Vak személy

Mariam Petroszjan: Abban a Házban

Idézetek

vargarockzsolt>!

Megnyikordult az ajtó. A Vak a feje fordulatával követte a Dögkeselyűt, mintha látná, aztán lehunyta a szemét, és belemerült a langyos kábulatba. És nyomban visszatért az Erdő. Rázúdult, belelihegett a fülébe, beleásta a mohába és az avarba, elrejtette és elringatta a füttyösök énekével. A Vak volt a kedvence. Az Erdő még rá is mosolygott. A Vak tudta ezt. Messziről megérezte a mosolyokat. Égetőek, tapadósak és éles fogúak, puhák és bolyhosak. Az illékonyságuk gyötrelmet okozott neki, rágta, hogy se az ujjaival, se a fülével nem képes megbizonyosodni róluk. A mosolyt nem lehet elkapni, a két tenyere közé fogni, milliméterről milliméterre végigtapogatni, megjegyezni… A mosoly elsiklik, csak sejteni lehet. Egyszer, amikor még kicsi volt, a Rénszarvas megkérte, hogy mosolyogjon. Akkor nem értette, hogy mit akarnak tőle.
– A mosoly, kis barátom, a mosoly – mondta a Rénszarvas – a legjobb, ami az emberben létezik. Amíg nem tudsz mosolyogni, nem vagy egészen ember.
– Mutasd meg – kérte a Vak. A Rénszarvas lehajolt, és odatartotta az arcát a kisfiú ujjai alá. Amint a Vak beleütközött a Rénszarvas nedves fogaiba, visszarántotta a kezét. – Ez rémes – mondta. – Nem baj, ha nem csinálom?
A Rénszarvas csak sóhajtott.
Azóta sok idő telt el, és a Vak megtanult mosolyogni, de tudta, hogy a mosoly nem szépíti meg, mint másokat. Gyerekkönyvei domborított képein találkozott széthúzott ajkakkal, találkozott ilyennel játékbabák arcán, de mindez nem olyan volt, mint amit a hangokból lehetett kivenni. Mosolygó hangok hallatán végre megértette: a mosoly a fény. Nem mindenkinél, sokaknál. Most aztán tudta, mit érzett Alice, amikor a Cheshire-i Kandúr mosolya ott lebegett fölötte a levegőben, kajánul, a fogát vicsorgatva. Így mosolygott az Erdő is. Fentről, határtalan, csúfondáros mosollyal.

123-124. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Dögkeselyű · Rénszarvas · Vak
vargarockzsolt>!

A VAK
„- A teremtések és átváltozások véget nem érő fo-
lyamatának három osztálya van: az egyik a képeknél-
küliség osztálya, a másik a képek osztálya, a har-
madik pedig a valóság osztálya – mondta az isten.”
(Tung Jüe: Ami a nyugati utazásból kimaradt)

A Vak keresztülvág az udvaron, mely magába szívta a nappali hőséget. Az aszfalt kellemesen melengeti, a gyep füve finoman szurkálja a talpát. A tölgy alatt a fű sűrűbb és puhább lesz. A Vak megáll a fa alatt, hagyja, hogy a keze beletapadjon, s a tenyerén ott marad a kéreg bordás lenyomata. Lassan kapaszkodik felfelé, pedig fel tudna nyargalni, mint a macska, de ez nem az ő fája, ma vendég lesz rajta. Az ajtó nélküli bejárattól jobbra folyosó vezet, valamikor ott függött a hinta, amelyet az Elefánt „Repülök!” kiáltással leszakított, balra keskeny átjáró a kicsik és soványak részére, ez az ág hűvösebb a többinél, amelyek őrzik a fel- és lemászók nyomait, és kellemesebb felkapaszkodni rajta. A Vak felfelé kapaszkodik, közben fütyörész, hogy jelt adjon magáról.
„Szevasz!” – mondja a Púpos, és a lombokat suhogtatja. Az üdvözlésben nem érezni különösebb örömet, de a Vak mást nem is várt, a Púpos azért költözött ide, mert magányra vágyott, nem azért, hogy vendégeket fogadjon. Nanetta károgása viszont, amely a levelek közt áthatolva jut a fülébe, elragadtatást fejez ki. A Vak arcát két szárny simogatja, a vállán ürülékzselé képződik. A madár nehezebb lett, teljes értékű felnőtt varjú lett belőle, így már nem valami kellemes a társasága. Amíg a Vak és Nanetta egymást simogatja, a Púpos megkérdezi a vendéget, mit keres a fán.
– Tulajdonképpen semmit – mondja a Vak. – Játszanál nekem valamit?
A Púpos hallgat.
Nanetta elrepül, nekiront a fa koronájának, közben teli torokból rikácsol, táncol a fejük fölött, három helyett zajong, azt játssza, hogy nem egy, hanem nagyon sok van belőle. A Vak megtörli a trikóját, a tenyere ragacsos lesz.
[…]
A Vak félretolja magában a Púpos hangját, a hangnemét és Nanetta károgását, a keltett zaj alapján nem tudja kikövetkeztetni a hatásukat, helyettük felidézi magában egy lavórban úszó nagy hal uszonyának csobbanását, és teljesen elmerül benne. Valamikor nagyon régen történt. Valaki betett egy halat egy lavórba, és odatette a lavórt a szobája padlójára, ahol a Vak lakott. Ő akkor órák hosszat ült a lavór mellett, oly soká, hogy most a legzajosabb helyeken is képes felidézni ezeket a hangokat, és el tudja ringatni magát velük. Idehozza a nagy halat, ideköltözteti a tölgy ágai közé, mint valami pikkelyes madarat, és hagyja, hogy hadd lubickoljon, úszkáljon a levelek között. Minél tovább úszkál, ő annál nyugodtabb lesz. Kiolt vele minden zajt, a halk csobogást kivéve, és ott tartja a világot a víz alatt. Amikor aztán hozzáér az ághoz, amely mellett ül, a kéreg nem melegebb az ujjainál: lemosta a tölgyről a múlt minden nyomát, és a fa egy ideig érintetlenül fog állni, mint őstölgy az őserdőben.
A Púpos elcsendesül, mintha hallaná, amit a Vak művel.
Fölöttük tucatnyi ösvény, melyek a semmibe vékonyodnak és szakadnak, tucatnyi különböző út, szélesebb és keskenyebb, és mind egyformán végződik, de csak a nemlátók számára. A legmagasabbak a korona fölé magasodnak; aki kimászik a végükig, érzi, amint meghajolnak a teste súlya alatt, ha pedig fúj a szél, hallani egy láthatatlan ajtó nyikorgását, és hintázni lehet az űr fölött, szimatolva az elzárt utat. A Vak olyankor mászik fel erre a tölgyre, amikor hiányzik neki az Erdő. A keze-lába nyughatatlan, a feje tele szavakkal, ő pedig azzal vigasztalódik, hogy feltornázza magát az esőcsatornákon, a téglafalon, a tetőig, az udvar drótkerítésének szemein, a fák törzsén, a legtörékenyebb ágakig. Tetszik magának, amikor ilyeneket csinál. A tölgyön már rég nem járt. Itt jól érzi magát, mint egy ismerős házban, és még ha a Púpos el is kergeti most, magával visz valami értékeset. A Púpos nyugtalanságát és félelmét. Egy régi dalát, a dohányának az illatát, Nanetta örömét, a hal uszonyának csobogását a tölgyfa ágai közt.

662-665. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Elefánt · Nanetta · Púpos · Vak
5 hozzászólás
VargaÍriszDóra I>!

    A kék szemű Rénszarvas – a gyermeki lelkek halásza – kilépett a tornácra, és felnézett az égre. Az izzó égbolt vörösen hamvadozott a láthatáron. Az este nem hozott enyhülést.
    A tornácon ülő kisfiú, akinek szeme alatt kék folt éktelenkedett, szintén az eget nézte.
    – Mi történt? – kérdezte a Rénszarvas.
    A kisfiú elfintorodott.
    – Ö azt mondta, hogy tudnom kell verekedni. De szeretném tudni, minek. Ö mindig hallgat, hallgat, mint a süket, én is tovább hallgattam volna. Amikor beszél, végképp kibírhatatlan. Azelőtt azt gondoltam: „Milyen rossz, hogy hallgat!” Most viszont úgy érzem, akkor jobb volt. Nekem nem kell a verekedés. Nem tudom, miért, behúzott egyet a szemembe. Biztos irigyli, hogy látok…
    A Rénszarvas zsebre vágta a kezét, és hintázott egy kicsit a sarkain.
    – Fáj?
    – Nem.
    A kisfiú felállt, ráhasalt a korlátra, és felsőtestét belógatta az udvar fölé.
    – Egyszerűen elegem van. Néha úgy érzem, hogy nincs rendben valami a fejével. Olyan furcsán viselkedik.
    – Ő ugyanezt mondja rólad. – A Rénszarvas elnézte a korláton lógó csüggedt alakot, és elrejtette a mosolyát. – Emlékszel a megállapodásunkra?
    A kisfiú a lábával ellökte magát a tornác deszkaburkolatától, és meglóbálta magát.
    – Emlékszem. Nem panaszkodunk, nem sértődünk meg, nem duzzogunk. Én nem is duzzogok, és nem panaszkodom. Csak sétálok. – Az ég felé fordította a fejét, és abbahagyta a himbálódzást. – Nézd, Rénszarvas, milyen szép! Az ég vörös. A fák pedig feketék. Mintha az ég megperzselte volna őket.
    – Gyerünk – fordult az ajtó felé a Rénszarvas. – A balkonról még szebb. Itt a szúnyogokat eteted.
    A kisfiú kelletlenül lemászott a korlátról, és elindult a Rénszarvas nyomában.
    – Szegény Vak, semmit nem lát ebből – mondta csendes kárörömmel. – Érthető, hogy olyan ideges.
    – Hát meséld el neki – felelte a rénszarvas, és kinyitotta az ajtót. – Jól fog esni neki, ha hallja, amit nem lát.
    – Aha – bólintott a kisfiú. – Persze. Aztán behúz a másik szemembe is, hogy egyformák legyünk mindenben. Ez is jól fog esni neki.
    A két kisfiú ott feküdt a balkonon egy felfújható matracon, fejjel egymás felé. A szalmakalapos, akinek üres ingujjai a hasa alá szorultak, monoton hangon mormogott valamit, szemét nem emelte fel a színes matracról:
    – Fehérek és mozognak, a szélük olyan, mintha be volnának szakadozva, vagy kicsit ki lennének harapdálva. Alul rózsaszínűek. A rózsaszín olyan, mint a piros, csak világosabb. Nagyon lassan mozognak, nagyon sokáig kell nézni, akkor lehet csak észrevenni. Most kevés van. Amikor sok van, akkor már nem süt annyira a nap, ha pedig esőfelhők is vannak, akkor egészen besötétedik, és az eső is eleredhet…
    A hosszú hajú kisfiú megcsóválta a fejét, és elkomorodott.
    – Ne arról mesélj, ami nincs. Arról mesélj, ami most van.
    – Jó – bólintott a kalapos, és a hátára fordult. A matracról peregni kezdtek a mélyedésekbe szóródott kukoricaszemek és süteménymorzsák. – Szóval, fehérek, alul rózsaszínűek, és csendben úsznak, körülöttük minden kék.
    Összehunyorította a szemét, napszítta szemöldökén át felnézett az ég egyenletes kékjére, amelyen egyetlen felhőcske sem látszott, és mosolyogva folytatta.
    – Alattuk minden kék, és fölöttük is. Ők maguk olyanok, mint a fehér barikák. Kár, hogy nem látod ezt a szépséget…

47-48. oldal (Magvető, 2012)

Kapcsolódó szócikkek: felhő · Vak · vakság
Lélle P>!

Azok, akik úgy fognak élni, hogy nem vesztik el hitüket a csodában, meg is fogják találni.

769. oldal, Harmadik könyv - Üres fészkek (Magvető, 2012)

Kapcsolódó szócikkek: csoda · hit · Vak
Angele>!

Mindegy volt neki, vannak-e mellette, vagy sem. Ha aludni akart, lefeküdt a padlóra, és elaludt, ha enni akart, elővett a zsebéből egy odarejtett kenyérdarabot. Ha soká hagyták bezárva, lekapirgálta a falról a vakolatot, azt rágcsálta. A vakolatot jobban is szerette a kenyérnél, de a felnőttek haragudtak, ha rajtakapták, s ő visszafogta magát, és csak akkor engedte meg magának, amikor egyedül maradt.

Kapcsolódó szócikkek: Vak
bodzaboris P>!

A bejárati ajtó nem hogy nincs bezárva, egyenest nyitva van. Ez meglep, de amint kiérek a Hullagyár előtti térség sötétjébe, egyenletesen felvillanó narancssárga pontokat veszek észre, és már nem csodálkozom. Itt vannak. És már régóta várnak. A hátizsákjaikban étel, vizespalack, pléd, kávéfőző, sőt, valószínűleg edény is van. Valaki feláll, és elindul felém. Már hozzászoktak a sötétséghez és egyedül én nem látok, de abból, amilyen magabiztosan közeledik ez a valaki, arra következtetek, hogy valószínűleg a Vak az.
– Janus szerint rosszul áll a szénája? – A Sápadtarcúnál sosem lehet tudni, hogy amit mond, kérdés-e, vagy állítás.
– Valami olyasmi.
– Akkor gyerünk! – Odafordul a fal tövében ülők felé. – Álljatok fel! A Szfinx odavezet bennünket.
Elindulok hát az élen. Fantasztikus libasorban elúszunk az akvárium mellett, benne a megvilágított Gorgóval, az üvegezett szekrények és az átlátszatlan ajtók mellett. Csupa furcsa, hosszú árnyék. A leggroteszkebb árnyék két részből áll: Tabaki az, Larry vállán, ő a legmagasabb és a legboglyasabb. A Fekete és a Bagós nincs itt, viszont a Makedóniai cipeli az alvó Pufit, akinek a tükörképe a szekrényajtókban leginkább egy duzzadt hátizsákra emlékeztet. Előreengedem őket, aztán utánuk megyek, gyönyörködöm és lelkesedem. Ez az én falkám. Amelyik képes a gondolatolvasásra és röptében felfog mindent. Az ostoba és nagyszerű, előrelátó és verekedős falkám. Teljesen feloldódom az irántuk táplált gyengéd érzésekben – a Fekete nincs közöttük, így nincs, aki kizökkentsen a szentimentális hangulatból. De istenem, milyen kevesen vagyunk! Észbe kapok, hogy lemaradtam, holott előre kellett volna mennem, mutatni az utat, meggyorsítom hát a lépteimet, közben a szemem sarkából elkapom a tükörképet az utolsó szekrényben: a szuszogó terhét cipelő Makedóniait, a vele csaknem egybeolvadó Szfinxet és még valakit, aki villogó fehér tornacipőben siet utánuk, de amint megfordulok, mindjárt eltűnik. Egyre jobban érzem magam. Külön ennek az utolsó, láthatatlan valakinek a kedvéért szavalni kezdek. Egy olyan hülye versikét, amilyeneket valamikor a Farkas szeretett:
A hulldogáló sáska napja zöld…
Őszes hegyekre száll, csak száll a sáska,
A rétekről hazáig megtelik
A cipcirippel két jókora táska.

190-191. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Bagós · Farkas · Fekete · Larry · Lord · Makedóniai · Pufi · Szfinx · Tabaki · Vak