tölgyfa növény

– Nézze meg ezt a fát! Ha ez beszélni tudna!
A fa koronája nem is látszott, hogy meddig ér, és a törzse másfél méter vastag is lehetett.
Az erő és szépség, az idő maga volt ez a tölgyfa. Gyula megsimogatta kérgét, ami kemény volt, mint a szélmarta gránit.
– Volt itt egy tudós ember, azt mondta, több lehet háromszáz évesnél, és azt mondta, igazuk volt a régieknek, akik szentnek tisztelték az ilyen fát.
És Tutajos úgy érezte: igaza volt annak a tudósnak. A koronában emberderék vastag görcsös ágak nyúltak szét, és rettenetes erejükben mintha az eget tartották volna.
Gyulában különös érzés ködlött, és szótlanul állt az elmúlt évszázadok mellett, amelyeket ez a szent fa őrzött magában. Saját kiforratlan jelentéktelenségét érezte emellett a tiszta óriás mellett, aki kiáltások és halálsóhajok emlékére emlékezett, aki látta még a várat, rabokat és elmúlt embereket; tivornyákat hallott, vad harci dalt és jajongó gyászéneket, ordítást és suttogást, és elmúlt minden, de ebben az ősfában benne van minden!
– Én is elnézem néha – mondta Matula –, van benne legalább negyven köbméter fa.
– Más is van benne, Matula bácsi – mondta a fiú, mert úgy érezte, mintha az öreg megbántotta volna –, de én úgy gondolom, azt nem lehet méterrel megmérni…
Az öreg sokáig hallgatott.
– Tudja, Gyula – mondta szokatlan szelíden –, én nem mondom, hogy nincs igaza, de a szegény ember inkább csak méterrel méri, mert nem a tegnapra gondol az, akinek holnap talán nincs tüzelője.

208-209. oldal (Móra Könyvkiadó, 1970)

A druidák szent fája a tölgy volt, a teuton papoké a kőris. Úgy hitték, hogy a lapos földet a hatalmas kőrisfa, a Yaggdraszil támogatja. […] A kőris mellett más fáknak és bokroknak is tulajdonította különleges erőket, és ezek némi jelentésváltozással a mai napig fennmaradtak. A bodza (tündérek sírja), a galagonya és a boróka mind szent volt, a természetfeletti erők számára fenntartva.

83-84. oldal

Gergőt nyugtalanság fogja el. Körbekémlel az álomerdőben, de nem lát semmi szokatlant. Az ősöreg tölgyek alatt két nyugdíjas postás madártollakat húzgál ki egymás füléből. Az ég kékjén autó, repülő, operaház és játékgép formájú felhők úsznak. A nyerőautomaták egyike csokikorongokat kezd ontani magából. Alatta bőrszárnyú őshüllő suhan.
Tehát minden teljesen normális.

9. oldal

Volt a mi házunkban három jázminbokor, azokat nagyon szerettem. Nekem minden fa olyan volt, mintha elvarázsolt ember lenne: a diófák meg a tölgyek férfiak, a füzek, a nyárfák meg a gyümölcsfák asszonyok vagy fiatal lányok, akik táncolnak, hajladoznak, mikor süt a hold.

55. oldal (Móra, 1976)

    A Tölgy összekötötte az eget a földdel. Sokat tudott, de éppen ezért nem beszélt. Sokat tudott, mert sokat hallgatott.

137. oldal, A Tölgy

A druida név a kelta druidh-ból eredeztethető, aminek a jelentése a bölcs és a görög drus – tölgy – szóhoz kapcsolható.
A tölgy szent volt a számukra, szimbóluma a mindenható istennek, akitől úgy függött az életük, mint a fán a növekvő fagyöngyé. Szertartásaikat is tölgyfaligetekben tartották.

10. oldal

    Wrenthamban sok fával kötöttem barátságot. Egyikük, egy nagyszerű tölgy, szívem kiváló büszkesége volt.

236. oldal, XXII. (Pont, 1997)

– Tudod, Málikám, a változást soha nem akkor vesszük észre, amikor történik. Ha a kezedre vagy a tölgyfára nézel, ha megnézed anya arcát vagy engem – mintha mindig ugyanazt látnád. Pedig a kezed bizony percről percre növekszik, és egyre több zongorabillentyűt ér át. A tölgyfa idén legalább hét új ágat hajtott, akárcsak a hárs.

128. oldal

Két módon lehet feljutni egy tölgyfa csúcsára. Az egyik, hogy felmászol rá. A másik, hogy ráülsz egy makkra és vársz.
KEMMONS WILSON

201. oldal

    Az öreg tölgy elálmosodott. A gyökerek csak úgy tessék-lássék szívtak fel egy kis táplálékot, nedvességet, mert a fa jóllakott már, s némelyik makk olyan kövér volt, hogy diónak is elmehetett volna. Ezek után fészkelődni kezdtek a bölcsőben, a földre néztek, ami az élet nagy kalandjának ígéretével csábította őket, s az őszi nap meleg, arany sugarai kitágították a kis csészéket, az éjszakai hideg összehúzta, másnap a meleg újra kitágította, s az öreg fa levelei zizegve sóhajtottak.
    – Menjetek!
    S a kis makkok fejest ugrottak a mélységbe.
    Ekkor szólalt meg az erdő ősi, őszi távírója, és most már nem is hallgat el, amíg egy szem lesz a fán, mert az öreg fa küldi őket, és szólt már a szélnek is, hogy mozgassa meg az ágakat.
    A szél elfolyva aludt a domboldalon, és kedvetlenül szedte össze magát, de az öreg fa tekintély volt az erdőn, és nem akart vele kikezdeni.

51-52. oldal, Október