Trent Emerson személy

Nem lett volna szabad túlélnem azt az éjszakát.
Az üresség – a mindent felemésztő üresség – amivel azóta együtt élek, az, ami abból az emberből marad, aki meghal, ám mégis tovább lélegzik, és úgy néz szembe minden egyes nappal, hogy azok végén nem várja őt semmi.
Aki létezik, ám a saját szenvedésén kívül semmit sem érez. Hatalmas súly nehezedik a mellkasomra, amit sosem leszek képes leemelni onnan.
Minden akaraterőmet szétzúzza.

Minden embernek szüksége van némi egészséges félelemre, valamire, amitől pezsegni kezd a vére. Valamire, amit képtelen lenne elveszíteni.

Mert erre egyszerűen nincsenek szavak.

Ha eddig nem írtam volna fel a nevemet a pokolba tartók listájára, ez most minden bizonnyal odateszi a szignómat.

Jobb, ha maradok az egyszerű napirendnél. Annál a napirendnél, ami nem engedi, hogy bármit is magam mögött hagyjak, de legalább ad valamit, amire összpontosíthatok, amíg múlatom az időmet. Amíg arra várok, hogy elmúljon a görcs a gyomromban és az üresség a mellkasomban.
Amíg arra várok, hogy olyan lehessek, mint mindenki más, és továbbléphessek.
Nos, talán nem olyan, mint mindenki más.

91. oldal

“Forever’s a long time.”

Trent’s arms squeeze around me. “Forever’s not long enough when it’s with you.”

– Látsz valamit, ami tetszik? – kérdezi gúnyolódva, mire a tekintetem rögtön visszakapom somolygó arcára, amivel egyidejűleg fellángol az arcom. A pokolba ezzel a sráccal! Minden egyes mondatával, ami csak elhagyja a száját,az irgalmas szamaritánus és a gonosz csábító között ugrál.

29. oldal

Érzem a jelenlétét, mintha a kezébe fogná a lelkemet, a tenyerében ringatná,
minden bajtól védelmezve, és ettől megrémülök. Félek, mert nem akarom, hogy
ez az érzés valaha is véget érjen.

Elkezdek azon tűnődni, vajon milyen érzés lenne, ha Kacey megbocsátana nekem. Vajon az könnyítene csak kicsit a rám nehezedő súlyon?
Vagy túl nagy önzőség lenne ilyet kérni?

Kacey is éppen úgy zuhan lefelé a semmibe, mint én.