vakság fogalom
Idézetek
Volt egyszer egy város, ahol csak vakok éltek, mindenki vakon született. Egy nap aztán az egyik gyerek kinyitotta a szemét, és egyszerre látni kezdett. Az emberek azonban megijedtek ettől, betegségnek hitték, és inkább megölték a fiút, nehogy járvány törjön ki, és a többi gyerek is megfertőződjön.
152. oldal
– Maga úgy gondolja, Madame, hogy a mennyországban tényleg szemtől szembe látjuk majd Istent?
– Lehetséges.
– És ha az illető vak?
– Én úgy gondolom, ha Isten azt akarja, hogy lássunk valamit, akkor azt látni fogjuk.
305. oldal
vakon írni
Mert ahogy egyszer már megállapítottam, valójában mindig is a félelmetes vakság állapotában írunk, mindig is így írtunk: míg a szemtanú a látás jelenében helyezkedik el, az író a korábban látottakban lel otthonra, ezért kell írás közben lehunynia a szemét.
96. oldal
Majdnem négy év telt el azóta, hogy utoljára Braille-írást tapintott, de a betűk úgy bukkannak fel az emlékezetéből, mintha tegnap hagyta volna abba az olvasást.
Jules. Verne. Nemo. Kapitány. Első. Rész. Második. Rész.
A bácsikája nyakába ugrik, és átkarolja.
– Azt mondtad, nem tudtad végigolvasni. Gondoltam, ahelyett, hogy én olvasom fel neked, te is felolvashatnád nekem.
– De hát hogyan…?
– Monsieur Hébrard, a könyvesboltból.
– Amikor semmit sem lehet kapni? Ráadásul ez nagyon drága…
– Sok barátot szereztél ebben a városban Marie-Laure.
A lány hasra fekszik a padlón, és kinyitja a könyvet.
381. oldal
A kék szemű Rénszarvas – a gyermeki lelkek halásza – kilépett a tornácra, és felnézett az égre. Az izzó égbolt vörösen hamvadozott a láthatáron. Az este nem hozott enyhülést.
A tornácon ülő kisfiú, akinek szeme alatt kék folt éktelenkedett, szintén az eget nézte.
– Mi történt? – kérdezte a Rénszarvas.
A kisfiú elfintorodott.
– Ö azt mondta, hogy tudnom kell verekedni. De szeretném tudni, minek. Ö mindig hallgat, hallgat, mint a süket, én is tovább hallgattam volna. Amikor beszél, végképp kibírhatatlan. Azelőtt azt gondoltam: „Milyen rossz, hogy hallgat!” Most viszont úgy érzem, akkor jobb volt. Nekem nem kell a verekedés. Nem tudom, miért, behúzott egyet a szemembe. Biztos irigyli, hogy látok…
A Rénszarvas zsebre vágta a kezét, és hintázott egy kicsit a sarkain.
– Fáj?
– Nem.
A kisfiú felállt, ráhasalt a korlátra, és felsőtestét belógatta az udvar fölé.
– Egyszerűen elegem van. Néha úgy érzem, hogy nincs rendben valami a fejével. Olyan furcsán viselkedik.
– Ő ugyanezt mondja rólad. – A Rénszarvas elnézte a korláton lógó csüggedt alakot, és elrejtette a mosolyát. – Emlékszel a megállapodásunkra?
A kisfiú a lábával ellökte magát a tornác deszkaburkolatától, és meglóbálta magát.
– Emlékszem. Nem panaszkodunk, nem sértődünk meg, nem duzzogunk. Én nem is duzzogok, és nem panaszkodom. Csak sétálok. – Az ég felé fordította a fejét, és abbahagyta a himbálódzást. – Nézd, Rénszarvas, milyen szép! Az ég vörös. A fák pedig feketék. Mintha az ég megperzselte volna őket.
– Gyerünk – fordult az ajtó felé a Rénszarvas. – A balkonról még szebb. Itt a szúnyogokat eteted.
A kisfiú kelletlenül lemászott a korlátról, és elindult a Rénszarvas nyomában.
– Szegény Vak, semmit nem lát ebből – mondta csendes kárörömmel. – Érthető, hogy olyan ideges.
– Hát meséld el neki – felelte a rénszarvas, és kinyitotta az ajtót. – Jól fog esni neki, ha hallja, amit nem lát.
– Aha – bólintott a kisfiú. – Persze. Aztán behúz a másik szemembe is, hogy egyformák legyünk mindenben. Ez is jól fog esni neki.
A két kisfiú ott feküdt a balkonon egy felfújható matracon, fejjel egymás felé. A szalmakalapos, akinek üres ingujjai a hasa alá szorultak, monoton hangon mormogott valamit, szemét nem emelte fel a színes matracról:
– Fehérek és mozognak, a szélük olyan, mintha be volnának szakadozva, vagy kicsit ki lennének harapdálva. Alul rózsaszínűek. A rózsaszín olyan, mint a piros, csak világosabb. Nagyon lassan mozognak, nagyon sokáig kell nézni, akkor lehet csak észrevenni. Most kevés van. Amikor sok van, akkor már nem süt annyira a nap, ha pedig esőfelhők is vannak, akkor egészen besötétedik, és az eső is eleredhet…
A hosszú hajú kisfiú megcsóválta a fejét, és elkomorodott.
– Ne arról mesélj, ami nincs. Arról mesélj, ami most van.
– Jó – bólintott a kalapos, és a hátára fordult. A matracról peregni kezdtek a mélyedésekbe szóródott kukoricaszemek és süteménymorzsák. – Szóval, fehérek, alul rózsaszínűek, és csendben úsznak, körülöttük minden kék.
Összehunyorította a szemét, napszítta szemöldökén át felnézett az ég egyenletes kékjére, amelyen egyetlen felhőcske sem látszott, és mosolyogva folytatta.
– Alattuk minden kék, és fölöttük is. Ők maguk olyanok, mint a fehér barikák. Kár, hogy nem látod ezt a szépséget…
47-48. oldal (Magvető, 2012)
A társadalmi vakság sajnos nem a kivétel, hanem a szabály.
30. oldal, Bevezetés, A szándékom (Libri, 2015)
Joe Navarro: Veszélyes személyiségek 86% A narcisztikus, a ragadozó, a paranoiás és a labilis viselkedés
Aki lehunyja a szemét, az semmit sem foghat fel a vakság természetéből. Az ég és az arcok megszokott világa alatt létezik egy nyersebb, régebbi világ, egy hely, ahol a felszín síkjai széthullanak, és a hangok rajai cikáznak a levegőben.
400. oldal