Verex személy
Idézetek
Kestrel szédülése egy csapásra elmúlt. Levette az agyagkatonát a polcról.
Azonnal látta Verex arckifejezéséből, hogy a herceg szeretett tárgyáról volt szó. Összetörhetné, a földhöz vághatná. Úgy törné össze vele Verexet is, mint ahogyan az apja tette a fiúval.
Ahogyan ő törte össze a saját szívét. Hirtelen minden szilánk egyszerre kezdte szúrni, mintha a szerelem korábban egy törékeny, szivárványos üveggömbben öltött volna testet, amit ököllel zúztak szét.
Visszatette a katonát a polcra. Hangja tisztán csengett, amikor az utolsó szavakat kimondta, mielőtt elhagyta volna a helyiséget.
– Ha nem akarsz a barátom lenni, egy nap megbánod, hogy az ellenségemmé lettél.
51. oldal
– Milyen édes kutyus! – hallotta Marist Kestrel.
A császár kedélyes hangját tisztán hallották.
– Tetszik önnek?
Verex megmerevedett Kestrel mellett.
– Akkor az öné – mondta a császár Marisnak.
Kestrel megfordult.
– Nem. Az enyém.
– Mit érdekli, ha Maris magához veszi? – Megint az a mosoly. – Még csak nevet sem adott neki.
– Add oda neki! – súgta Verex Kestrel fülébe. – Emlékezz! – nem mondta ki, mire kellene a lánynak emlékeznie, de Kestrel tudta: maga előtt látta Arin öltésekkel elcsúfított arcát.
A kiskutya nedves orrát Kestrel nadrágjához dörgölte.
– Van neve – mondta Kestrel a császárnak. – Úgy hívják: Enyém.
342. oldal, 39. fejezet