vadlúd állat
Idézetek
Igazat adott Akkának, aki mindig mondta, hogy Lappföldet átengedhetnék az emberek a medvének, farkasnak, rénszarvasnak és vadlúdnak, no meg a lappoknak, akik ott jól érzik magukat.
Délnek, újra délnek
Raisza Konsztantyinovna Orlova: Berkenyekoszorú
Eljött csöndesen erre az ősz itt,
nem hagyta nyár hevét s a virágot,
csinos berkenyefürt koszorúzik,
és még innom adott a borából.
Várj, ősz, versemet újra te halljad,
halld, olvassa a szél a folyónál,
hült házunkban eszét veszitette
lelki sebétől a szerelem már.
Ősz, váratlanul érkezel erre,
nem örvendezem ég-aranyodnak,
varjú-éjeid egyre gyötörnek,
a hibáim is így gyarapodnak.
Ősz, hullatsz levelet az utamra?
Vajh indulhat-e még utam innét?
De ha lenne is élet az égben,
hadd vezessen a csillagut el még.
Szálló vadludak, én veletek most
küldöm a berkenyefürt-koszorút,
szót, lám, nem sokat értek az ősszel,
ír csak a kedvre, mi gyászba borult.
Fábián László fordítása
72. oldal
Valentyina Misanyina (szerk.): Пизелонь каштаз / Berkenyekoszorú Válogatás a legújabb mordvin lírából
– Vadludak sosem hagyják cserben egymást – mondta Gondolkodó. – Bámulatosan tájékozódnak. Mindig tudják, hová indulnak, és azt is, hogyan juthatnak el oda. Sem víz, sem föld, sem levegő nem jelent számukra akadályt. Ha vízre szállnak – ringatóznak. Repülés közben az eget hasítják. A földön mindent aprólékosan megvizsgálnak. Mindenütt otthonra találnak, és tudják, hogy soha nincsenek egyedül.
A kísérteties téli csend tovatűnt, s az ébredő élet nagy tavaszi zsongása vette át a helyét. Mindenünnen ez a zsongás szállt felfelé, az élet örömét hirdetve. Zsongott minden, ami újra élt és mozgott, ami halálos bénultságban feküdt a fagy hosszú hónapjai alatt. A fenyőfák ereiben ismét felszökött a nedv. A fűzfákon és rezgő nyárfákon fiatal bimbók fakadtak. A cserjék és a kúszónövények vadonatúj zöld ruhába öltöztek. Éjszaka tücskök cirpeltek, és nappal ezernyi fajta csúszó-mászó lény tört magának lázasan utat a napfényre. Foglyok és harkályok kurrogtak és kopácsoltak az erdőben. Mókusok fecsegtek, madarak énekeltek, odafönt gágogó vadlibák húztak észak felé, szabályos ékjük kettéhasította a levegőt.
A dombok lejtőin csörgedező patakocskák futottak lefelé, láthatatlan források muzsikáltak. Olvadt, mozgolódott, pattogott az egész táj.
90. oldal, 5. fejezet - Hóban, hámban mindhalálig
Még a szorgalom példaképei, a méhek és a hangyák is „dolce far nienté”-ben (édes semmittevésben) töltik a nap túlnyomó részét, csakhogy ilyenkor nem látjuk őket, ezeket a képmutatókat, mert mihelyt nem kell dolgozniuk, benn csücsülnek az építményeikben. És az állatok siettetni sem hagyják magukat. Aki vadlibákkal akar megismerkedni, annak velük kell élnie, aki pedig velük akar élni, annak alkalmazkodnia kell az élettempójukhoz. Márpedig erre egyszerűen képtelen olyan valaki, akiből hiányzik a természetadta, istenáldotta lustaság.
És a legjobb mulatság az volt mindig, mikor a háziludakkal kötekedtek.
Lassították a repülést, és lekiáltottak nekik:
– Gyertek velünk! Gyertek velünk! Fel a hegyekbe!
Azok meg így feleltek:
– Tél van még odafönn! Korán indultatok. Forduljatok vissza!
A vadludak lejjebb ereszkedtek, hogy jobban hallják őket:
– Gyertek velünk, ludak, megtanítunk úszni és repülni! Gyertek!
No, erre megharagudtak a háziludak, és nem feleltek, csak gágogtak rájuk.
A vadludak pedig még lejjebb bocsátkoztak, majdnem földet értek a csőrükkel, majd villámgyorsan felvágtak a magasba, mintha szörnyen megijedtek volna valamitől.
– Jaj, rosszul láttunk, birkák, nem libák! Birkák, nem libák!
A lentiek dúltak-fúltak, és így gágogtak:
– Lőjön le a vadász, mind ahányan vagytok ! Mind ahányan vagytok!
A kockás kendő
A viharos tavasz hátra sem tekintve lépdelt előre, kitakarta a talajt, széles, seély öblökké változtatta a hófúvásokat; a pocsolyákban a kék égen úszó fehér felhőcskék tükröződtek vissza. Valahol messze délen már nagyon várhatták ennek a tavaszi rossz időjárásnak a végét a vándormadarak. Most aztán felkerekedtek, és csapataik feltartóztathatatlanul hömpölyögtek észak felé. A sztyeppék illatos levegője egyszeriben megtelt számtalan hanggal. Gágogva szálltak a vadlibasorok, szárnyaikkal sajátságos fütyülést okozva vadkacsacsapatok előzték meg őket, pacsirták daloltak, és valahol jókedvűen kiáltozott egy bibic.
31. oldal, Fomka (Művelt Nép, 1953)
MÁRCIUS
Éjjel még fagy, s a veréb is
csapázza a fehér havat
a szemközti bokor alatt,
de már a hold sárgán halad.
Vadlúd száll, de észak felé,
csillag ül a vizes zsuppban,
s azt ragyogja, amit tudtam,
hogy tavasz jön márciusban.
Hó helyén fű, ibolya nől
kapu mellé, árokpartra,
s ha ma nem is, de holnapra
szántani megy a lovacska.
S milyen szép lesz később, este
elleng majd a szárnyasegér,
s megpörgeti a falevél
zöld orsóit újra a szél.
1958
228. oldal (Szépirodalmi, 1973)