Tóth Viki személy

Leiner Laura: A Szent Johanna gimi 3. – Egyedül
Leiner Laura: A Szent Johanna gimi 4. – Barátok
Leiner Laura: A Szent Johanna gimi 5. – Remény
Leiner Laura: A Szent Johanna gimi 6. – Ketten
Leiner Laura: A Szent Johanna gimi 8. – Örökké

Idézetek

Rozinante>!

Cselekményleírást tartalmazó szöveg

Csalódottan kiszálltam Cortez kocsijából a házunk előtt, és szomorú mosollyal néztem vissza rá.
     – Hülye angol – motyogtam.
     – Ha azt mondom, megírom helyetted, ellógod a tanulást? – kérdezte mosolyogva, mert nagyon jól tudta előre a választ.
     – Nem – ismertem be.
    Cortez felnevetett, kiszállt a kocsiból, odalépett hozzám, és hosszasan megcsókolt. ☺
     – Te mit fogsz csinálni? – kérdeztem.
     – Programom van valakivel – mondta mosolyogva.
     – Ööö… – néztem rá furán. – Oké. Persze. Az tök jó – füllentettem, közben meg fejben már azonnal kombináltam, hogy ha Ricsi Virággal van, és a többiek is mind elmentek valamerre, akkor Cortez vajon kivel lesz? Régi haverom, a féltékenység azonnal felébredt bennem, és gyilkolni kezdett belülről. Nem is akárhogyan.
     – Ismerem?
     – Igen.
     – Lány? – kérdeztem félve, összehúzott szemmel, előre rettegve a választól.
     – Lány – bólogatott.
     – Oké. Jó szórakozást. – Az összes okos magazin az írja, ilyenkor kezeljük lazán a helyzetet, és ne mutassuk ki, hogy éppen összetörtünk. Aha. Könnyű azt mondani.
     – Kösz, meglesz – mondta.
     – Tényleg ismerem? – szakadt ki belőlem egy újabb kérdés.
     – Aha.
     – A-s? – kérdeztem, és azonnal el is vörösödtem. Ez nevetséges. Nevetséges vagyok!
     – Nem – felelte. Hála a jó égnek. Nem Edina az! De akkor ki? Móni? Vagy valami tizedikes? Csak a suliból lehet, én nem ismerek másokat. Vagyis. De. Egyet. Neee, csak ne ő!!! Viki??? Azonnal a torkomba ugrott a szívem, és akkora lett a gyomrom, mint egy kupak. Na, jó, fogalmam sincs, hogy jutott eszembe egy kupak, de az elég kicsi, úgyhogy bár hülye példa, mégis találó.
     – Hát, akkor klassz délutánt. Érezzétek jól magatokat. Meg ilyesmi – motyogtam, és indultam befelé. Cortez elkapta a kezem, és visszahúzott.
     – Féltékeny vagy? – kérdezte elfojtott mosollyal.
     – Nem – vágtam rá kapásból. – Kéne? – kérdeztem vissza némi töprengés után.
     – Lehet. Szép. Okos. És nagyon szeretek vele lenni…
     – Ez nagyszerű – mondtam elkerekedett szemmel, és úgy éreztem, végem van, mindjárt elbőgöm magam.
     – Segítek neki angolból, mert iszonyat béna – tette hozzá, mire hitetlenül a szemébe néztem, és a tenyerembe temetve az arcom, megkönnyebbülten elröhögtem magam.
     – Szerinted ez vicces volt? – kérdeztem artikulálatlanul, még mindig a kezembe motyogva.
     – Szerintem igen – röhögött ki, aztán benyomta a kulcsán a riasztógombját, a kocsija pedig bezárult.

454-455. oldal, Május 10., kedd (Ciceró, 2012)

2 hozzászólás
Neito>!

Cselekményleírást tartalmazó szöveg

     – A gólyatáborban már mindenkit megismertem, akkor kialakult egy véleményem, úgyhogy az első napom leginkább egy emberről szólt – kezdte, és ki sem kellett mondania, mindannyian tudtuk, hogy rólam van szó.
    Jacques izgatottan megkérdezte, hogy „Cortez mit gondolt rólam először”, én pedig az ujjaimat morzsolva vártam a választ. Vajon hogy volt? Megláttuk egymást, és akkor bumm, első látásra? Mint a filmekben? Hamar kiderült, hogy egyáltalán nem, Cortez ugyanis így folytatta.
     – Már aznap felidegesített.
     – Mi? – fordultam hátra hozzá. – Én? Mivel? Inkább te idegesítettél fel engem!
     – Viccelsz? – kérdezte a szemembe nézve. – Felmentem a lépcsőn, mindenki tök normális volt velem, odajöttek, dumáltunk, te meg a szekrényednél álltál Virággal, és oda sem néztél. Bevonultál a terembe a könyveiddel, és olvastál! – elevenítette fel a kilencedikes énemet.
     – Az eszedbe sem jutott, hogy nem mertem rád nézni?
     – Nem. Miért ne mertél volna?
     – Mert Renátáról beszélünk? – szólt közbe Kinga cinikusan.
     – Jó, én csak azt láttam, hogy bunkó voltál – védte magát Cortez.
     – Én voltam bunkó? Bocs, odamentem volna köszönni, ha odaférek az őrjöngő tömegtől! – förmedtem rá elképedve.
    A vitánk elég szórakoztatóra sikeredett, a többiek mosolyogva meg röhögve hallgattak minket, mi azonban nem zavartattuk magunkat.
     – Mert hozzád könnyen oda lehetett férni – akadt ki. – A szociopata Neményi állandóan a félméteres körzetedben tartózkodott. Odamentem volna, de úgy nézett ki a társaságotok, mintha csak az csatlakozhatna, akinek könyv van a kezében!
     – Nem lett volna időd odajönni, mivel az árkádok alatt állva menőztél minden egyes szünetben!
     – Beszélgettem. Beszélgetésnek hívjuk.
     – Szóval erről maradtam le két évig – tűnődön Macu.
     – Aha. Kábé – felelték a többiek tökéletesen egyszerre, miközben mi, Cortezzel tovább vitatkoztunk, és egyre személyesebb dolgokat vágtunk egymás fejéhez. Ki mit nem vett észre, ki mikor mit értett félre… Elvoltunk.
     – Nem igaz, hogy nem vetted észre, miért segítek annyit irodalomból!
     – Egy évig rajzszakkörre jártam, hogy ne bukj meg! – kontrázott.
     – Tudod, mennyi apró jelet küldtem feléd? – kérdeztem sóhajtva.
     – Én meg egy jó nagyot. Ott lóg a nyakadban – bökött a nyakláncomon lógó gyűrűre, amihez azonnal odakaptam. – Erre mit csináltál? Kitaláltál magadnak egy barátot!
     – Nekem legalább csak kitalált kapcsolatom volt – vágtam vissza, mire Cortez óvatosan elmosolyodott.
     – Hé. Viki inkább csak haver volt, mint barátnő – szólt közbe Ricsi, Cortezt védve.
     – Akkor Cortez elég furcsán barátkozik – meredtem rá dühösen.
     – Azért téged sem kell félteni. Neményi? Könyvtár? Rémlik? – csatlakozott Dave a „Team Cortezhez”. Na, ezt megkaptam.
     – Nem segítenétek kicsit? – néztem dühösen Kingára és Virágra, akik szemmel láthatóan nem álltak ki mellettem úgy, mint a fiúk Cortez mellett.
     – Úúú. Izé. Én inkább kimaradnék ebből – mondta Virág kínosan. Hah. Gyáva. Végső kétségbeesésemben Kinga tekintetét kerestem, aki viszont iszonyatosan élvezte a meghurcolásomat.
     – Nézd, Renáta, éppen itt volt az ideje, hogy visszamenőleg közöljük, mindent elszúrtál, amit csak lehetett.
     – Én??? – tártam szét a karom „ezt nem hiszem el” mozdulattal.
     – Igen, te – bólogattak sorban. Még Jacques is. Az áruló.
     – Ez nem igaz! Mindent megtettem, amit csak lehetett! Deszkázni tanultam, gitárral szórakoztam, aggódtam, amikor eltörte a lábát, aztán barátnője lett, közben a szilveszter, és utána a lánc, de nem jelentkezett egész nyáron, elküldött a francba… – panaszoltam sorban az évek alatt felgyülemlett sérelmeimet.

214-216. oldal, Május 2., szerda, 8/2. (Ciceró, 2013)

8 hozzászólás
Feketeszeder>!

Cselekményleírást tartalmazó szöveg

Az érkezésünkre a színpadon lévő Ricsi azonnal felfigyelt, a basszgitárjával odament Cortezhez, és valamit a fülébe súgott. Cortez felénk fordult, pár pillanatig csak nézett, végül elmosolyodott. A fejével biccentett, mire odaverekedtem magam a színpad elé. Zsolti, Ricsi és Viki tovább adták a zenei alapot, amíg Cortez leguggolt az emelvény szélén, és közel hajolt hozzám.
     – Mit csinálsz itt? – üvöltötte.
     – Jöttem – vontam meg a vállam. – A többiek is itt vannak. Látod, ott lökdösődik Kinga a stúdióssal – mutattam az ajtó felé. Cortez mosolyogva odapillantott, aztán mélyen a szemembe nézett.
     – Köszi – mondta, de a hangzavarban csak a szájáról tudtam leolvasni.
    Zavartan megvontam a vállam, mire… mire Cortez odahajolt hozzám, és egy gyors puszit adott a homlokomra. A döbbenettől teljesen lefagytam, aztán hátratántorodtam, és beleütköztem Virágba.
     – Jól vagy? – kérdezte.
     – Nem – ráztam meg a fejem. Cortez visszaállt a mikrofon elé, és folytatta a Green Day-számot, Ricsi a basszgitárjával ugrált, Zsolti ütötte a dobokat. Viki pedig nézett. Engem. Nagyon. A fenébe!
    Az est további részében próbáltam észrevétlen maradni, azonban amikor a lelátón álltam, és Kinga eszmecseréjét hallgattam a sikeres, független nőkről, felcsendült az Oasistól a Wonderwall, én pedig megfordultam. Cortez a színpadon állt, középen, a mikrofonja sokkal magasabbra volt állítva (mint Liamnek), és behunyt szemmel, felfelé tartott fejjel énekelt. Csak egy résznél nyitotta ki a szemét. „…And after all, You're my wonderwall”. És rám nézett. Pont rám.
    No comment.

121-122. oldal, Február 12., péntek (Ciceró, 2011)

vgabi >!

     – Adomány? – vonta fel a szemöldökét Kinga.
     – Az NBL kártyákat annak szántam – közölte Cortez.
     – Kevés – tárta szét a karját Kinga.
     – Mi kell még?
     – Személyesebb. Amiért ölni tudnának a suliban.
     – Mondjuk, egy póló? – kérdezte Cortez elég fura arckifejezéssel. Kinga szeme felragyogott.
     – Óriási! Sőt, add, ami rajtad van!
     – Mivan? – röhögte el magát Cortez hitetlenül.
     – Ez az! – csettintett Kinga. – A suliban a lányok egymásra licitálnának egy pólódért, ami volt rajtad! Add ide!
     – Te beteg vagy! – rázta a fejét Cortez. Kinga elindult felé, ezért Cortez hátrálni kezdett.
     – Mi az? Rágózol? Köpd ki, ebbe a zsepibe! – matatott Kinga a zsebében, és előhúzott egy csomag pézsét.
    Cortez először mosolygott, majd amikor rájött, hogy talán Kinga nem viccelt, felment a lépcsőn. Kinga utánarohant, és a pólójáért nyaggatta.
     – Most komolyan. Ti milyen suliba jártok? – röhögött Viki jóízűen, és azt hiszem, tőlem kérdezte, de nem várta meg a választ, hanem utánuk ment.

373. oldal, December 9., szerda (Ciceró, 2010)

2 hozzászólás
ZitussKa>!

Cselekményleírást tartalmazó szöveg

    Suli után Dave a lépcsőnél várt, én meg elköszöntem Arnoldtól, és odamentem a többiekhez. Viki kapucnis pulcsiban állt a társaság középpontjaként, és valamit nagyon mesélt.
     – Mehetünk? – kérdeztem Dave-et, és begomboltam az esőkabátom.
     – Várj, még ezt a sztorit megvárom. Úgysincs még itt apu – közölte, én meg kínosan ácsorogtam mellette, és hallgattam. Viki azt magyarázta, hogy a buszon valami „nyanya” le akart ülni, de ő nem adta át a helyet, az meg rászólt, és akkor megunta, felállt és jól félrelökte. A többiek mind jót derültek, főleg Viki előadásmódján, én meg lehajtott fejjel néztem a pocsolyát, aminek a felszíne hullámzott az apró esőcseppektől.
     – Ez baromi vicces, nem? – lökött meg Zsolti, várva, hogy akkor most nevessek velük. Összenéztem Virággal, aki Ricsi robogóján ült, és a fiúra várt , aki még nem jött ki.
     – Nem – feleltem őszintén. Egy pillanat alatt lehervadt a mosoly mindenki arcáról, Viki pedig hitetlenül meredt rám. Nem mindegy? Már úgysem leszünk soha barátnők.
     – Mer'? – kérdezte intelligensen.
     – Mert szerintem nem poén idős embereket lökdösni a buszon. Ráadásul tekintettel lehetnél Cortezre, akinek a nagymamája nemrég kapott szélütést – mondtam egyszerűen, mire a többiek a fejüket csóválva néztek maguk elé.
     – Tényleg – húzta el a száját Dave. A fergeteges poénból pillanatok alatt kínos csend lett, Viki pedig gyilkos tekintettel méregetett.

348. oldal - április 22., csütörtök (Ciceró, 2011)

2 hozzászólás
graphoman IP>!

Cselekményleírást tartalmazó szöveg

Leültem az íróasztalomhoz, kinyitottam a matekfüzetem, és hirtelen felindulásból írni kezdtem az üres oldalra. Düh, csalódottság, és az elmúlt évek minden sérelme volt az, amit papírra vetettem. Leírtam, hogy szeretem. Hogy szeptember 8-án úgy belezúgtam, hogy azt sem tudtam, hol vagyok. Hogy soha nem tudtam, mit gondol. Hogy végignéztem, ahogyan mindenki rajta lóg. Hogy mit éreztem, amikor Vikivel járt. Hogy mi volt bennem szilveszterkor, amikor megcsókolt, és utána továbbra is Viki volt a barátnője. Leírtam mindent. Az érzéseimet, a kételyeimet, a hibáimat, a hibáit. Kilenc lap lett. Kétoldalas, szóval tizennyolc. Mikor az utolsó sort is befejeztem, megkönnyebbülten dőltem hátra. Így, az én szemszögemből nézve a dolgokat, nem volt annyira drasztikus a hiba, amit elkövettem. Az elmúlt évek történései mellett szinte eltörpült. Kitéptem az oldalakat, és szépen behajtottam egy borítékba. Egyszer. Majd egyszer, ha elég erős leszek, talán odaadom neki. Felírtam az üres borítékra, hogy Cortez, aláhúztam a nevét kétszer, és egy darab celluxszal feltettem az asztalom feletti tükörre.

314. oldal, November 4., csütörtök (Ciceró, 2011)

blankaveronika IP>!

Cselekményleírást tartalmazó szöveg

Viki bakancsba tűrt csőfarmert viselt mintás pólóval és menő dzsekivel, haja a vállára omlott, szemfestéke kifogástalanul füstös, és kiegészítőként Cortezt ölelte át. Mint punk Barbie és deszkás Ken. Gyönyörű összkép, én meg majd megkeresem valahol az egómat. […] Ahogy Kinga odaszökkent, Olivér felkapta, erősen megölelte, és még meg is pörgette. Idilli jelenet. Lovas Barbie és lovas Ken. Ja, és ha már itt tartunk, Dorián egymagában lézengett a közönség között, amikor pedig meglátott minket, céltudatosan felénk (illetve Virág felé) indult. […] Ahogy néztem a két fekete ruhás, halálfejes kiegészítőkkel teleaggatott alakot, megállapítottam, hogy kétségtelenül ők emó Barbie és emó Ken. Klassz.
[…]
     – Sziasztok – köszöntem kissé csalódottan, mert Ricsi nem egyedül érkezett. Edina szorongatta a kezét folyamatosan. Elnéztem őket, Ricsi a saját, laza stílusában, földre lógó, letaposott farmer, bő póló, kapucnis pulcsi. Edina csinos csizmában, kardigánban és szoknyában. Hm. Pláza Barbie és raszta Ken. ☺

233-234. oldal, Október 10. szombat (Ciceró, 2010)

4 hozzászólás
Brigi007>!

Cselekményleírást tartalmazó szöveg

    Mindenki vitatkozott, Viki Cortezzel üvöltött, Ricsi meg Vikivel, hogy „ne szóljon bele”.

296. oldal, Április 12., hétfő (Ciceró, 2011)

5 hozzászólás
latinta P>!

Cselekményleírást tartalmazó szöveg

Cortez szájára sietve nyomott egy puszit, amitől legalább két embernek meghűlt az ereiben a vér. Sose gondoltam volna, hogy Mádayval egyszer közösen akadunk ki. De ez is eljött.

183-184. oldal, Október 1., csütörtök (Ciceró, 2010)

Anó P>!

Cselekményleírást tartalmazó szöveg

    Apu elköszönt az összegyűlt tömegtől, aztán visszaült mellém. A szélvédő üvegén át pislogás nélkül néztem, ahogy Ricsi vadul gesztikulálva, a kezével mutogatva magyaráz a többieknek, aztán a mellette álló Cortezre tévedt a tekintetem. Ő is nézett, én is néztem őt. Szavak nélkül, minden nélkül, csak bámultuk egymást, aztán… aztán odaugrált hozzá Viki, és a nyakába ugrott. Úgy éreztem, megszakad a szívem, és azonnal könnybe lábadt a szemem. Lehajtottam a fejem és az ölembe ejtett kezemet tanulmányoztam, remélve, hogy minél előbb elmegyünk onnan. Apu az út további részén néma csendben hallgatta a szipogásom, egy szót sem szólt. Örökkévalóságnak tűnt, mire hazaértünk, és bár egész este erre a pillanatra vártam, most már annyira nem akartam kiszállni. De muszáj volt.

425. oldal, December 31., csütörtök (Ciceró, 2010)