Vane Weston személy

– Ebben tévedsz, Vane. Te vagy az egyetlen reményünk.
Nevetnem kellett. Úgy hangzik, mintha Leia hercegnő mondta volna. Segítsen, Obi-Wan Kenobi! Ön az utolsó reményünk.

67. oldal

Ma negyvenkét fok van. Olyan nap, amikor a helybeliek elüldögélnek, és arról dumcsiznak, milyen „kellemes lett az idő” , hiszen két napja még ötvenkét fok volt.

12. oldal, 3. fejezet - Vane

Nem emlékszem. Se arra a napra, se a múltamra. Semmire.
Legalábbis semmire, aminek hasznát vehetném.
Emlékszem a félelemre.
Emlékszem a szélre.
Aztán… óriási űr tátong a memóriámban. Mintha az emlékeim mind kilökődtek volna a fejemből, amikor a földre zuhantam.
Kivéve egyet.
Egyetlen különálló emlékképet… …
Egy arc, amint a tomboló viharban engem figyel.
Egy lány. Sötét a haja. Sötét a szeme. Egy könnycsepp gördül le az arcán. Aztán elsöpri őt a dermesztő szél.
Azóta is kísért álmaimban.

5. oldal, 1. fejezet

Audra ügyet sem vet ránk, berúgja szobám félig csukott ajtaját, és bevetetlen fekhelyemhez támogat. Az ágyra fektet – nem olyan gyengéden, mint szeretném –, és segít felemeli a lábamat, miközben az anyám az ajtóból „felügyel” minket.
Egek, besétál a házba egy dögös csaj, és máris totál lőttek a bizalomnak!
– Minden oké? – kérdi Audra, ahogy ficánkolva igyekszem kényelmesebben elhelyezkedni. Alapvetően csak kalimpálok.
– Igen.
Többet is mondanék, de édesapám beáll anyám mellé az ajtóba, bár az ő arcán nem aggodalom ül, inkább úgy fest, mint aki a Discovery Channelt nézi.
Hát nem lebilincselőek a kamaszok udvarlási szokásai, édesem?

185-186. oldal

Szóval… most egy olyan lányt stírölök, aki talán nem is ember.
Arról nem is beszélve, hogy jelenleg nincs eszméleténél.
Remek időzítés, haver!

– Rád férne egy zuhanyozás.
Felkacag.
– Ezt az aromát Eau de Vane-nek hívom. A saját, egyedi parfümöm.
– Hát, úgy bűzlik, mint egy tetem.

     – Még mindig próbálom meggyőzni magam arról, hogy a hamburgeremben lévő gomba nem volt pszichedelikus, és holnap nem arra fogok ébredni, hogy mindezt csak hallucináltam.
     Audra nem mosolyog. Csúnyán néz.

72. oldal, 9. fejezet - Vane

– Szilfek vagyunk.
– Szilfek? – Nem erre a válaszra számítottam. Most komolyan, ha egyszer muszáj mesebeli lénynek lennem, igazán lehetnék olyan, amiről legalább már hallottam. – Mi az isten az a szilf?!

Vajon ő akar engem?
Ilyen közel húzódna hozzám, ha nem akarna?
Megnyalom az ajkam, összeszedem a bátorságom, hogy kezdeményezzek. Egy icipicit előrehajolok, és…
Majdnem lerókázom őt, ahogy a szél leránt minket a hegyről.

– Bizony – teszem hozzá. – Audra mindenben csúcs!
Ez sokkal csöpögősebben hangzik, mint akartam, és elpirulok. Amint észreveszem a szüleim arckifejezését, gyakorlatilag az egész fejem átmegy céklába. Anyám felvillantja a Lassan felnő az én pici fiacskám! vigyorát, apám meg úgy fest, mint aki legszívesebben hátba veregetne, és „szívtipró”-nak titulálna.
Szülők: saját csemetéik megszégyenítésének legnagyobb szakértői, mióta világ a világ.
– Hát, nagyon örülünk, hogy megismerhettünk! – susogja anyukám fátyolos hangon.
Ha sírva fakad, megfojtom magam a párnámmal.