valóság fogalom
Idézetek
Minő veszedelem!
Ugyanebben a helyzetben találjuk magunkat, mikor álmaink végtelen folynak tovább. Ha képesek vagyunk felébredni, akkor az egész csak egy álom volt. De ha nem tudunk, akkor bizony az a mi valóságunk. És mégis, ha álmainkban találkozunk azzal, akit szeretünk, miért ne álmodnánk annyit, amennyit csak bírunk?
159. oldal
Izumi Kjóka: Szentek és démonok 80% Japán gótikus történetek
SZÓKRATÉSZ: Ezután a mi filozófustermészetünket – olyan szempontból, hogy nevelődött-e vagy sem – vesd össze a következő élménnyel. Képzelj el egy föld alatti, barlangszerű szálláson – amelynek bejárata a fény felé tárul, és olyan tág, mint a barlang – embereket, gyerekségüktől fogva lábuknál és nyakuknál megbéklyózva, hogy egy helyen kell ülniük, és csak előre nézhetnek; fejüket a béklyóktól nem tekerhetik körbe: a hátuk mögül, föntről, lobogó tűz világít; e tűz és a béklyózottak között fent út vezet, ennek hosszában alacsony fal épült, mint amilyen a közönség és a bűvészek között lévő kerítés, mikor az utóbbiak csodákat mutogatnak.
GLAUKÓN: Elképzeltem.
SZÓKRATÉSZ: Majd azt is, hogy a kis fal mentén mindenféle holmit hurcolnak úgy, hogy a fal fölé magasuljanak: emberszobrokat, állatok kő és fa képmásait, és amint valószínű, a holmikat hurcolók egy része beszél, a másik meg hallgat.
GLAUKÓN: Titokzatos képről, titokzatos rabokról szólasz!
SZÓKRATÉSZ: Ezek hozzánk hasonlók. Mit gondolsz, az ilyenek önmagukból és egymásból látnak-e valami mást, mint az árnyakat, amelyeket a tűz a barlang szemközti falára vetít?
GLAUKÓN: Hogy is látnának mást, ha fejüket egy életen át mereven kell tartaniuk?
SZÓKRATÉSZ: És mit látnak a mögöttük tovahurcolt holmikból, nem ugyanezt?
GLAUKÓN: De igen.
SZÓKRATÉSZ: És ha társalogni tudnának egymással, mit gondolsz, nem azt neveznék valóságnak, amit látnak?
GLAUKÓN: Szükségképpen.
SZÓKRATÉSZ: És ha börtönük szemközti fala visszhangoznék, és a mögöttük járók egyike megszólalna, mi mást hihetnének, mint hogy az elvonuló árny beszél?
GLAUKÓN: Zeuszra! Mi mást?
SZÓKRATÉSZ: Egyáltalán nem is sejthetik, hogy más is lehet igaz, mint ama holmiknak összképe.
GLAUKÓN: Szükségképpen nem.
SZÓKRATÉSZ: Most azt képzeld el, milyen is lenne béklyóból oldoztatásuk és oktalanságból gyógyulásuk, ha véletlenül természetes állapotba jutnának. Ha valamelyiküket föloldoznák és kényszerítenék, hogy álljon föl, tekergesse a nyakát, lépkedjen, pillantson a fénybe, mindezt kínlódva tenné, és a nagy sugárzástól képtelen volna észrevenni, aminek az árnyképét látta; mit gondolsz, mit szólna, ha valaki azt mondaná neki: előbb csak üres semmiségeket látott, most viszont sokkal helyesebben lát, mert közelebb került a valósághoz, és igazibb lét felé fordult, és rámutatva az úton járókra, kényszerítené őt, hogy feleljen a kérdésre: mi az? Szerinted nem volna zavarban, és nem azt hinné, hogy amit előbb látott, sokkal igazabb valóság, mint amit most mutatnak neki?
GLAUKÓN: Sokkal igazabbnak hinné.
SZÓKRATÉSZ: És ha valaki kényszerítené, hogy a fénybe pillantson, ugye megfájdulna a szeme, és menekülve fordulna el afelé, amit látni képes, és azt valósabbnak vélné a neki mutatottaknál?
GLAUKÓN: Igen.
SZÓKRATÉSZ: És ha valaki erőnek erejével fölvonszolná a szirtes meredélyen, és nem bocsátaná el, míg ki nem vezette a napvilágra, vajon nem kínlódnék szegény, nem zsémbelődnék, hogy miért húzzák-nyúzzák, és mikor kijutna a fényre, a nagy sugárzástól káprázó szeme látna-e valamit is abból, amit igazi világnak tekintünk?
GLAUKÓN: Nem. Rögtön nem.
SZÓKRATÉSZ: Gondolom, előbb hozzá kellene edződnie, hogy a fentieket láthassa. Először csak az árnyképeket látná, aztán emberek és más dolgok vízi tükörképét, később magukat a dolgokat; aztán már könnyebben szemlélhetné a csillagokat és az eget, persze csak éjjel, amikor a csillag és a Hold fényét pillantaná meg, mintha nappal nézné a Napot és annak fényét.
GLAUKÓN: Miért ne?
SZÓKRATÉSZ: Gondolom, legvégül megláthatná, és szemlélhetné a Napot, de nem a tükörképét a vízben, sem egyéb közegben tükröződő mását, hanem önmagát a Napot, eredeti helyén és mivoltában.
GLAUKÓN: Szükségképpen.
SZÓKRATÉSZ: Azután azt következtetné felőle, hogy ő teremti az évszakokat, az éveket, ő kormányoz mindent a látható térben, és mindennek, amit látott, valamiképp ő az oka.
GLAUKÓN: Világos, hogy amazok után erre kell rájönnie.
SZÓKRATÉSZ: És ha visszaidézi első szállását és ottani bölcsességét, rabtársait, mit gondolsz, változása nyomán boldognak érzi-e magát, volt társait meg nyomorultaknak?
GLAUKÓN: Nagyon is.
SZÓKRATÉSZ: És ha közös barlangéletükben kitüntették és megdicsérték, megajándékozták azt, aki a falon elfutó árnyakat a legélesebben megfigyelte, és megjegyezte: melyek jönnek előbb, később, egyszerre – és ebből a legügyesebben megjósolta, mi lesz, ki jön majd; mit gondolsz, szabad emberünk még mindig a régi után sóvárog majd, és irigyli a barlangbéli kitüntetetteket és nagyurakat, avagy inkább Homérosszal ért egyet, és hevesen szól:
Napszámban szívesebben túrnám másnak a földjét,
egy nyomorultét is,
s bármit inkább elszenvedne, mint hogy azok hitét higgye, és úgy éljen?
GLAUKÓN: Azt hiszem, mindent inkább elszenvedne, csak ne éljen úgy!
SZÓKRATÉSZ: Tűnődj ezen is! Ha emberünk ismét lemenne, és visszaülne régi helyére, a nagy napsugárról jövet, nem vakulna belé a szeme?
GLAUKÓN: De nagyon is.
SZÓKRATÉSZ: És ha ismét amaz árnyak böngészésében kellene versengenie az ottani örökös rabokkal, és vakoskodnék csak, míg a szeme meg nem szokná a sötétet – és ez az idő, míg megszokná, nem is volna rövid –, hát nem kacagnák ki, nem mondanák-e róla: úgy kell neki, miért ment fel, íme szeme világát vesztve jött vissza, hát lám, nem éri meg a felmenetel! És ha valaki eztán megpróbálná béklyóikat megoldani, és felvezetni őket, azt, ha nyakon csíphetnék és megölhetnék – vajon nem ölnék-e meg?
GLAUKÓN: De igen!
SZÓKRATÉSZ: Ezt a képet, Glaukón, egészében alkalmazd előbbi eszmecserénkre. A szemünk elé táruló világot hasonlítsd a börtönszálláshoz, a benne égő tűz fényét a Nap sugarához, és ha a feljutást és a fenti dolgok szemléletét azonosítod azzal, ahogy a lélek felszáll a gondolat világába, nem jársz messze az én elképzelésemtől – ha már hallani óhajtod. De isten tudja, igaz-e. Én azonban így látom: a megismerhető dolgok közül a legvégső a jó ideája, ami azonban nagyon nehezen pillantható meg, de ha megláttuk, azt kell következtetnünk róla, hogy mindnyájunk számára ő minden helyességnek és szépségnek az oka; ő szüli a látható világban a fényt és a fény Urát; a gondolat világában pedig mint Úr osztja az igazságot és az észt; és őt kell szemlélnie annak, aki a magán- és közéletben okosan akar cselekedni.
264-268. oldal, Hetedik könyv (Cartaphilus, 2008)
Platón: Az állam 81%
| → |
|---|
Ez a valóság. Megírták az újságok, mindenki tisztában van vele. – A képernyő felé bökött. – Ez az ember meg fog halni, szó sincs átverésről, trükkről. Ezt a nézők is tudják, és mégis szavaznak… De miért?
– Mert ez napjaink borzalmas valósága – mondta Hunter. – Senkit sem zavar, sőt. Az emberek igazi verekedős videókat töltenek fel a YouTube-ra, és százával, ezrével kapják a lájkokat. Minél brutálisabb, annál jobb. A nézők valódi erőszakot kapnak, és ugrálnak örömükben: ezek nem megrendezett dolgok, nem színészek játsszák, nem hamisítványok. És ha valóságshow-t csinálunk ezekből, esélyt adunk nekik, hogy szavazzanak, hogy részt vegyenek benne, akkor ők lelkesen nyomogatják majd a gombokat. Ezt sajnos a gyilkos is pontosan tudja, ismeri a dolog pszichológiáját, és tudja, hogy milyen beteg a társadalom, amiben élünk.
„Munkás embernek rövidek a napjai, hosszú az élete.” Már az iskolában tetszett nekem ez a mondás, bár mindig éreztem, merőben hamis, s ami a legnagyobb baj, még fordítva sem használható. Fő az, hogy paradox, önmagának ellentmondó s ezért jó irányban keresi az igazságot, ahová tapasztalatom szerint csak ellenkező oldalról lehet elindulni, lévén a lét, kettős, pozitív és negatív áram harcából származó valóság.
23. oldal, Rövid hetek és egy hosszú pillanat (Európa, 2011)
