Varga Kata személy

Leiner Laura: A Szent Johanna gimi 6. – Ketten
Leiner Laura: A Szent Johanna gimi 7. – Útvesztő
Leiner Laura: A Szent Johanna gimi 8. – Örökké

Idézetek

Destinee>!

Cselekményleírást tartalmazó szöveg

     – Zsidák Gábor vagyok, Szent Johanná-s végzős diák, a 12/b-be járok. Ezt azoknak mondom, akik még életükben nem láttak vagy csak nem emlékeznek rám. Üdv, Gondos tanárnő! – vette ki a fél kezét a zsebéből, és intett a vörös hajú kémiatanárnak. Ez volt a beszédében az első alkalom, amikor az egész tornaterem egyszerre nevetett fel, de korántsem az utolsó. Gábor visszadugta a zsebébe a kezét, eléggé „stand up” stílusúra vette a figurát, és folytatta. – Tehát most, hogy tisztáztuk, pontosan ki vagyok, és sokak számára kiderült, hogy négy éve idejárok, megosztanék néhány gondolatot. Ne aggódjanak, nem magamról, az még engem sem érdekelne – mondta, nem kis derültséget keltve a nézők között. Kata a lelátó első sorában, Gábor szülei és nagymamája mellett büszkén figyelte és fotózta. – Emlékszem, amikor először beléptem az épületbe, frászt kaptam a Jeanne d'Arc-szobortól. Nem értettem, hogy miért ijesztgetik a diákokat egy ilyen régi, félelmetes darabbal. Aztán megpillantottam mellett az igazgatóhelyettest, aki vonalzóval a kezében bökdösött, és rájöttem, a szobor ebben az épületben a legkevésbé félelmetes dolog. És akkor még nem is jártam a kémialaborban… – mondta, a tömeg pedig ismét felnevetett, és Gábornak hatásszünetet kellett tartania, ugyanis a tapstól nem tudta folytatni. – Az osztályunkba lépve aztán elgondolkodtam, biztosan jó helyen járok-e, és emlékszem, egy pillanatra benéztem az a-sokhoz, hogy esetleg nem az-e az én termem. Szerencsémre nem, az ő társaságuk az elmúlt négy évben még nálam is unalmasabb volt, ami még engem is megdöbbentett, úgyhogy utólag is hálás vagyok, hogy nem velük jártam egy osztályba.
     – Hé, Zsidák vicces! – hajolt előre Ricsi.
     – Tényleg. Nagyon jókat mond – bólogatott Virág mosolyogva.
     – Úgyhogy b-s lettem – szólt újra a mikrofonba. – Hogy ez mit jelent ebben az iskolában? A lehető legrosszabbat és egyben persze a legjobbat is. Mondanám, hogy az első napokban csendben szemlélődtem, de ez az egész négy évemre jellemző. Viszont attól, hogy nem beszéltem sokat, még nagyon is részese voltam mindennek és megkaptam mindent. Hogy mit? – tárta szét a karját. – Hát, mindent. Az első pillanattól kezdve volt legjobb barátom, és bár szerintem egy bő fél évig abszolúte nem értettük egymást, Jacques-kal remekül kijöttem.
    Jacques büszkén bólogatott, és mosolyogva tapsolt.
     – Aztán ott van a barátnőm, akitől először rettegtem. Hogy miért? Nézzék meg – mutatott fel a lelátóra, ahol Kata rázkódó vállal, nevetve állt fel, és hullafehér arccal, fekete sminkkel fordult körbe, aprót hajolva, mintegy bemutatkozásképpen. – Ne ítéljenek elsőre, én is azt hittem, hogy majd Hollóra festett arccal kell vele szellemet idéznem, de persze erről szó sincs. Csak egyedi a stílusa. Engem megnyert. Aztán ott vannak a többiek is. Közéjük tartozom akkor is, ha néha nem vették észre, hogy hiányzom. Előbb-utóbb csak feltűnt valakinek… – pillantott Ricsire, aki nevetve bólogatott. – Renivel mindig is remekül megértettem magam – mutatott felém Gábor, mire az egész nézőtér egy emberként fordult felém. – Ott voltam, amikor meglátta Cortezt, a srácot, akiért az egész suli egyszerre sóhajtott fel minden egyes szünetben… – mondta. – És ott voltam, amikor Reni két és fél év után végre tett egy lépést. Hát, nem csodás? – kérdezte. Oké, ezúttal rajtam röhögött az egész tornaterem, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy én is jól szórakoztam magamon. – Reni és Cortez, akik beállították a szenvedés, félreértés és bénázás minden csúcsát. Időnként már én is ott tartottam, hogy nem bírom tovább, fel kell szólalnom. Elképzelhetik, hogy ha ilyen drasztikus lépést terveztem, akkor mennyire súlyos volt a helyzet – mosolygott. – De végül minden megoldódott, és egyébként, aki nem tudná, együtt készülnek Párizsba, mert Reni okos, Cortezen meg majd jól fog állni a légitársaság uniformisa… – tette hozzá. A fejemet fogva nevettem, és az ujjaimmal szívet mutattam felé. – Szóval Szent Johanná-s lányok, készíthetitek a zsepiket és a „Ne hagyj itt minket!” táblákat, mert Cortez nemcsak foglalt, hanem el is ballag, viszont a tablóképen meghagyja az utókornak a mosolyát, lehet olvadozni a szünetekben – mondta, Cortez pedig lesütött szemmel röhögött. – Van nekünk még párosunk, például Ricsi és Virág. Ott ülnek – bökött Gábor feléjük. – A dühös raszta és a boldog hippi. Komolyan, amikor először megláttam Virágot, még depressziós emós volt, összeszedett magának valami pszichopata barátot, aztán jött Ricsi, fehér ló helyett robogón, kiütötte az emós gyereket, és megnyerte Virágot, aki ettől olyan boldog lett, hogy azóta is Woodstockban érzi magát.
    Óriási taps és füttykoncert közepette Gábor megvakarta az állát, és a tekintete megállapodott… Kingán.
     – Már említettem, hogy a Szent Johannában mindenki fél az igazgatóhelyettestől. Na, de van valaki, akitől még Máday igazgatóhelyettes asszony is tart egy kicsit, akár beismeri, akár nem. Igen, Kingáról beszélek – bólogatott körbe, mert a tornateremben halk duruzsolás vette kezdetét. Kinga elégedett mosollyal fonta össze a karját, Gábor pedig folytatta. – Természetesen Kingáról egy fél rossz szót sem tudnék mondani, és nem csak azért, mert félek tőle.
    Nevetve tapsoltam a többiekkel együtt, Gábor pedig várt, amíg elcsendesedik a tömeg. – Soha nem ismertem még Kingához hasonló embert. Ő fantasztikus lány, nemcsak őszinte, határozott és céltudatos, hanem igazi barát is. Sokszor mond olyat, amivel megbánt másokat, talán időnként észre sem veszi, de egy biztos. Mindig igaza van, és a szíve mélyén ezt mindenki tudja. Ő az a lány, aki elérte, hogy Dave felnézzen a Mac cuccaiból, legalább annyi időre, hogy egymásba zúgjanak, ő az, aki mindenkit helyre tett, legfőképpen Renit, őt, azt hiszem, pontosan két és fél millió alkalommal, és ha ő nem lett volna elég bátor ahhoz, hogy kimondja, ami gondol, talán Zsolti most nem tudna járni, csak gurulni…
     – Hőőő! – röhögött fel Zsolti, a kezében kalóriaszegény kekszet tartva, majd átgondolta a hallottakat, és megadóan bólintott, amolyan „jó, talán ez igaz” stílusban.
     – Zsoltit egyébként kétlem, hogy be kéne mutatnom bárkinek is. Millió hülyeség kitalálója, első számú „Máday-rajongó”, a „csoki”, „csokoládé” és hasonló, értelmetlen köszönések szabadalmaztatója és osztályunk oszlopos tagja. A közelében két dolgot biztosan megtalálunk. Valami kaját és Dave-et – mosolyodott el, és hagyta, hogy lecsendesedjen a taps. – Dave. Hm – tűnődött el Gábor. – Mit is mondhatnék róla? Á, inkább látogassák meg a weboldalát, jelöljék a közösségiken, kövessék a Twitteren, vagy hívják, éjjel-nappal elérhető, és egészen biztos, hogy talál megoldást a problémájukra – mutatta be mindenesünket, mire Dave az iPhone-jával a kezében körbefordult, és helyeslően bólogatott.
    Gábor türelmesen várt, hogy az alsóbb évesek és a rokonok, valamint a tanárok abbahagyják a nevetést, majd a mikrofonhoz hajolt.
     – Tisztázzunk valamit. Macu nem kínai, hanem japán. Hogy Okitsugu barátunk pontos származási helyét a mai napig nem tudja a fél osztályunk, ez részben Farkas tanárnő hibája – kereste meg a tekintetével a vörös arccal pironkodó föcitanárt. – Tanárnő! Most komolyan! Nyáron tartson egy-két utókorrepetálást, ne engedje Virágot el úgy, hogy keveri Japánt és Kínát, Egert és Visegrádot, Líbiát és Libanont… Vagy talán az lenne legjobb, ha Virágot egyáltalán nem engednék el – fejezte be. Virág hangosan nevetgélve szórakozott saját magán, mi pedig valamennyien hangos tapsolásba kezdtünk. – Na, jó – tette fel a kezét Gábor. – Csak vicceltem. Virágot várja Szombathely, akkor is, ha fogalma sincs arról, merre van. Művészlélek, majd vigyáz rá Ricsi meg a rockerek – mutatott Andris és Robi felé. – Igen, ők lennének azok. Andris és Robi osztályunk rockerei, szétválaszthatatlanok, elvetemültek és mindketten teljesen őrültek. Viszont – tette fel a kezét, „még nem végeztem” mozdulattal. – elképesztően jó barátok. Ez egyébként az egész osztályunkra jellemző, például szinte soha nem veszekedtünk, irigykedtünk vagy kétszínűsködtünk, sőt, amink volt, azt szívesen bedobtuk a közösbe. Házik, uzsonna, Edina – sorolta, és kész.
    Az egész iskola füttyögve és röhögve zendült fel, Edina pedig lángvörös arccal ült a helyén, és megpróbált elbújni a kezében tartott virágcsokor mögé. – Nyugi, Dina, ez csak vicc volt – szólt le rá Gábor. – Vagy mégsem? – tűnődött el a szemöldökét ráncolva, és hatásszünetet tartott, mert a nevetés elnyomta a hangját. – Hát, így voltunk mi, tizenketten, plusz-mínusz egy, mert ugye, a négy számjegyű IQ-val rendelkező Neményit időközben elveszítettük, ami legalább egy osztálytársunkat mélyen érintett, és tízet pedig megkönnyebbüléssel töltött el… – mosolygott. – Érdekes, és azt hiszem, a magunk módján utánozhatatlan társaság voltunk, rengeteg vicces és boldog pillanatot éltünk át együtt, de ez a négy év nemcsak erről szólt. Hanem az összetartásról és a barátságról is. Mindannyian hallgattunk, amikor faggattak minket egy-egy balhéval kapcsolatban. Egy emberként szurkoltunk egymásért a versenyeken, javításokkor, pótvizsgán. Betegség, sérülés… Ott voltunk, hogy támogassuk egymást. Ha történt valami rossz velünk, nem maradtunk teljesen egyedül akkor sem, ha például arra vágytunk volna. nem tágítottunk egymás mellől – váltott kissé komolyabb témára Gábor, mi pedig valamennyien elgondolkoztunk a hallottakon. Cortez nagymamája, Virág--Dorián-affér, Gábor nagypapája, az ofő kórházba kerülése, Jacques pályaválasztása… Mind-mind olyan szituáció, amiben mindannyian részt vettünk valamilyen formában. – Eltelt a négy év, talán gyorsabban, mint szerettük volna – folytatta. – De remélem, hogy tanáraink sokáig emlékezni fognak ránk. Vladár tanár úr bizonyára hiányolni fogja a csütörtök reggeleket, feledhetetlen órák voltak. Kardos tanár úr, a ballagásunk után talán minden beszedett dolgozatán rajta lesz a diák neve, ha mégsem, akkor Cortez tovább kísérti… Gondos tanárnő, biztosíthatom, hogy a kémialaborban mostantól jól fog járni az óra. Farkas tanárnő és Baranyai tanárnő, utólag is elnézést, amiért időnként nehezen bírtak velünk, és hogy lenyúltuk a csontvázat. De visszahoztuk! Tölgyessy tanár úr, remélem, miután kikerülünk innen, sikerül feltörhetetlen wifit varázsolni a suli hálózatához. Ez így túl egyszerű volt. Szekeres tanár úr és Korponay tanárnő, feledhetetlen tesiórákat töltöttünk együtt, igaz, mi, fiúk, négy évig fociztunk, de lányok óráit figyelve megállapíthattuk, ők helyettünk is tornáztak… – mondta Gábor, mi pedig valamennyien elhúztuk a szánkat, mert eszünkbe jutott a rengeteg gimnasztika. – Mr. O’Realy! – fordult az angoltanárunk felé. – Nem is tudom, hogy mondjam el. Ez egy francia tagozatos iskola, így a nyelvi előadóban hallgatott angol párbeszédek hetven-nyolcvan százalékát egyáltalán nem értettük – vallotta be, a tanár pedig, aki britként természetesen kedveli a humor ezen fajtáját, tapsolva nevetett. – Drága Barka tanárnő! Még előttünk az érettségi, így csak annyit mondok, köszönet a rengeteg diktálásért, összeszámoltam, kilencedik óta tizenegy spirálfüzetem telt be, és nem írok nagy betűvel. Khm… Köszönjük az okítást! – fogalmazta meg finoman a véleményét a maratoni diktálásokról. – Borrel igazgató úr, köszönjük, hogy ilyen nagyszerű iskolát igazgat, egy élmény volt idejárni – fordult a diri felé. – Haller tanár úr! Köszönjük, hogy türelemmel, még több türelemmel és annál is nagyobb türelemmel viselt el minket, nem kívánhat az ember jobb osztályfőnököt önnél. Hálásan köszönünk mindent, és tudjuk, hogy még mindig rengeteg megbeszélnivalónk akadna, de sajnos már nem lesz rá alkalom. Bárcsak még lenne – mondta Gábor, és az ofő megtörölte a szemét. Őt nem nehéz meghatni, eléggé a szívéhez nőttünk. Gábor széttárt karral fordult az utolsó, szándékosan a végére hagyott pedagógus felé.
     – Máday igazgatóhelyettes asszony! – nézett rá, Máday pedig felvont szemöldökkel, amolyan „na, halljam, ne kímélj” pillantással várta, mi lesz ebből. – Önnek csak köszönjük. Hogy mit? Például, hogy részesei lehettünk valami jónak, valami emlékezetesnek, valami összetartónak és építőnek, valami olyannak, amiben mindenki ugyanúgy számít, amiben nincsenek kivételek, ami mindenkinek ugyanúgy szól és ugyanazt jelenti. És hogy ez mi? Az egész Szent Johanna gimi – fejezte be, majd meghajolt.

255-260. oldal, Május 4., péntek, 8/2. (Ciceró, 2013)

5 hozzászólás
Destinee>!

Cselekményleírást tartalmazó szöveg

    A következő üzeneteket kaptam: „Csoki, Reni, muhahaha Szőr Nagy Zsolt”, „Apu cégénél van európai városlátogatás kedvezmény, Kingával biztosan meglátogatunk valamelyik szünetben! Dave”. „Metááál! Andris”, „Pogóóóóó! Robi”. „Sok sikert kívánok, szeretettel gondolok rád! Kardos tanár úr”, „Rentai, eszembe fogsz jutni csütörtökönként ☺. Vladár Ervin”, „Réni, boy voyage! xxx Jacques et Flöra”, „Mázlista vagy! Edina!”.
    […] „Sok sikert! Krisztián”, „Nagyon fogsz hiányozni!!! Karcsi”, „Ügyes legyél, Reni. Macu”, „Ne hagyj itt! Kérlek, ne hagyj itt!!! L Kata”, „Örülök, hogy barátok lehettünk, remélem, azok is maradunk! Gábor”, „Reniiiii! Te vagy az örök MÖLLB! Szereeeeet! Virááág!” […] „Ren! Okos legyél Párizsban, mutasd meg nekik. C-vel minden oké lesz, ne őrülj meg, messziről is figyellek, ne egyél csigát, mert rohadt undorító, Neményit lerendeztem, búcsúajándékként még szereztem neki egy nőt, hogy ne zavarjon titeket, viszont ha egy ábrándos tekintetű bölcsész rád néz, csak üzenj, és repülök, hogy szétrúgjam a seggét! Rics.”
    […] „Renáta! Mondandómra kevés ez a nevetségesen vékony könyv, amit az új, amatőr iskolaújságos csoport hozott össze. Természetesen, amikor még mi feleltünk az évkönyvekért, nívósabb kiadások születtek, és elképzelhetetlennek tartom, hogy az én felügyeletem alól nyomdahiba került volna ki. Ah! Pancserek! Ami téged illet, mondhatok bármit, úgyis a telefonon fogsz lógni, nyilván az előadásaim közben is zavarni fogsz, bombázol majd a szánalmas képeiddel és számodra érdekes, számomra pedig halálosan unalmas élménybeszámolóiddal. Csak, hogy tudd, cseppet sem érdekelnek városképek, idióta »az Eiffel toronynál« fotók vagy »nézd, ott a távolban, azok mi vagyunk« felvételek. Elvárom, hogy arról írj, ami veled történik, röviden és tömören, lehetőleg heti rendszerességgel, hogy be tudjam építeni a programjaim közé. Amennyiben pedig világfájdalmad van, úgy érzed, hogy komor, sötét felhők gyülekeznek feletted és senki nem ért meg, felejtsd el a számom! Azonban, ha honvágyad van, Cortezt kell helyre rakni vagy csak hiányzik egy régi… barátféle, akkor nyugodtan hívj, várni fogom. Sok sikert az élethez, ne szúrd el, gondolok rád, vagy ha nem gondolok, majd teszel róla, hogy gondoljak. Kinga.” […]
    […]
    […] „Because maybe, you're gonna be the one who saves me. And after all, you're my wonderwall”.

270-273. oldal, Május 4., péntek, 8/2. (Ciceró, 2013)

Angel_Wing>!

Amíg én Virággal és Katával beszélgettem, Ricsi összeírta azoknak a daloknak a listáját, amiket lead a stúdiósoknak, hogy játsszák le csütörtökön Corteznek.
    Aztán, amikor Cortez kijött az udvarra (az egyik végzős fiú társaságában), Ricsi gyorsan begyűrte a papírt az adidas dzsekije zsebébe.
     – Csak nem a dallistám? – vigyorgott Cortez.
     – Azt hiszed, minden rólad szól? – vágta rá Ricsi.
     – Ez alap – bólogatott Cortez. – Minden este izgulok, hogy a holnap is rólam szóljon – folytatta, mi meg folyamatosan röhögtünk rajta.
     – Ja, ezt ismerem. A múltkor azt álmodtam, hogy nem vagyok népszerű – hülyült tovább Ricsi.
     – Rémálom lehetett – értett egyet Cortez.
     – Totál. Izzadtan ébredtem, azt kiabálva „miééért?” – dramatizált Ricsi.
    Mindig tökre vicces, ahogy egymást szívatják azzal, amiről egyébként abszolút nem tehetnek. Közük sincs a körülöttük lévő felhajtáshoz, ez egyszerűen így alakult. ☺

213. oldal, Március 1., kedd (Ciceró, 2012)

zsorzset>!

     – Te szavaztál már? – fordult hirtelen Katához.
     – Nem.
     – Akkor mire vársz? Tapsra? Holt lelkek eljövetelére? Brandon Lee feltámadására? – üvöltötte. – Húzzál szavazni!
    Kata riadtan nézett rám, mintegy megerősítést várva, mire bólintottam.
     – Oké, talán ez így egy kicsit ijesztő, de Kinga amúgy kedves, szeretni való lány. Megéri rá szavazni. És ha nyer, emeljük a gyógyszeradagját is – magyaráztam.

57. oldal, Január 20., csütörtök (Ciceró, 2012)

Kapcsolódó szócikkek: Rentai Renáta · Szatmáry Kinga · Varga Kata
1 hozzászólás
PatyiMoly>!

Cselekményleírást tartalmazó szöveg

     – Első ecloga – lapozott Kardos a naplóban.
     – Parancsol? – döbbent le Macu.
     – Első ecloga. Kezdheted – ismételte meg idegesen. Macu rájött, hogy amit a tanár kérdez, minden bizonnyal kapcsolódik az órához és az irodalomhoz is. Tehetetlenül nézett körbe, majd megakadt a tekintete… rajtam. Naná. Tölcsért formáltam a kezemből, és tátogni kezdtem. Kardos fel sem nézett a naplóból, úgy szólt rám.
     – Reni a felelés alatt megfordul a székével.
    Ó, jaj. Feltápászkodtam, megfordítottam a székem, és hirtelen szemben találtam magam Cortezzel.
     – Szia – suttogtam mosolyogva.
     – Szia – mosolygott rám, amitől azonnal felébredtek a későn kelő lepkék a gyomromban.
     – Reni a felelés alatt megfordul az ablak felé – helyesbített Kardos.
    Nos, bámulhattam a zord januári időt. Illetve… az udvaron Katáéknak volt tesiórájuk. Korponay biztos úgy érezte, hogy a mínusz ezer fok inspiráló a bemelegítéshez, így indiánszökkenésben rohangáltak a félig megfagyott tizedikesek. Kata talpig feketében (textilfestékkel átfestette a Szent Johanná-s egyenmelegítőt), sapkában és kesztyűben ugrándozott, majd felnézve az épületre meglátott, és mosolyogva intett. Ösztönösen visszaintegettem.
     – Reni a felelés végéig a padra lehajtott fejjel alszik – förmedt rám Kardos.
     – Bocsánat – sziszegtem, aztán két karomat a padra téve ráhajtottam a homlokom.

68-69. oldal, Január 20., péntek, 8/1. (Ciceró, 2013)

narancs_citrom>!

Cselekményleírást tartalmazó szöveg

    Utolsó óra után fáradtan mentünk át az olvasókörre. A könyvtárban Kardos közölte, hogy ma Shakespeare leghíresebb szonettjéről fogunk beszélgetni.
     – Ki tudja, melyik az? – kérdezte.
     – A leghíresebb – felelte Zsolti.
     – Nagy Zsolt, ha nem veszed komolyan, akkor ki lehet fáradni. Tessék, Reni!
     – A 75. – mondtam halkan.
     – Bizony. Esetleg felolvasnád a többieknek? Gyere ki nyugodtan – biztatott, én pedig felálltam az első sorból, és zavartan kimentem az asztalhoz. Összetalálkozott a tekintetem Katáéval, aki mosolyogva bólintott, én pedig vettem egy nagy levegőt, és a tanárra néztem.
     – Tessék, itt a könyv – nyújtotta felém Kardos.
     – Köszönöm, de… Tudom kívülről.
    Kardos felvont szemöldökkel biccentett, én pedig megköszörültem a torkom, és kerestem egy biztos pontot, hogy végig azt nézzem, mielőtt belesülnék. Cortez volt az. Természetesen.
     – „Az vagy nekem, mi testnek a kenyér…” – kezdtem, mire Cortez a tenyerébe fogta telefonját, és a zsebébe süllyesztette.
    Tizennégy sor (természetesen, mivel szonett), mégis többnek tűnt, talán mert én mondtam fel, vagy mert végig Cortez szemébe néztem. Mikor az utolsó sor is elhangzott, hirtelen csönd lett; üresnek és nagyon nagynak hatott a hangom nélkül a tér.
     – Köszönöm szépen, Reni – bólintott büszkén Kardos. Zavartan beletúrtam a hajamba, és visszaültem a helyemre.
     – Hát, ez egész jó volt – ismerte be Zsolti. – Ez a Billy tudott valamit – tette hozzá.
     – Nagy Zsolt, kérhetem, hogy ne becézd Shakespeare-t? Köszönöm – nézett rá unottan Kardos.
     – Melyik volt ez? – kérdezte Dave.
     – A 75. – ismételtem.
     – Köszi, guglizom – húzogatta a mobilja kijelzőjét.
     – Örülök, hogy tetszett. Ki tudja megmondani, miről szólt? – kérdezte Kardos.
     – Egyértelműen a fogyókúráról. Valaki éhes, és kenyeret akar enni – közölte Zsolti.
     – Hülye, az metafora. Mintha azt mondaná: az vagy nekem, mint Dave-nek az iPad… – szólt rá Dave.
     – Ohóóóó! – kapkodta a fejét Kardos. – Felmayer tudja, mi az a metafora?
     – Igen, tudom – felelte büszkén.
     – Nagyszerű. Tehát akkor neked mit mondott ez a szonett? – kérdezte a tanár. Dave összefoglalta, hogy számára mit jelentett, de Ricsi beleszólt, hogy ne vonja bele mindenbe az iPhone-t, mert „Sékszpír” tuti blackberrys lett volna. Ezen Dave felháborodott, úgyhogy a beszélgetés kezdett elmenni kicsit másfelé, Kardos pedig döbbenten hallgatta őket, és úgy döntött, nem szól bele, mert megtörtént az, ami még soha. Az osztályunk balhés tagjai Shakespeare-en vitatkoztak. Whoa.
    Olvasókör végén (a vita úgy zárult, hogy Shakespeare biztosan apple-ös lenne) bevártuk Virágot, aki összefestékezve jött meg a rajzszakkörről.
     – Milyen volt az olvasó? – érdeklődött kedvesen.
     – Zsír. Emó, tanultam valami romantikus cuccot. Elmondom, jól figyelj – kezdte Ricsi.
     – Úúú, de jó – vigyorgott Virág boldogan.
     – „Koldus-szegény királyi gazdagon, szomjan halok.”
     – Ez télleg' szép volt – bólogatott Virág.
     – Ööö… – nevettem el magam. – Ez nem egészen így van. Nem költheted át! – fogtam a fejem.
     – Ren, Sékszpírt idézek, ez már így is durva.
     – Igaz. Csak idéznéd pontosan.
     – „Részeg vagyok és mindig szomjazom.” Ez a vége – szólt közbe Cortez, mire elkerekedett szemmel néztem rá.
     – Honnan tudod? – esett le az állam teljesen.
     – Volt idő, amikor esténként ezt olvastam – mondta halkan.
     – Komolyan? – kaptam a szám elé a kezem, Cortez pedig mélyen a szemembe nézett.
     – Nem. De jól hangzott, mi? – kérdezte, Ricsiből pedig kitört a röhögés.
     – Nagyon vicces – ráztam a fejem nevetve.
     – Most jegyeztem meg, amikor felmondtad – ölelte át a vállam Cortez.

347-349. oldal, November 7., hétfő (Ciceró, 2012)

sanna_apró_könyvespolca>!

Cselekményleírást tartalmazó szöveg

    […] fájdalmas sóhajjal újra rohanni kezdtem.
    A vizes gumitalp csúszott a betonon, a beázott cipőm slattyogó hangot adott, egyébként meg bőrig áztam mindenem tiszta víz volt. A hajam vizesen tapadt a homlokomra, az ujjaim ragadtak az esőtől, a dzsekim meg a hátamra ragadt. Úgy érkeztem meg Zsoltiék házához, mint egy félőrült. Vagy inkább teljes. Benyomtam a kaput (ilyenkor sosem zárják, mivel péntek este úgyis átjáróház van), és egyenesen a garázshoz futottam. Ahogy beléptem az ajtón, mindenki ledöbbent. Én is, mert nem számítottam rá, hogy ott találok valakit, és a többiek is, mert ők meg nem számítottak rám. Cortez felpattant a fotelból, és azonnal hozzám lépett, arcán egyszerre váltakozott az idegesség, aggodalom és a „megölöm Neményit” kifejezés. Megállt előttem, és fürkészve nézett rám, én meg még mindig könnyeztem.
     – Sajnálom – tártam szét a karom – Ne haragudj.
    Cortez elmosolyodott, aztán ügyet sem vetve arra, hogy csurom víz vagyok, szorosan magához ölelt.
     – Jól vagy? – suttogta a fülembe úgy, hogy senki ne hallja.
     – Most már igen – fúrtam bele az arcom a vállába, és egyszerűen nem bírtam abbahagyni a sírást.
     – Történt valami? – kérdezte fojtott hangon, ami nála az „überideges” kategóriába tartozott.
     – Megbántott. Ennyi – motyogtam.
     – Azt túléled – simította meg a vizes hajam, aztán hozzátette, hogy „és azt Neményi is”.
    Annyira szorosan öleltem Cortezt, hogy szinte megfojtottam magam, de csak így tudtam erőt gyűjteni ahhoz, hogy a többiekre nézzek. Amikor elengedtük egymást, két kézzel letöröltem az arcom, és körbenéztem. Virág, Ricsi, Kinga, Zsolti, Jacques, Macu, Dave, Gábor, Karcsi, Kata és a két rocker mind a garázsban voltak.
     – Nektek nem volt programotok mára? – kérdeztem csodálkozva.
     – Á, kamu volt – legyintett Ricsi, akinek egy kifújható papírduda lógott a szájában.
     – Hogyhogy?
     – Meglepetésbulid lett volna – mondta Virág szomorúan.
     – De holnap lesz a szülinapom – töröltem meg megint a szemem, mert újra könnyezni kezdtem.
     – Ja, azért akartunk ma meglepetésbulit. Mert arra nem számítasz. Számítottál volna – magyarázta Zsolti.
     – Szerveztetek nekem bulit? – sírtam el magam egy percen belül sokadszorra.
     – Tulajdonképpen én szerveztem – kezdte Dave. – Egy halom ember meg volt hívva, két hete titokban készülünk rá, csak ugye ma délután megjelent Neményi, és ugrott az egész. Úgyhogy lemondtuk az embereket, meg a kaját is. A tortát nem tudtuk, azt Zsák tegnapra megcsinálta, úgyhogy az itt van. De Andris és Robi már beleettek.
     – Miért nem szóltatok? Akkor nem mentem volna el – csóváltam a fejem, őrült lelkiismeret-furdalástól gyötrődve.
     – Meglepetésbuli. Tudod. Meglepetés – magyarázta Cortez.
     – Annyira sajnálom – néztem végig rajtuk könnyes szemmel. – És köszönöm, hogy ilyen rendesek vagytok. – törölgettem az arcom.

374-376. oldal, Április 8., péntek (Ciceró, 2012)

1 hozzászólás
ayachii>!

Cselekményleírást tartalmazó szöveg

    […] én Cortezzel ültem a kanapén, és Katával beszélgettem. Ő volt ma a sokadik, akinek elregéltem, mennyire eszméletlenül jó szakot találtunk nekem.
     – Na, és Cortez, nem félsz őt a bölcsészkarra engedni? – kérdezte Zsolti, miközben lehuppant mellénk. Illetve inkább közénk, úgy, hogy félig rám ült. Kábé nyolcvan kiló izom nehezedett a bal combomra. Vááá. Ez fájt.
     – Kéne? – kérdezett vissza Cortez furán.
     – Képzelj el egy előadót – mutatott maga elé Zsolti a két karjával, mi pedig vizuálisan magunk elé képzeltük. – Ott ül Reni a könyveivel középen, és úgy száznegyven Neményi veszi körbe. Muhahaha – röhögött Zsolti jóízűen a saját poénján. Kínosan mosolyogva ingattam a fejem, közben meg Cortez reakcióját lestem, aki szórakozottnak tűnt.
     – Engem csak az érdekel, hogy az igazi elég messze legyen – felelte, mire Zsolti megértően bólintott, Kata elmosolyodott, én pedig megszorítottam Cortez kezét, miközben rákulcsoltam az ujjaim az övére.

260-261. oldal, Október 14., péntek (Ciceró, 2012)

9 hozzászólás
Melchiadesian>!

     – Összebariztál a góttal? – vihogott Móni gúnyosan, amikor visszaültem a padra.
     – Igen – feleltem összeszorított fogakkal.
     – Mer'? – kérdezte totál értetlenül.
     – Mert ugyanannyi energia észrevenni valakit, mint azon fáradozni, hogy ne vegyük észre. Én az előbbit választom – mondtam, fellapozva a könyvem.
    Nem mondanám, hogy a többieket meghatották a szavaim, mert tovább röhögtek valamin, Cortez azonban felém pillantott, és halványan elmosolyodott. Én pedig visszamosolyogtam rá.

54. oldal, Január 19., szerda (Ciceró, 2012)

Zsebii808>!

Cselekményleírást tartalmazó szöveg

     – Na, jó, Virágnak hippi esküvője lesz, Katának horror, Kingának meg totál pszichopata – nevettem el magam.
     – És neked, Reni? – kérdezte Kata, de mielőtt bármit mondhattam volna, Kinga megelőzött.
     – Renátának? Lássuk csak. Unalmas ruha, unalmas zene, unalmas helyszín, unott vendégek. És minden bizonnyal végigzokogná az egészet, mert Renáta az az ember, aki imád meghatódni saját magán.
     – Nem igaz! Nem is sírnék! – háborodtam fel. Aztán végiggondoltam. – Jó, lehet, megkönnyezném kicsit…
     – Erről beszéltem – ciccegett Kinga.
     – De egyébként nincs pontos elképzelésem. Csak tudom, hogy kihez mennék hozzá.
     – Biztos, hogy nem tudjuk kitalálni – fintorgott Kinga.
     – Hozzámennél Cortezhez? – mosolygott Kata.
     – Ööö… Hát. Ma? Holnap? Csak mondjátok, mikor – nevettem egy hajtincsemet tekergetve.
     – Istenem, ez több, mint nyálas – hőbörgött Kinga.
     – Úúú. Akkor elég hosszú neved lenne – gondolkozott Virág.
     – Nem-nem. Azért a nevemet nem adnám fel, és nem venném fel az övét.
     – Ez a beszéd! – csapott Kinga egy óriásit a vállamra, aminek szerintem még holnap is ott lesz a helye. – Csak ragadt rád valami az évek során a koszon kívül – mondta elismerően.
     – Ilyen szép bókot sosem kaptam még – nevettem fel döbbenten.

381-382. oldal, November 15., kedd (Ciceró, 2012)