Uhtred személy

A nevem Uhtred. Uhtred fia vagyok, s unokája Uhtrednek, akinek atyját szintúgy Uhtrednek hívták.

(első mondat)

Mert Uhtred vagyok, Earl Uhtred, Bebbanburg törvényes ura, és a végzet megkerülhetetlen.

395. oldal

– Lenne egy javaslatom, felség – szóltam alázatos hangon.
– Szívesen meghallgatjuk a javaslatodat, Lord Uthred.
– Arra gondoltam, hogy kenyér és bor helyett a templomokban szolgáljanak fel inkább sört és sajtot, és javaslom, hogy a prédikáció az istentisztelet elején legyen, ne a végén. Szerintem a papok lehetnének pucéran is a szertartás alatt, miközben …
– Elég! – csattant fel Plegmund.
– Ha a papjaid viselhetnek hadat, felség, akkor a harcosaid miért nem szólhatnak bele a templomi ügyekbe?

287. oldal

Nem mondom, tanulságos pillanat volt. Ne feledjük, Eadred azért választotta Guthredet, mert álmában Szent Cuthbert megmutatta neki Hardicnut fiát, most mégis engem gondolt királynak, ami csak azt jelenthette, hogy Cuthbert rossz fickót mutatott neki, avagy Eadred úgy hazudott, mint a vízfolyás. Akárhogy is, a csoda – márpedig a papok mindig is csodaként emlékeztek Eadred álmára – mindenképp bűzlött. Egyszer elmeséltem mindezt egy papnak, de nem hitt nekem: rám sziszegett, keresztet vetett, azután elvonult imádkozni.

Az őrület változást hoz, a változás lehetőségeket, a lehetőségek pedig gazdagságot.

    Jómagam nem vagyok keresztény. Manapság nem hasznos ezt bevallani, túl nagy hatalma van a püspököknek és apátoknak, és mindig könnyebb színlelni, mint szembeszállni egy őrült eszmével. Kereszténynek neveltek, tízéves koromban azonban Ragnar családjába kerültem, s én megtaláltam a régi szász isteneket, akik egyben a dánok és norvégok istenei is, és még mindig értelmesebbnek találtam őket imádni, mint egyetlen istent, aki egy olyan távoli országban lakik, ahol még soha emberfia nem járt. Thor és Odin közöttünk él, a völgyeinkben hál, asszonyainkat szereti és a patakjainkból iszik, ettől úgy érzi az ember, mintha csak a szomszédaink lennének. Az is tetszik a mi isteneinkben, hogy nincsenek minduntalan velünk elfoglalva. Megvannak a maguk kis perpatvarai és szerelmi ügyei, a legtöbbször ügyet sem vetnek ránk, míg a keresztény istennek láthatóan más dolga sincs, mint szabályokat állítani nekünk. Szabályokat, tilalmakat és parancsolatokat hoz, azután fekete ruhás papok és szerzetesek tömkelegére van szüksége ahhoz, hogy betartassa a törvényeit. Nekem a keresztény isten kiállhatatlannak és zsémbesnek tűnik, mondjanak bármit is a papok arról, hogy ő maga a szeretet. Sosem voltam annyira ostoba, hogy azt képzeljem Thor, Odin, vagy Hödr szeret engem, legfeljebb csak abban reménykedhettem, hogy érdemesnek találnak az életre.

Nemrég ellátogattam az egyik klastromba; már nem emlékszem a pontos helyre, csak arra, hogy a néhai Mercia területén történt. Hazafelé tartottunk tucatnyi emberemmel egy nyirkos téli napon, és másra sem vágytunk, csak fedélre, ételre és melegségre. A barátok mégis úgy viselkedtek, mintha valami északi horda vetődött volna a kapujuk elé. Elvégre Bebbanburgi Uhtred lépett a falaik közé – és amilyen veszett a hírem, talán azt várták, hogy azon nyomban lemészárolom őket.

(első mondat)

    – A dánokat viszont szeretem – tettem hozzá.
    – Azt mondod? Akkor miért ölöd őket halomra?
    – Szeretem őket – kerültem meg a kérdést –, mert nem félnek az élettől.
    – Úgy érted, nem keresztények.
    – Nem keresztények.

    – A tehenek azért vannak, hogy megöljenek – figyelmeztetett Haesten a maga újsütetű, még darabos angolságával.
    – Megölnek bennünket a tehenek? – kérdeztem mosolyogva.
    – Láttam már ezt, nagyuram. Teheneket tesznek, hogy a partra vigyenek, azután megtámadnak.
    Bekében hagytuk a teheneket, felvontuk a horgonyt és a tenger felé indultunk, amikor kiáltás harsant mögöttünk, s a fák és bokrok közül egy nagy csapat férfi rontott elő, én pedig szótlanul levettem az egyik ezüstkarikát a bal karomról, és odaadtam Haestennek. Ez volt élete első karperece. Mint született dán, mérhetetlenül büszke volt rá. Egész délelőtt fényezgette.