Tuskó Hopkins személy
Idézetek
Kissé hallgattunk. A levél valahogy hatással volt ránk. Szerencsére Levin éppen napi tizenöt
perces sétáját végezte az udvaron, és így nyugodtan beszélgethettünk.
– Ez a nő fontos lehet az ügyedben – mondtam igen helyesen.
– De ki ez a Boulanger úr? – töprengett Hopkins.
– A Török Szultán neve – mondta Senki Alfonz.
– Ne mondd!
Ez engem is meglepett. Mik derülnek ki húszéves barátság után!
– Nem tudtam, hogy neve is van – csodálkozott Tuskó.
2. fejezet / 4.
A Török Szultánnak Tuskó Hopkins a következő ajánlatot tette: hajlandó rendelkezésére bocsátani a saját nadrágját, a géperejű járművek díjszabását véve alapul, óránként egy frank 45 fillérért vagy átalány árban, a délután tartamára 7 frankért és vacsoráért, két személy számára.
A halódó rágyújtott egy cigarettára.
– Drága – mondta. – Négy frankot kaphatsz, de csak úgy, ha az ingedet is ideadod.
Ne beszéljünk Tuskó ingéről. A Török Szultán kérését csak az teszi érthetővé, hogy neki semmilyen inge sem volt.
– Nyolc frankért az inget is kölcsönadom. Ha nem, hát nem.
Néhány feltűnően durva becsületsértés után megegyeztek utólag fizetendő hat frank negyvenben. Tuskó odaadta a nadrágot és majdnem a teljes inget. Az egyik ujjat, amelyik lejárt, a kabátzsebébe tette. A nadrág csodálatosan bő volt, és rendkívül rövid.
Második fejezet - 3
Otthagyta madagaszkári szolgálatot, és egymagában élt Nyugat-Afrika rengetegében. Vadásztársán, Peevbrockon kívül senkivel sem érintkezett. Egy asszony miatt.
– Ebben nem hasonlítunk – mondta a Tuskó. – Nálam a nő bujdosott volna el a rengetegbe…
Hatodik fejezet - Elindul a lavina -- 1.
Más semmi. Illetve egy leány képe. Múlt évi dátummal.
„Yvonne!” – ez áll rajta tollal. A húga ez, aki írt Tuskónak. Yvonne Barré.
Csodaszép hölgy volt. Okos, úri, finom, kissé szomorú, nagyon kedves arcú. Senki Alfonz különösen sokáig nézte a képet.
– Milyen szép – suttogta csodálkozva.
– Emlékeztet egy filmművésznőre – mondtam –, aki annyira belém szeretett, hogy valósággal őrült volt.
– Épeszű nem lehetett, az biztos – dünnyögte Tuskó Hopkins, akinek műveletlenségét mi sem mutatta világosabban, mint éppen ez az otromba megjegyzése.
2.fejezet / 6.
Tuskó Hopkins, aki alapjában véve nélkülözi azt a lelki finomságot, amelyet a „Roccambole szerelme” című remekműben csipkésnek nevez a halhatatlan író, azt mondja: „Ha még egyszer hülyeségeket firkálsz rólam, akkor beverem a fejedet egy karosszék lábával.” Mit feleljek erre az alantas hangra? Egy embernek, aki nélkülözi a lelki csipkéket?
2. fejezet
– Nagy szerencse Hopkinsra nézve – magyarázta Senki Alfonz. – Mert ha megtaláljuk Francis Barrét, akkor esetleg könnyen tisztázhatjuk, hogy Thorze nem azonos Tuskóval.
– Ne bolygassuk – mondta szomorúan Hopkins –, mert megint bezárnak.
– Mégis bolygatjuk! Egy hölgy kérését nem áll módunkban megtagadni. Katonák vagyunk!
– És – tettem hozzá – úriemberek.
– Ebben nem vagyok biztos – dünnyögte Tuskó.
2. fejezet /4.
Az ügy kezdetén mégis úgy adódott, hogy Hopkinst és egy lefokozott kapitányt a gyarmat minden rendőre kereste. Szinte lehetetlennek látszott, hogy elhagyják Oránt az áthatolhatatlan rendőrgyűrűn keresztül. Ekkor lettek Hopkins és a kapitány „tiszteletbeli legionáriusok”. Két újonc szolgálati jegyeit felhasználva bejutottak a Fort St. Therese kapuján a katonák közé. Anélkül, hogy katonák volnának, uniformist vettek fel, és hol itt, hol ott lótottak-futottak ide-oda az óriási erődben. De a rendőrség nem kutatott utánuk Fort St. Therese-ben. Senki Alfonz meg én akkor már több hete katonák voltunk, és amikor egy teljes zászlóalj Szenegáliába indult, Hopkins is velünk tartott. Katonai ruhában, de anélkül, hogy valaha felvették volna a gyarmati hadseregbe. Egyik századtól a másikig settenkedett. Hol utász volt, hol szakács (ez a szereplése még ma is rémregényszerű élményekkel függ össze mindazok számára, akik a főztjéből ettek), volt vöröskeresztes, és vezetett tankot.
A három testőr Afrikában
„A légió álmoskönyve szerint feljebbvalót megverni igen rossz kimenetelű főtárgyalást jelent” – aggodalmaskodik Tuskó Hopkins […]
20. oldal, I. kötet (Ifjúsági, 1986)