Vérmező helyszín
A Vérmező egy közpark Budapest I. kerületében, a Krisztinavárosban. Itt történt Martinovics Ignác és társai lefejezése 1795. május 20-án. A park a Várhegy nyugati lábánál nyúlik el és az Attila út, a Krisztina körút és a Mikó utca határolja. Alatta folyik végig az Ördög-árok.
(Forrás: Wikipedia)
Idézetek
VARJAK, VEREBEK…
Varjak a Vérmezőn, galambok a
Mátyás-tornyon, sirályok a Dunán
és mindenütt verebek, verebek!
Hány észre nem vett, titkos szárnycsapás
rebben a házak közt, hogy szinte már
feszül a város, s a kő is remeg…
Ki figyel rátok, varjak, verebek,
kis senkik, tollas polgártársaink,
s figyeltek-e egymásra, madarak?
Talán úgy éltek ti is mint külön
közösség, megvetve ki köztetek
lakik, az embert, így puskátalan.
Bús óriás kőkalitkáiban
lakik ő, hol a hideg ormokon
lesnek az éhes macskák körmei.
S tán a valódi úr a macska. De
az embernél a ló is valakibb
ki az utcán szíjjait csörteti.
A ló, ki egyre ritkább lesz ma már;
pedig az ő nyomán él a szorult
veréb és napról napra éhezőbb.
Rossz világ jár a madarakra is –
elgondolom, míg várok csöndesen:
autóbuszt várok a Vérmezőn
Itt csupasz a föld, őszről fü maradt;
gőzölg a rét mint a lovak fara;
a hó piszkos köntöse szakadoz.
Mint szegényruha, szakadoz a hó,
s mint mérges gáz, lassan leszáll a köd…
Áradj, jó gáz, szegénység, fulladozz!
Szűk lett a föld és elapadt az ég!
Varjak, sirály, galambok, verebek,
röpülni tudtok, de hát hova még?
Röpülni tudtok, titkos szárnycsapás
száz és száz, fojtva a házak között;
feszül a város és dobog a rét…
1932. márc. 12
630–631. oldal, Zsengék, kötetbe nem sorolt és hátrahagyott versek (Osiris, 1997)
Kun Béla repülőgépen menekült az országból.
Délután – úgy öt óra felé – a Hungária-szállóban székelő szovjet-ház körül fölrebbent egy repülőgép, átrepült a Dunán, a Várhegyen s merész kanyarodással a Vérmező felé tartott.
A gépet maga a népbiztos vezette.
Alacsonyan szállt, alig húsz méter magasságban, úgyhogy arcát is látni lehetett.
Sápadt volt, borotválatlan, mint rendesen. Vigyorgott az alant álló polgárokra s vásott kajánsággal, csúfondárosan még búcsút is intett egyeseknek.
Zserbókat vitt, melyekkel teletömte puffadozó zsebeit, aztán ékszereket, grófnék, bárónék, kegyes, jótékony hölgyek drágaköveit, templomi kelyheket, sok más egyéb kincseket.
Karjairól vastag aranyláncok lógtak.
Egyik ilyen aranylánc, mikor az aeroplán magasba lendült s eltűnt az ég messzeségében, le is pottyant a Vérmező kellős közepére és ott egy öreges úr, régi krisztinai polgár, adóhivatalnok a Várban, a Szentháromság-téren, valami Patz nevezetű – Patz Károly-József – meg is találta.
Legalább a Krisztinában ezt beszélték.
Kun Béla elrepül
A tokaji idill mindössze két évig tart. Lenau anyja 1817-ben öt gyermekével visszaköltözik Budára. (Élhetetlen második férje Tokajban maradt.) Elképesztő nyomorúságban élnek. Az egykori Svábhegy és az Alkotás-utca sarkán laknak egy volt katonai temető kápolnájában, amely a Déli Vasút későbbi állomásának helyén állt, a halottaskamra tőszomszédságában, ahonnan ellátni a Vérmezőre.
[…]
…aki 1818 őszén testvérhugával együtt nagyszüleihez utazik, a Bécs melletti Stockerauba, hogy aztán egy év múlva Bécsben beiratkozzék az egyetemi tanulmányokat megelőző, hároméves filozófiai tanfolyamra.
9. oldal
Ha olykor megkérdezik, mit tartok leglényegesebbnek a költői mesterségben, akkor – nagyjából – ezt szoktam válaszolni:
„A költő az érzelmek szakembere. Mesterségem gyakorlása során úgy tapasztaltam, hogy az úgynevezett érzelmeknek legalábbis kétféle rétegük van. Az első réteg hordozza az ismert és elismert érzelmeket; ezeknek nevük van: öröm, rémület, szerelem, felháborodás. A közmegegyezés nagyjából ugyanazt érti rajtuk, múltjuk van, tudományuk, irodalomtörténetük. Ők a szívünk honpolgárai. – A második réteg a névtelenek senkiföldje. Ha este hatkor megállok a Kékgolyó utca sarkán, s látom, amint a Várra egy bizonyos szögben esik a napfény széle, és a Vérmező olajfái egy bizonyos módon vetik az árnyékot: mindig és újra megrendülök. Ennek az indulatnak nincs neve. Pedig mindenki állt egy-egy Kékgolyó utca sarkán. Hányszor vagyok kénytelen a névtelen érzelemnek konvencionális nevet adni! S nemcsak azért, hogy a közmegegyezés srófra járó logikáját olajozzam. Nem. Én magam rontom el értetlen zavaromban a dolgot, s loccsantom bele a Kékgolyó utcai Névtelent egy tócsányi őszi mélabúba vagy egy kád történelmi lelkesedésbe. No persze, hiszen az őszi mélabú meg a történelmi lelkesedés már a szívünk honpolgára.
Azt hiszem, a költő kötelességei közé tartozik, hogy minél több Névtelennek polgárjogot szerezzen.”
379-380. oldal
Nemes Nagy Ágnes: Metszetek Esszék, tanulmányok
Azok akik hisznek a telepátiában, a parapszichológiában, az
asztrológiában, akik úgy gondolják, hogy a tudománynak amúgy
is vége, és rövidesen nagy keleti mágusok jönnek repülő lova-
kon és szeretetet sugározva igazságot tesznek majd, vagy színes,
villódzó girlandokkal övezett apró zöld ufók szállnak le, és kár-
pótlási jegyeket osztanak a Vérmezőn, a halak meg csivitelve
szállnak fel a fákra, és a verebek villámgyors sikkanó úszással
szedegetik ki a dunai kagylókból az igazgyöngyöt, hogy azután
azokat a megfáradtak és megdicsőültek tenyerébe pottyantsák,
nos ezek a kedves olvasók nyugodtan olvassák egybe az írást.
Visszafelé is lehet.
254. oldal
KRISZTINAVÁROS – A budai Várhegy nyugati lejtője alatt elterülő városrész a Városmajortól a Naphegyig. Nevét Mária Terézia Krisztina nevű lányáról kapta. Központja a Krisztina Tér, a Krisztina-templommal. A Krisztina városban terül el a Vérmező, és itt állt a Horváth-kertben a Budai Nyári Színkör is.
Ide, a Vörös Farkas kocsmába hajtat Rezeda Kázmér, Madame Louise (Pilisy Róza) és Horváth-kisasszony, hogy Szilveszter vigasztalásra legyen. […]
A KÉKSZAKAG HŐSÉben Szilveszter itt, a Krisztinavárosban tart fenn lakást, s szabad idejét is e városrészben tölti barátaival, például a Vörös Békában. […]
Valamikor a XIX. század első felében, egy téli éjszakán erre igyekszik hazafelé a budai nagynénjétől Borgazdáné.
152. oldal
Bölcsics Márta – Csordás Lajos: Budapesti Krúdy-kalauz Budapest, ahogy Krúdy látta
| → |
|---|
Ezeken a teleken folyton havazott, erre emlékezem. Két éve, vagy három? – olyan hóvihar söpörte végig a várost, amilyen talán százötven évig sem jön megint. Este nyolckor, emlékszem, dülöngélve haladtunk a villamosmegálló felé. A szél csitult, de a havazás nem lankadt. A Széna tér olyan elhagyatott volt, hogy a szívünk izgatottan kezdett verni ettől a látványtól. Kerestük a síneket. Sehol egy lélek. De hát mi történt? Hol vannak az emberek? Végre feltűnt egy hóeke, mögötte – lépésben – a villamoskocsi. A Vérmezőnél leszálltunk, félóra múlva. Térdig süppedtünk a puha hóban, ebben a porcukros tejszínhabban, mely hullámos takarót borított a városra, lefedte mindenestől. Társnőm elesett. Fel akartam segíteni, én is térdre buktam. Orrom, fülem, kezem, lábam már nem fájt a hidegtől, már érzéktelenné váltak. De csak oldalogva tudtunk haladni az autóbuszmegálló felé a szél, a hófúvás miatt. Most már nemcsak embert, járművet sem láttunk sehol. Hátha nem is járnak az autóbuszok? – vetette fel társnőm. Akkor itt pusztulunk el a Vérmező sarkán, feleltem; de a tréfa, mire kimondtam, megfagyott. A méteres hó szakadékai közt, az erősödő viharban lehetetlennek látszott tíz lépést is megtenni, nemhogy újabb kétszázat. Tehát megértük azt, hogy a Krisztinavárosban, este nyolckor pánik fogott el bennünket. Komoly halálfélelmet éreztünk ebben a csodálatos hósivatagban. Egymásra néztünk. Egyszeriben elfeledtem délutáni kelletlenségemet, savós kedvemet. Társnőm szívében semmivé lett egy idegen érzés, amely az imént még döntőnek tűnt előtte. Nevetünk. Ugrálni kezdtünk fél lábon. Ujjongó boldogság öntött el – a hótól, a haláltól, az élettől. Azután megjött az autóbusz."
„Tehát ez történt például ebben a háborúban, amiről a történetírók nem fognak tudni: hogy télen esett a hó” – mondta az író.
Történelem