hóból franciatanárunkat, kettős arcával, iszonyú halottak iszonyú halála emlékét őrző élményeivel, különös nevelési módszerével, amiben semmi nem volt lényeges, csak a mindenáron való segítés kényszere. Ő lett Abigél […].
Szabó Magda: Üzenet odaátra 78% Kiadatlan novellák és kisprózai írások
→ |
---|