– A gólyatáborban már mindenkit megismertem, akkor kialakult egy véleményem, úgyhogy az első napom leginkább egy emberről szólt – kezdte, és ki sem kellett mondania, mindannyian tudtuk, hogy rólam van szó.
Jacques izgatottan megkérdezte, hogy „Cortez mit gondolt rólam először”, én pedig az ujjaimat morzsolva vártam a választ. Vajon hogy volt? Megláttuk egymást, és akkor bumm, első látásra? Mint a filmekben? Hamar kiderült, hogy egyáltalán nem, Cortez ugyanis így folytatta.
– Már aznap felidegesített.
– Mi? – fordultam hátra hozzá. – Én? Mivel? Inkább te idegesítettél fel engem!
– Viccelsz? – kérdezte a szemembe nézve. – Felmentem a lépcsőn, mindenki tök normális volt velem, odajöttek, dumáltunk, te meg a szekrényednél álltál Virággal, és oda sem néztél. Bevonultál a terembe a könyveiddel, és olvastál! – elevenítette fel a kilencedikes énemet.
– Az eszedbe sem jutott, hogy nem mertem rád nézni?
– Nem. Miért ne mertél volna?
– Mert Renátáról beszélünk? – szólt közbe Kinga cinikusan.
– Jó, én csak azt láttam, hogy bunkó voltál – védte magát Cortez.
– Én voltam bunkó? Bocs, odamentem volna köszönni, ha odaférek az őrjöngő tömegtől! – förmedtem rá elképedve.
A vitánk elég szórakoztatóra sikeredett, a többiek mosolyogva meg röhögve hallgattak minket, mi azonban nem zavartattuk magunkat.
– Mert hozzád könnyen oda lehetett férni – akadt ki. – A szociopata Neményi állandóan a félméteres körzetedben tartózkodott. Odamentem volna, de úgy nézett ki a társaságotok, mintha csak az csatlakozhatna, akinek könyv van a kezében!
– Nem lett volna időd odajönni, mivel az árkádok alatt állva menőztél minden egyes szünetben!
– Beszélgettem. Beszélgetésnek hívjuk.
– Szóval erről maradtam le két évig – tűnődön Macu.
– Aha. Kábé – felelték a többiek tökéletesen egyszerre, miközben mi, Cortezzel tovább vitatkoztunk, és egyre személyesebb dolgokat vágtunk egymás fejéhez. Ki mit nem vett észre, ki mikor mit értett félre… Elvoltunk.
– Nem igaz, hogy nem vetted észre, miért segítek annyit irodalomból!
– Egy évig rajzszakkörre jártam, hogy ne bukj meg! – kontrázott.
– Tudod, mennyi apró jelet küldtem feléd? – kérdeztem sóhajtva.
– Én meg egy jó nagyot. Ott lóg a nyakadban – bökött a nyakláncomon lógó gyűrűre, amihez azonnal odakaptam. – Erre mit csináltál? Kitaláltál magadnak egy barátot!
– Nekem legalább csak kitalált kapcsolatom volt – vágtam vissza, mire Cortez óvatosan elmosolyodott.
– Hé. Viki inkább csak haver volt, mint barátnő – szólt közbe Ricsi, Cortezt védve.
– Akkor Cortez elég furcsán barátkozik – meredtem rá dühösen.
– Azért téged sem kell félteni. Neményi? Könyvtár? Rémlik? – csatlakozott Dave a „Team Cortezhez”. Na, ezt megkaptam.
– Nem segítenétek kicsit? – néztem dühösen Kingára és Virágra, akik szemmel láthatóan nem álltak ki mellettem úgy, mint a fiúk Cortez mellett.
– Úúú. Izé. Én inkább kimaradnék ebből – mondta Virág kínosan. Hah. Gyáva. Végső kétségbeesésemben Kinga tekintetét kerestem, aki viszont iszonyatosan élvezte a meghurcolásomat.
– Nézd, Renáta, éppen itt volt az ideje, hogy visszamenőleg közöljük, mindent elszúrtál, amit csak lehetett.
– Én??? – tártam szét a karom „ezt nem hiszem el” mozdulattal.
– Igen, te – bólogattak sorban. Még Jacques is. Az áruló.
– Ez nem igaz! Mindent megtettem, amit csak lehetett! Deszkázni tanultam, gitárral szórakoztam, aggódtam, amikor eltörte a lábát, aztán barátnője lett, közben a szilveszter, és utána a lánc, de nem jelentkezett egész nyáron, elküldött a francba… – panaszoltam sorban az évek alatt felgyülemlett sérelmeimet.
