Török Luca személy

– Szóval… egész pontosan mi is történt?
– Hát, az egyik pillanatban még beszélgettünk, aztán a következőben meg eldőltél – meséli.
– És elkaptál? – csillan meg a szemem huncutul.
– Hát persze! – vágja rá.

– Nem ez életem legszebb köre – vizslatom a balul sikerült síkidomot.
– Esetleg kérhetsz támogatást. Baráti vagy telefonos segítség. – Amint Dobos kiejti a szavakat, Konrád keze lomhán a magasba lendül.
– Fiatalember. A neve Konrád, igaz? – pillant az ülésrendjére Dobos.
– Így van.
– Nos, Konrád. Javítanád, kérlek, a kört?
– Természetesen.
Konrád a táblához vezető úton felkapja a földről az odarepült krétadarabot, majd mellém lép, és az üres táblafelületre odabiggyeszt egy második körfélét. Meg kell hogy mondjam, az ő köre még az enyémnél is szánalmasabban néz ki, de arra kell jutnom, hogy szándékos a dolog. Konrád szórakoztatni akarja a népet.
– Nem tudom eldönteni, ki segít kinek – vigyorog Krisz a hátsó padból.
– Ezt én sem – ingatom a fejem mosolyogva.
– Jól van, a helyetekre mehettek – int Dobos, mi pedig engedelmesen a padunkhoz sétálunk.
– Ez klassz volt – kacsint rám Konrád, miközben a padsorok elején előreenged.
– Arra viszont számítsatok, hogy az elkövetkezendő félévben csak ti fogtok felelni, mert megjegyeztelek ám magamnak titeket! – szól még utánunk a tanár, mire mindketten behúzzuk a nyakunkat, és lejjebb csúszunk a székünkön.
– Szerintem pont hogy nem, mert minket már bír – jegyzi meg Konrád, de nem tudom eldönteni, hogy mindkettőnket vagy csak magát akarja ezzel nyugtatni.
Igazából elsőre totál frászt kaptam, hogy tényleg máris felelnem kell, de aztán sikerült kicsit feloldódnom, és miután Konrád is kiállt, már nem tűnt olyan vészesnek az egész.
– Mellesleg, így kell kört rajzolni – ragadja meg a krétát Dobos, és egy halál laza mozdulattal megkanyarintja a világ legszabályosabb körét. Nem semmi!
– A fickó tud valamit – biccent elismerően Konrád, Krisz pedig megkéri a tanár urat, csinálja újra, hogy levideózhassa és feltölthesse a netre.

– Pisilnem kell.
– Ez komoly? – mered rá Dominik.
– Ilyennel sosem viccelek – jelenti ki Krisz.
– Miért nem intézted el, mielőtt elindultunk?
– Hát mert akkor még nem kellett!
[…]
– Jó, hogy van egy gyerekünk, nem? – viccelődöm, és finoman megszorítom Konrád jobbját. Én bélelt kesztyűt viselek, ő vékony kötöttet.
– Jobban bírnám azt a sorrendet, hogy előbb összeházasodunk, és csak utána fogadjuk örökbe a gyermeteg legjobb barátomat – kacsint rám, mire elvörösödöm.
– Még nem árt betöltenetek a 18-at – szól közbe Dominik.
– Szeretnéd, hogy téged is adoptáljunk? – vigyorgok rá.
– Ugyan nem látszik rajtam, de itt belül – mutat a mellkasára – most teljesen ki vagyok akadva.
– Csak egy szavadba kerül – folytatom a piszkálását.
– Tudom. Egy nembe – bólogat.
– Srácok! Megtennétek, hogy nem beszélgettek? Így nem ered meg a csap – kiabál Krisz […] – Na, jó, visszavonom. Ez így sokkal kínosabb! – töri meg a csendet. – Inkább folytassátok a dumát!
– Eddigi életem során egyszer sem találkoztam senkivel, aki ennél körülményesebben vizelt volna – csóválja a fejét Dominik.