Tölgyessy László személy

    Összefontam magam előtt a karom, és miközben becsukódott az ajtó, Tölgyessy betette a lemezt. Lélekben felkészültem, hogy most három percben nézhetem Cortez fényképeit. Millió haver, még több barátnő, gondolom, valami Ramones-szám, csoportképek, deszkás versenyek, zenekari próbák… A torkomban dobogott a szívem, és azon görcsöltem, hogy legyen már vége, pedig még el sem kezdődött. Aztán a felvétel elindult, nekem meg összeszaladt a szemöldököm. A zeneválasztás nem az volt, amire számítottam, se punk, se ska, de még csak nem is pörgős. Gary Jules Mad World című dala indult el, és az első képen Cortez látszott, nagyon régen. A felvétel Amerikában készült, ebben biztos voltam. Fura volt látni gyerekként, úgyhogy kissé elmosolyodtam, és próbáltam elvonatkoztatni a szomorú zenétől. De nem tudtam. A fotó eltűnt, és innentől kezdve egy fotón sem szerepelt Cortez. A váltakozó képek sokkoltak, és azon kaptam magam, hogy nem tudom levenni a szemem a tévéről. Egymás után városok villantak be, New York és talán Los Angeles, aztán Budapest, majd megint valami hely Kaliforniában. Az itthoni házuk, ahol a nagyszüleivel él, majd a kinti, ahol a szülei laknak. A következő kép reptéri érkezés/indulás tábla. Aztán a repülő ablakából készült felvétel, amin csak a fehér felhőtakaró látszik. Majd a felbontott reptéri kaja. Egy autópálya a szélvédőn keresztül. Aztán ismét Budapest, a ferihegyi út. Aztán nyeltem egy nagyot, mert amikor a dal a „happy birthday” részhez ért, egy print screen-nel lementett kép villant be, a skype-ról. A szülei a kis képernyő ablakában látszottak. Ezt a fotót a Szent Johanna épülete váltotta, majd következett néhány felvétel, szintén utazásról. Konkrétan fojtogatott a videó hangulata, aztán csak bámultam az utolsó képkockát. Cortez Facebook-profilja volt. A kép mentésekor a falán pár másodperce posztoltak, 14 üzenete jött és 21 barát felkérése. Aztán mindez elsötétült, véget ért a szám. Mindannyian némán néztük a tévét, pedig már nem ment semmi.
    – Nos – köhintett Tölgyessy zavartan. – Azt hiszem, mindet láttuk. Virág levette a szemüvegét, és megtörölgette a szemét, Jacques szomorúan csóválta a fejét, Zsolti pedig nem bírta tovább és megszólalt.
    – Öleljen meg valaki! Olyan egyedül érzem magam! – mondta. Andris és Robi (keménynek akartak tűnni) felröhögtek, Kinga viszont megdobta Zsoltit egy tollal, mondván, hogy „érzéketlen bunkó”.
    A csengő annyira váratlanul szólalt meg, hogy összerezzentem tőle. A többiek komótosan összepakoltak, és a szokottnál csendesebben indultak kifelé. A sírógörcs kerülgetett, miközben a látottakon gondolkoztam. Egész gyerekkorában költözött és utazott, aztán a szülei lepasszolták a nagyszüleihez. Nyaranta és karácsonykor magukhoz repítik, aztán vissza. Soha nem élt normális életet, ahogyan mi, többiek. Bár a fél osztály elvált szülők gyereke, Cortez esete merőben más. Bele se tudtam gondolni, hogy milyen lehet neki. Milyen lehet ünnepekkor találkozni a szüleinkkel, milyen lehet, ha a skype-on kívánnak boldog szülinapot, és milyen, amikor úgy küldözgetnek, mint valami csomagot. És mindezeket tudva (mert gondolhattam volna), tényleg azt vágtam a fejéhez, hogy sokan lógnak rajta a közösségiken? Mit számít az a virtuális közösség, ha az ember szinte egész életében egyedül van? Hogy lehettem ennyire felszínes? Hogy tévedhettem ekkorát? Hogy lehetek ekkora barom? Soha nem gondoltam bele ezekbe a dolgokba, mindig csak felületes véleményt alkottam Cortezről, és azt hittem, hogy a közösségi portálok vagy éppen a suli szünetei bármiben is mérvadók lehetnek. A videót látva rájöttem, egyáltalán nem ismerem. És ha valaha is egyedül éreztem magam, az valószínűleg soha nem közelítette meg azt, ahogyan Cortez felnőtt. Egyszerűen szembe kellett néznem azzal, hogy felszínes, előítéletes és végtelenül buta vagyok! Nem mellesleg pedig egy dög. Hurrá.