Vaszilisza Petrovna (Vászja) személy

Némi kelletlen derű futott át Éjfél arcán.
– Mégis mit remélsz, mit tudsz tenni, Vaszilisza Petrovna? Csapdába esett az emlékeken túl, csapdába esett az emlékekben, a térben és az időben: mindháromban egyszerre.
Vászja őszintén kételkedett abban, amit mond.
– Annyira hiú volnék, hogy elhiggyem, a télkirály hagyja magát egy örökkévalóságig bebörtönözni az én kedvemért? Ő nem egy félnótás, mesebeli herceg, és Isten a tanúm rá, hogy én sem Szép Heléna vagyok. Tehát nyilván oka volt ennek, nyilván tudta, hogy van kiút. Ami azt jelenti, hogy ki tudom szabadítani.

– Miért nem félsz tőlem? – Nem próbálta újra megérinteni a lányt, de a teremben jeges szél zúgott fel, ami kékre hűtötte a lángokat, és nyirkossá tette a beszélgetéseket.
(…)
– Nem félek meghalni – mondta. Valóban nem félt. Végigjárta már azt az utat. Nem volt semmi annak hideg nyugalmában, sem a tengernyi csillagban, ami ijesztő lett volna számára. A szenvedés az élők sajátja. – Miért kellene félnem tőled?

– Próbáltalak elengedni – mondta. – Újra és újra megpróbáltam. Mert minden alkalommal, amikor megérintettelek… ha csak rád néztem is… közelebb kerültem a halandósághoz. Féltem. És mégsem tudtam. – Elhallgatott, aztán folytatta: – Talán ha nem az lettél volna, aki, akkor rá tudtam volna magam bírni, hogy hagyjalak meghalni. De… hallottam, ahogy sikoltozol. A gyengeségem ködén át, a moszkvai tűz után, akkor is hallottalak. Azt hajtogattam magamnak, megteszem, amit tennem kell, és azt hajtogattam, hogy te vagy az utolsó reményünk. Ezt mondtam magamnak. De aztán arra gondoltam, hogy ott állsz a tűzben.
Vászja a férfi felé fordult. A télkirály összeszorította az ajkait, mintha már így is többet mondott volna a kelleténél.
– És most? – kérdezte a lány.
– Itt vagyunk – válaszolta a férfi egyszerűen.
– Sajnálom – mondta Vászja. – Nem tudtalak másképp visszahozni.
– Nem volt más mód. Mit gondolsz, a fivérem miért bízott annyira a börtönében? Nem tudott olyan kötelékről, ami elég erős volna ahhoz, hogy visszatérjek magamhoz. És én sem tudtam ilyenről.
Morozko nem tűnt boldognak ettől. Vászjának az jutott eszébe, hogy talán a férfi is azt érzi, amit ő: hogy védtelen. Kinyújtotta felé a kezét. A férfi nem nézett rá, de az ujjai az övére kulcsolódtak.
– Még mindig félek – mondta a férfi. Ez volt az igazság, és most kertelés nélkül kimondta. – Boldog vagyok, hogy életben vagy. Boldog vagyok, hogy minden reménytelenség ellenére is újra látlak. De nem tudom, mitévő legyek.
– Én is félek – mondta a lány.

– Egyáltalán ki tudsz menni a nyári világba, télkirály?
A férfi bizonytalan hangon válaszolt a lány háta mögül:
– Nem tudom. Talán. Egy kis időre. Ha együtt vagyunk. A nyaklánc megsemmisült, de…
– De többé nincs rá szükségünk – fejezte be helyette a lány, aki megértette a helyzetet. Kettőjük kapcsolata – a szenvedély és a düh, a félelem és tünékeny remény keveréke – most már erősebb volt, mint bármiféle varázsékszer.

– Gyere – mondta a medvének. – Ki kell szabadítanunk Szerpuhov hercegét, aztán meg kell győznünk rjazanyi Oleget, hogy rossz oldalon áll.
A medve elgondolkodva jegyezte meg, miközben a lány után indult:
– Lehet, hogy ez kedvemre való dolog lesz. Bár nagyban függ attól, milyen módszerrel szeretnéd meggyőzni.