trallok állat

Moiraine lemászott Aldiebről. Nyugodt mozdulatokkal elővett valamit a zsebéből. Széthajtogatta. Rand egy pillanatra sötét elefántcsontot pillantott meg. Az angreal. Az angreallal az egyik, a botjával a másik kezében az aes sedai szembefordult a rohamozó trallokokkal, az Enyészek fekete kardjaival, és megvetette a lábát. Aztán a magasba emelte a botot, majd a földbe szúrta.

– Fiatal aielek gyakran utaznak a Fertőhöz. Némelyik fiatalember egyedül megy, mert valamiért azt hiszi, hogy neki adatott a feladat, hogy megölje a Sötét Urat. De a legtöbben csapatokban mennek. Trallokokra vadászni.

– Bela? – kérdezte. Ezen semmi nem változtat. Nincs mentség.
Az aes sedai bólintott.
– Őrdombon Belának nem volt szüksége, hogy megtisztítsam a fáradtságtól. Valaki már megtette. Még talán Mandarbot is le tudta volna hagyni azon az éjszakán. Gondolnom kellett volna rá, hogy kit vitt Bela. Trallokok voltak a sarkunkban, fölöttünk egy draghkar körözött, és egy Enyész is volt a közelben, csak a Fény tudja, hol. Érthető, hogy attól féltél, Egwene lemaradhat. Nagyobb szükséged volt valamire, mint addigi életedben bármire, mindennél jobban akartál valamit, ezért kinyúltál az egyetlen dolog felé, ami megadhatta neked. A saidinhoz.

A Myrddraalok viszont csak jöttek tovább, egy vonalban, mintha észre sem vennék, milyen vadul dobálja magát alattuk a talaj. Halálfekete lovaik egyetlen lépést sem vétettek, patáik tökéletesen egyszerre emelkedtek és csapódtak a földbe. Minden irányban trallokok hemperegtek a fekete hátasok körül, vonyítva, a domboldalba kapaszkodva, amely újra és újra a magasba dobta őket; az Enyészek lassan mégis közeledtek.

Egwene meghúzta Bela gyeplőjét, majd bizonytalanul nézett körbe. Félig csodálkozva, félig riadtan.
– Ez… olyan furcsa – suttogta. – Úgy érzem, mintha elvesztettem volna valamit. – Még a kanca is várakozásteljesen emelte magasba a fejét. Ki-kitágultak az orrlyukai, mintha halványan frissen kaszált széna illatát érezné.
– Mi… Mi volt ez? – kérdezte Perrin.
Elyas hirtelen elnevette magát. Kétrét görnyedt, úgy kacagott. A térdét csapkodta.
– Hát a biztonság. Az. Sikerült, ostoba bolondok! Ezt a határt egyetlen holló sem lépi át… legalábbis olyan nem, ami a Sötét Úr pillantását hordozza. Egy trallokot úgy kellene behajtani, és a Myrddraalt is valami nagyon iszonyúnak kellene kényszeríteni, hogy hajlandó legyen a hajtásra. És aes sedai-ok sem. Itt nem működik az Egyetlen Hatalom. Itt nem tudják érinteni az Igazi Forrást. Sőt, még csak nem is érzik, mintha eltűnt volna. Ettől mintha belülről viszketnének, bizony. Úgy reszketnek, mintha hét napos részegség után lennének másnaposak. Biztonságban vagyunk.

A domb gerince elfeketedett az állatemberek tömegétől. Mindenütt disznóorrú, eltorzult, üvöltő arcok. De amitől mindannyian elszörnyedve dermedtek meg, az a három Myrddraal látványa volt.

– A trallokok és a Myrddraalok gyűlölik a mély vizet. A trallokok egyenesen rettegnek tőle. Úszni egyik sem tud. Egy Félember meg sem próbál átgázolni olyan vízen, amelybe a derekánál magasabbra merülne, különösen nem, ha az folyóvíz. A trallokok még ennyire sem hajlandóak, ha más megoldás is lehetséges.