Varró őrnagy úr személy
Idézetek
Már az is elég, hogy a világ egy része mindig az ember háta mögött van. Minek ezt a bajt még azzal is tetézni, hogy valaki folyton odanéz?
Tóték már-már megnyugodtak. Ekkor azonban újabb félreértés felhője borult erre a találkozásra, melyre a két őrnagy összetévesztése már némi árnyékot vetett.
Tény, hogy az őrnagy kissé fátyolozott hangon beszélt, mintha a hosszú utazás minden pora-korma a hangszálaira rakódott volna. Ez azonban nem mentség, mert ha fakón is, elég érthetően beszélt.
Mégpedig ezt mondta:
– Nem is hittem volna, hogy már ekkora a kedves lánya!
Ezt az udvarias kijelentést azonban Tóték – kivétel nélkül mind a hárman! – a következőképpen értették:
– Csak azt szeretném tudni, kinek ilyen büdös a szája!
Döbbenten álltak. A legdöbbentebben Tót, aki – minthogy más választása nem volt – rögtön visszatartotta a lélegzetét. […]
– Vajon miért ilyen szilvaszínű a papa? – érdeklődött a vendég.
– Mert nem meri kilehelni a fokhagymaszagot – mondta Mariska.
– Azonnal tessék lélegzetet venni! – szól rá az őrnagy Tótra.
Ez meg is történt. Tót szabályosan lélegzeni kezdett, amitől a szeme visszatért üregébe.
Első fejezet
Kedves Mariska, ha esetleg egy pópának öltözött öregasszony lépes mézet akarna sóra cserélni, legyen szíves, lövesse főbe!
Megcímezte a lapot, levitte a budihoz, és halkan (hogy az alvó vendéget föl ne ébressze) beszólt az urához, de csak egy diszkrét köhintés hallatszott, annak jeléül, hogy a helyiség foglalt.
– Meddig leszel itt, édes, jó Lajosom? – érdeklődött Mariska.
– Mi az? – kérdezte Tót. – Elutazik az őrnagy?
– Mi jut eszedbe! Az őrnagy úr csak négy nap múlva utazik.
– Akkor még maradok egy kicsit – mondta Tót.
– A disznótoros kolbászhoz le kell darálni a húst? – kérdezte.
– Le – mondták Tóték.
– Azt álmodtam, hogy elraboltak a partizánok. Éreztem, hogy ledarálnak, és éreztem, hogy ropogok a fogaik között.
– Jaj Istenem! – szörnyedt el Mariska. – Pörzsölték is a mélyen tisztelt őrnagy urat?
2. fejezet
– Hogyne lehetne! A kutya négylábú állat, de mégsem akar egyszerre négyfele szaladni. Vagy maga látott már négyfele szaladó kutyát?
Tót rövid gondolkodás után felismerte, hogy ilyen kutyát még nem látott.
A veranda ajtajában ott állt Varró őrnagy, kofferral a kezében, sugárzó arccal, széles mosollyal.
– Látom, kedves Tóték, hogy nem hisznek a szemüknek – mondta. – Pedig igaz!
Tót valamilyen furcsa, pukkanásszerű hangot hallatott. Nem emberi hang volt. Olyasféle hang volt, mint amikor egy kútba fulladóból feljön az utolsó buborék. Beszélni azonban nem tudott.
Beszélni senki se tudott. Csak nézték az őrnagyot, kiguvadt szemmel.
– Egerben le akartam pecsételtetni a szabadságos levelemet, de a pályaudvar-parancsnokságon azt a kellemes hírt közölték velem, hogy a partizánok fölrobbantottak egy hidat, és ezért három napig nem járatnak szabadságos vonatot…
Rámosolygott Tótra, Tótnéra, Ágikára.
– Úgyis olyan nehéz volt egymástól elválni; gondoltam, ezt a három napot maguknál töltöm el… Remélem, nem leszek terhükre?
78. oldal (Diákkönyvtár, 1992)