Vaszilisza Petrovna (Vászja) személy

– Szolovej a világ végére is elvisz, ha azt kérem tőle. Elindulok a világba, Aljosa. Nem leszek senki menyasszonya, sem emberé, sem Istené. Elmegyek Kijevbe, Szarajba, Konstantinápolyba, meglátom a tengerbe bukó napot.
Aljosa a húgára bámult.
– Te tényleg megőrültél, Vászja.
A lány felnevetett, de szemét könnyek homályosították el.
– Teljesen – mondta. – De szabad leszek, Aljosa. Kételkedsz bennem? Hiszen hóvirágot hoztam a mostohaanyámnak, mikor meg kellett volna halnom az erdőben. (…) Mondd meg őszintén, mi más vár itt rám, mint falak és börtön? Szabad leszek, és nem nézem, hogy mit veszítek.

– Mi történik? – kérdezte Vászja.
A talizmán megsemmisült, mondhatta volna neki a férfi. És a fagydémonok nem élhetnek. De nem mondta.
– Hajnalodik – nyögte ki Morozko. – Többé már nem tudok létezni nappali viágosságban Moszkvában, a tél közepe után már nem, mikor szólnak a harangok. (…)
A harang újra megkondult, és a férfi hangja elhalt.
– Nem, te nem enyészhetsz el, te halhatatlan vagy. – Vászja megfogta a két vállát, és megcsókolta. – Élj! – mondta. – Azt mondtad, szeretsz. Élj!
Morozko meglepődött. Belenézett a szemébe, ősöregen, mint a tél, és ifjan, mint a frissen hullott hó, s hirtelen lehajolt a lányhoz, és ő is megcsókolta. A férfi arca kivirult, és a szemébe is szín költözött, mígnem olyan kékké nem váltak, mint a déli égbolt.
– Nem élhetek – mormolta a lány fülébe. – Senki sem élhet és lehet halhatatlan egyszerre. De amikor fúj a szél, amikor heves vihar zúdul a világra, amikor az emberek haldokolnak, ott leszek. Ez elég.
– Ez nem elég! – felelte Vászja.
Morozko nem válaszolt. Nem ember volt: csak egy hideg esőből, fekete fákból és kék fagyból álló lény, aki egyre és egyre halványabbá vált a lány karjaiban. De ismét lehajolt, és még egyszer megcsókolta, mintha a csók édessége szikrára lobbantott volna valamit, ami réges-régen megfakult. De még eközben is halványodott.
Vászja megpróbálta visszahívni. De felkelőben volt a nap, s egy fénycsóva áttört a felhők között, hogy megvilágítsa a félig szénné égett, bűzös várost,
A következő pillanatban Vászja már magányosan állt.

– Soha ne parancsolgass nekem.
– Akkor irányíts te – suttogta a férfi, és a szavaitól a lány megmámorosodott.
A lány teste már tudta, mi a teendője, még akkor is, ha az elméje nem igazán; magába engedte a férfit, vele együtt a havat és a hideget, az erőt és az éveket, és azt a megfoghatatlan törékenységet is. A férfi egyszer csak kimondta a lány nevét, amit alig hallott meg, annyira elveszett számára a világ. De aztán, amikor ott feküdt a testéhez simulva, odasúgta a férfinak:
– Már nem vagy egyedül.
– Tudom – súgta. – Te sem.
És akkor a lány végre elaludt.

– Már átkozott vagyok – mondta Vászja. – Isten és az ember minden törvénye szerint. De nem akarok egyedül lenni.

– Keress majd meg, ha eljön az első fagy.
Úgy osont ki a fürdőházból, mint egy kísértet. A lány, bár még mindig mérges volt, a férfi után sietett, mert nem akarta, hogy úgy váljanak el, hogy be nem gyógyult seb van köztük. Vászja arra kényszerítette a férfit, hogy saját természetével szálljon szembe, ami túl erős ellenfélnek bizonyult.
Morozko kilépett az udvarra, és az éjszakai égboltra emelte tekintetét. Egy pillanatra igazi téli szél támadt, olyan, amitől megfagy az ember orrában a levegő.
Hirtelen viszafordult, és amikor a lányra nézett, az arcán megint ott volt az az érzés, mintha nem tudná megállni.
– Vigyázz magadra, és ne felejts el, Sznyegurocska – mondta.
– Nem foglak. Morozko…
Már csak félig volt ott, a szél mintha átfújt volna rajta.
– Ahogy tudtalak, én is úgy szerettelek téged – suttogta.
A pillantásuk találkozott. Aztán eltűnt, a hirtelen feltámadt szél hátán messze repült.