!

Tölgyessy László személy

Leiner Laura: A Szent Johanna gimi 1. – Kezdet
Leiner Laura: A Szent Johanna gimi 2. – Együtt
Leiner Laura: A Szent Johanna gimi 4. – Barátok
Leiner Laura: A Szent Johanna gimi 5. – Remény
Leiner Laura: A Szent Johanna gimi 6. – Ketten
Leiner Laura: A Szent Johanna gimi 7. – Útvesztő
Leiner Laura: A Szent Johanna gimi 8. – Örökké

Idézetek

>!
Destinee

Cselekményleírást tartalmazó szöveg

     – Zsidák Gábor vagyok, Szent Johanná-s végzős diák, a 12/b-be járok. Ezt azoknak mondom, akik még életükben nem láttak vagy csak nem emlékeznek rám. Üdv, Gondos tanárnő! – vette ki a fél kezét a zsebéből, és intett a vörös hajú kémiatanárnak. Ez volt a beszédében az első alkalom, amikor az egész tornaterem egyszerre nevetett fel, de korántsem az utolsó. Gábor visszadugta a zsebébe a kezét, eléggé „stand up” stílusúra vette a figurát, és folytatta. – Tehát most, hogy tisztáztuk, pontosan ki vagyok, és sokak számára kiderült, hogy négy éve idejárok, megosztanék néhány gondolatot. Ne aggódjanak, nem magamról, az még engem sem érdekelne – mondta, nem kis derültséget keltve a nézők között. Kata a lelátó első sorában, Gábor szülei és nagymamája mellett büszkén figyelte és fotózta. – Emlékszem, amikor először beléptem az épületbe, frászt kaptam a Jeanne d'Arc-szobortól. Nem értettem, hogy miért ijesztgetik a diákokat egy ilyen régi, félelmetes darabbal. Aztán megpillantottam mellett az igazgatóhelyettest, aki vonalzóval a kezében bökdösött, és rájöttem, a szobor ebben az épületben a legkevésbé félelmetes dolog. És akkor még nem is jártam a kémialaborban… – mondta, a tömeg pedig ismét felnevetett, és Gábornak hatásszünetet kellett tartania, ugyanis a tapstól nem tudta folytatni. – Az osztályunkba lépve aztán elgondolkodtam, biztosan jó helyen járok-e, és emlékszem, egy pillanatra benéztem az a-sokhoz, hogy esetleg nem az-e az én termem. Szerencsémre nem, az ő társaságuk az elmúlt négy évben még nálam is unalmasabb volt, ami még engem is megdöbbentett, úgyhogy utólag is hálás vagyok, hogy nem velük jártam egy osztályba.
     – Hé, Zsidák vicces! – hajolt előre Ricsi.
     – Tényleg. Nagyon jókat mond – bólogatott Virág mosolyogva.
     – Úgyhogy b-s lettem – szólt újra a mikrofonba. – Hogy ez mit jelent ebben az iskolában? A lehető legrosszabbat és egyben persze a legjobbat is. Mondanám, hogy az első napokban csendben szemlélődtem, de ez az egész négy évemre jellemző. Viszont attól, hogy nem beszéltem sokat, még nagyon is részese voltam mindennek és megkaptam mindent. Hogy mit? – tárta szét a karját. – Hát, mindent. Az első pillanattól kezdve volt legjobb barátom, és bár szerintem egy bő fél évig abszolúte nem értettük egymást, Jacques-kal remekül kijöttem.
    Jacques büszkén bólogatott, és mosolyogva tapsolt.
     – Aztán ott van a barátnőm, akitől először rettegtem. Hogy miért? Nézzék meg – mutatott fel a lelátóra, ahol Kata rázkódó vállal, nevetve állt fel, és hullafehér arccal, fekete sminkkel fordult körbe, aprót hajolva, mintegy bemutatkozásképpen. – Ne ítéljenek elsőre, én is azt hittem, hogy majd Hollóra festett arccal kell vele szellemet idéznem, de persze erről szó sincs. Csak egyedi a stílusa. Engem megnyert. Aztán ott vannak a többiek is. Közéjük tartozom akkor is, ha néha nem vették észre, hogy hiányzom. Előbb-utóbb csak feltűnt valakinek… – pillantott Ricsire, aki nevetve bólogatott. – Renivel mindig is remekül megértettem magam – mutatott felém Gábor, mire az egész nézőtér egy emberként fordult felém. – Ott voltam, amikor meglátta Cortezt, a srácot, akiért az egész suli egyszerre sóhajtott fel minden egyes szünetben… – mondta. – És ott voltam, amikor Reni két és fél év után végre tett egy lépést. Hát, nem csodás? – kérdezte. Oké, ezúttal rajtam röhögött az egész tornaterem, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy én is jól szórakoztam magamon. – Reni és Cortez, akik beállították a szenvedés, félreértés és bénázás minden csúcsát. Időnként már én is ott tartottam, hogy nem bírom tovább, fel kell szólalnom. Elképzelhetik, hogy ha ilyen drasztikus lépést terveztem, akkor mennyire súlyos volt a helyzet – mosolygott. – De végül minden megoldódott, és egyébként, aki nem tudná, együtt készülnek Párizsba, mert Reni okos, Cortezen meg majd jól fog állni a légitársaság uniformisa… – tette hozzá. A fejemet fogva nevettem, és az ujjaimmal szívet mutattam felé. – Szóval Szent Johanná-s lányok, készíthetitek a zsepiket és a „Ne hagyj itt minket!” táblákat, mert Cortez nemcsak foglalt, hanem el is ballag, viszont a tablóképen meghagyja az utókornak a mosolyát, lehet olvadozni a szünetekben – mondta, Cortez pedig lesütött szemmel röhögött. – Van nekünk még párosunk, például Ricsi és Virág. Ott ülnek – bökött Gábor feléjük. – A dühös raszta és a boldog hippi. Komolyan, amikor először megláttam Virágot, még depressziós emós volt, összeszedett magának valami pszichopata barátot, aztán jött Ricsi, fehér ló helyett robogón, kiütötte az emós gyereket, és megnyerte Virágot, aki ettől olyan boldog lett, hogy azóta is Woodstockban érzi magát.
    Óriási taps és füttykoncert közepette Gábor megvakarta az állát, és a tekintete megállapodott… Kingán.
     – Már említettem, hogy a Szent Johannában mindenki fél az igazgatóhelyettestől. Na, de van valaki, akitől még Máday igazgatóhelyettes asszony is tart egy kicsit, akár beismeri, akár nem. Igen, Kingáról beszélek – bólogatott körbe, mert a tornateremben halk duruzsolás vette kezdetét. Kinga elégedett mosollyal fonta össze a karját, Gábor pedig folytatta. – Természetesen Kingáról egy fél rossz szót sem tudnék mondani, és nem csak azért, mert félek tőle.
    Nevetve tapsoltam a többiekkel együtt, Gábor pedig várt, amíg elcsendesedik a tömeg. – Soha nem ismertem még Kingához hasonló embert. Ő fantasztikus lány, nemcsak őszinte, határozott és céltudatos, hanem igazi barát is. Sokszor mond olyat, amivel megbánt másokat, talán időnként észre sem veszi, de egy biztos. Mindig igaza van, és a szíve mélyén ezt mindenki tudja. Ő az a lány, aki elérte, hogy Dave felnézzen a Mac cuccaiból, legalább annyi időre, hogy egymásba zúgjanak, ő az, aki mindenkit helyre tett, legfőképpen Renit, őt, azt hiszem, pontosan két és fél millió alkalommal, és ha ő nem lett volna elég bátor ahhoz, hogy kimondja, ami gondol, talán Zsolti most nem tudna járni, csak gurulni…
     – Hőőő! – röhögött fel Zsolti, a kezében kalóriaszegény kekszet tartva, majd átgondolta a hallottakat, és megadóan bólintott, amolyan „jó, talán ez igaz” stílusban.
     – Zsoltit egyébként kétlem, hogy be kéne mutatnom bárkinek is. Millió hülyeség kitalálója, első számú „Máday-rajongó”, a „csoki”, „csokoládé” és hasonló, értelmetlen köszönések szabadalmaztatója és osztályunk oszlopos tagja. A közelében két dolgot biztosan megtalálunk. Valami kaját és Dave-et – mosolyodott el, és hagyta, hogy lecsendesedjen a taps. – Dave. Hm – tűnődött el Gábor. – Mit is mondhatnék róla? Á, inkább látogassák meg a weboldalát, jelöljék a közösségiken, kövessék a Twitteren, vagy hívják, éjjel-nappal elérhető, és egészen biztos, hogy talál megoldást a problémájukra – mutatta be mindenesünket, mire Dave az iPhone-jával a kezében körbefordult, és helyeslően bólogatott.
    Gábor türelmesen várt, hogy az alsóbb évesek és a rokonok, valamint a tanárok abbahagyják a nevetést, majd a mikrofonhoz hajolt.
     – Tisztázzunk valamit. Macu nem kínai, hanem japán. Hogy Okitsugu barátunk pontos származási helyét a mai napig nem tudja a fél osztályunk, ez részben Farkas tanárnő hibája – kereste meg a tekintetével a vörös arccal pironkodó föcitanárt. – Tanárnő! Most komolyan! Nyáron tartson egy-két utókorrepetálást, ne engedje Virágot el úgy, hogy keveri Japánt és Kínát, Egert és Visegrádot, Líbiát és Libanont… Vagy talán az lenne legjobb, ha Virágot egyáltalán nem engednék el – fejezte be. Virág hangosan nevetgélve szórakozott saját magán, mi pedig valamennyien hangos tapsolásba kezdtünk. – Na, jó – tette fel a kezét Gábor. – Csak vicceltem. Virágot várja Szombathely, akkor is, ha fogalma sincs arról, merre van. Művészlélek, majd vigyáz rá Ricsi meg a rockerek – mutatott Andris és Robi felé. – Igen, ők lennének azok. Andris és Robi osztályunk rockerei, szétválaszthatatlanok, elvetemültek és mindketten teljesen őrültek. Viszont – tette fel a kezét, „még nem végeztem” mozdulattal. – elképesztően jó barátok. Ez egyébként az egész osztályunkra jellemző, például szinte soha nem veszekedtünk, irigykedtünk vagy kétszínűsködtünk, sőt, amink volt, azt szívesen bedobtuk a közösbe. Házik, uzsonna, Edina – sorolta, és kész.
    Az egész iskola füttyögve és röhögve zendült fel, Edina pedig lángvörös arccal ült a helyén, és megpróbált elbújni a kezében tartott virágcsokor mögé. – Nyugi, Dina, ez csak vicc volt – szólt le rá Gábor. – Vagy mégsem? – tűnődött el a szemöldökét ráncolva, és hatásszünetet tartott, mert a nevetés elnyomta a hangját. – Hát, így voltunk mi, tizenketten, plusz-mínusz egy, mert ugye, a négy számjegyű IQ-val rendelkező Neményit időközben elveszítettük, ami legalább egy osztálytársunkat mélyen érintett, és tízet pedig megkönnyebbüléssel töltött el… – mosolygott. – Érdekes, és azt hiszem, a magunk módján utánozhatatlan társaság voltunk, rengeteg vicces és boldog pillanatot éltünk át együtt, de ez a négy év nemcsak erről szólt. Hanem az összetartásról és a barátságról is. Mindannyian hallgattunk, amikor faggattak minket egy-egy balhéval kapcsolatban. Egy emberként szurkoltunk egymásért a versenyeken, javításokkor, pótvizsgán. Betegség, sérülés… Ott voltunk, hogy támogassuk egymást. Ha történt valami rossz velünk, nem maradtunk teljesen egyedül akkor sem, ha például arra vágytunk volna. nem tágítottunk egymás mellől – váltott kissé komolyabb témára Gábor, mi pedig valamennyien elgondolkoztunk a hallottakon. Cortez nagymamája, Virág--Dorián-affér, Gábor nagypapája, az ofő kórházba kerülése, Jacques pályaválasztása… Mind-mind olyan szituáció, amiben mindannyian részt vettünk valamilyen formában. – Eltelt a négy év, talán gyorsabban, mint szerettük volna – folytatta. – De remélem, hogy tanáraink sokáig emlékezni fognak ránk. Vladár tanár úr bizonyára hiányolni fogja a csütörtök reggeleket, feledhetetlen órák voltak. Kardos tanár úr, a ballagásunk után talán minden beszedett dolgozatán rajta lesz a diák neve, ha mégsem, akkor Cortez tovább kísérti… Gondos tanárnő, biztosíthatom, hogy a kémialaborban mostantól jól fog járni az óra. Farkas tanárnő és Baranyai tanárnő, utólag is elnézést, amiért időnként nehezen bírtak velünk, és hogy lenyúltuk a csontvázat. De visszahoztuk! Tölgyessy tanár úr, remélem, miután kikerülünk innen, sikerül feltörhetetlen wifit varázsolni a suli hálózatához. Ez így túl egyszerű volt. Szekeres tanár úr és Korponay tanárnő, feledhetetlen tesiórákat töltöttünk együtt, igaz, mi, fiúk, négy évig fociztunk, de lányok óráit figyelve megállapíthattuk, ők helyettünk is tornáztak… – mondta Gábor, mi pedig valamennyien elhúztuk a szánkat, mert eszünkbe jutott a rengeteg gimnasztika. – Mr. O’Realy! – fordult az angoltanárunk felé. – Nem is tudom, hogy mondjam el. Ez egy francia tagozatos iskola, így a nyelvi előadóban hallgatott angol párbeszédek hetven-nyolcvan százalékát egyáltalán nem értettük – vallotta be, a tanár pedig, aki britként természetesen kedveli a humor ezen fajtáját, tapsolva nevetett. – Drága Barka tanárnő! Még előttünk az érettségi, így csak annyit mondok, köszönet a rengeteg diktálásért, összeszámoltam, kilencedik óta tizenegy spirálfüzetem telt be, és nem írok nagy betűvel. Khm… Köszönjük az okítást! – fogalmazta meg finoman a véleményét a maratoni diktálásokról. – Borrel igazgató úr, köszönjük, hogy ilyen nagyszerű iskolát igazgat, egy élmény volt idejárni – fordult a diri felé. – Haller tanár úr! Köszönjük, hogy türelemmel, még több türelemmel és annál is nagyobb türelemmel viselt el minket, nem kívánhat az ember jobb osztályfőnököt önnél. Hálásan köszönünk mindent, és tudjuk, hogy még mindig rengeteg megbeszélnivalónk akadna, de sajnos már nem lesz rá alkalom. Bárcsak még lenne – mondta Gábor, és az ofő megtörölte a szemét. Őt nem nehéz meghatni, eléggé a szívéhez nőttünk. Gábor széttárt karral fordult az utolsó, szándékosan a végére hagyott pedagógus felé.
     – Máday igazgatóhelyettes asszony! – nézett rá, Máday pedig felvont szemöldökkel, amolyan „na, halljam, ne kímélj” pillantással várta, mi lesz ebből. – Önnek csak köszönjük. Hogy mit? Például, hogy részesei lehettünk valami jónak, valami emlékezetesnek, valami összetartónak és építőnek, valami olyannak, amiben mindenki ugyanúgy számít, amiben nincsenek kivételek, ami mindenkinek ugyanúgy szól és ugyanazt jelenti. És hogy ez mi? Az egész Szent Johanna gimi – fejezte be, majd meghajolt.

255-260. oldal, Május 4., péntek, 8/2. (Ciceró, 2013)

3 hozzászólás
>!
Destinee

Cselekményleírást tartalmazó szöveg

    Virág bealudt a hányinger-csillapítótól, Ricsi zenét hallgatott, Andris és Robi PSP-ztek, Jacques Gáborral barkochbázott, Kinga lehunyt szemmel meditált, a két lájkmen mobillal Facebookozott, Zsolti pedig németül tanult. Mármint elhozott egy kezdő német könyvet, mondván, „Bécsbe megyünk”, és abból olvasott fel mondatokat, Máday legnagyobb örömére.
     – Was kostet das zimmer (sic!)? – kérdezte.
     – Nagy Zsolt, utoljára mondom, hogy fejezd be! – üvöltötte el magát Máday. – Te sose fáradsz el?
     – Nein – vigyorgott Zsolti, én meg a tenyerembe temettem az arcom, és csak úgy rázott a nevetés.
     – Hogy állunk? – kérdezte Cortez, miközben kinyomta a zenelejátszóját.
     – Még mindig azt az egy mondatot ismételgeti – vázoltam fel az elmúlt fél óra eseményeit.
     – Máday?
     – Kikészült.
     – Klassz – bólintott, aztán felém nyújtotta a fél fülhallgatóját, és visszakapcsolta a zenét, én meg a vállára hajtottam a fejem, és lehunytam a szemem. Amikor megfogta a kezem, csukott szemmel elmosolyodtam, és mélyen beszívtam az illatát. Így utaztunk mi. A többiek, az ofő, Tölgyessy, Máday, Cortez, én és a lepkéim. ☺

430. oldal, Május 2., hétfő (Ciceró, 2012)

>!
vadnarancs

    Bioszon Baranyai becsukta az ajtót, és megkérte Dave-et, hogy tegye el a telefonját.
     – Tanárnő, ez a werkfilmünkhöz lesz, Tölgyessy tanár úr kérésére. Mondana pár szót az osztályunkról?
     – Értem. Rendben, akkor egy mondat, utána elteszed – mosolygott bele a kamerába, és összeráncolt szemöldökkel töprengett. Gyanítom, bajban volt, hogy mit is mondhatna. – A tizenegy bé, nos – köszörülte meg a torkát. – Azért szeretek ide bejönni… khm. Tehát ez az osztály különösen kedves a szívemnek, mert… – próbálkozott, aztán félrenézett, és elüvöltötte magát. – Már megint mit műveltetek ezzel a csontvázzal? Az eszem megáll! Hát nem vagytok képesek egy kicsit érettebben viselkedni? Olyanok vagytok, mint az ötévesek! Hol van a karja? És miért van rajta napszemüveg? Ezerszer megmondtam már, hogy ne adjatok rá pólót! Tizenegyedik bé, az őrületbe kergettek!
     – Köszönjük, tanárnő. Ééés, ennyi! – nyomta ki Dave a mobilját, és eltette a zsebébe.
    Végül is, ez is egy vélemény, tiszteletben kell tartani. ☺

182. oldal, Február 22., kedd (Ciceró, 2012)

>!
PeTTusz

Cselekményleírást tartalmazó szöveg

     – Végem van – suttogta Dave.
     – Nyugi – veregettem meg a vállát.
     Leültünk a gépekhez, Tölgyessy pedig becsukta mögöttünk az ajtót.
     – Dave, ülj le.
     – Nem.
     – Tessék? – csodálkozott a tanár.
     – Nem ülhetek le. A közelébe se megyek. Te jó ég, az ott be van kapcsolva? Látom a Safarit! Böngészőő! Tüntessétek el! – kiabált.
    Kinga odaugrott az ominózus géphez, és „alvó állapotra” állította.
     – Tanár úr, Dave péntek óta nem netezett – magyarázta Macu.
     – Gratulálok – biccentett elismerően Tölgyessy.
     – Köszönöm – szorította össze a fogát Dave, és megpróbált egy pontot nézni és arra koncentrálni, hogy ne zökkentse ki a tizenkét számítógép látványa.
     – Dave, nyugodtan ülj a tanári asztalhoz az órán – ajánlotta fel a tanár.
     – Rendben – bólintott, és a tanári asztalhoz lépett. Némi agyalás után (az új helyéről valamennyi gépre rálátott volna) megfordította a tanári széket, és a fal felé nézve ült le. Dave erős srác, ez most már kétségtelen.

253-254. oldal, Március 8., kedd (Ciceró, 2012)

>!
dorcy01

    Haller felült a tanári asztal tetejére, a közönségnek háttal, velünk szemben, mi pedig, ahogyan a teremben is ülünk, elfoglaltuk a helyünket, azzal a különbséggel, hogy székek helyett mi is a padokra ültünk fel. Cortez gitárral, Ricsi basszgitárral, Zsolti pedig kézi dobbal, mi, többiek csak úgy, magunkban. A fellépőruhánk egyszerű volt, farmer, fehér póló, Szent Johanná-s kitűző és Converse. Semmi csicsás dolog, csak a szokásos. A közönség fürkészve várta, hogy mi fog történni, a tanárok a terem szélén, összefont karral néztek minket, Máday pedig az ideg-összeroppanás határán állt. Aztán Zsolti számolt, és egyszerre kezdtük el, hogy : „na na na, na na na na na”. Ekkor még hangszer nélkül, csupán „nanázva” csendült fel a dal, de azonnal mindenki felismerte, és végigsöpört a tapsvihar és füttykoncert az egész termen. Mindannyian mosolyogva néztünk körbe, Máday megkönnyebbülten felsóhajtott, Kardos büszkén biccentett felém, Tölgyessy és Barka tapsolt, Gondos nem értette, mire ez a nagy öröm, Vladár félreállva figyelt minket, aztán Cortez megpengette a gitárját, és elkezdtük a dalt.

427-428. oldal, December 3., szombat (Ciceró, 2012)

>!
latinta SP

Cselekményleírást tartalmazó szöveg

    A suliba belépve leemeltem a tartóból egy példányt a suliújság októberi számából, és fellapoztam, miközben Máday „üdvözölte” az érkezőket. Ma eléggé esett az eő ahhoz, hogy ne tudjunk lemenni az udvarra, úgyhogy a szünetekben a teremben maradtunk. Matek után (Cortez kapott egy hármast, wow!) biosz következett, de Baranyai nem volt bent, úgyhogy Tölgyessy jött helyettesíteni. Egy „kulturáltan foglaljátok el magatokat” mondattal engedte, hogy mindenki azt csináljon, amit akar. Úgyhogy visszakértem a gitárom Robitól, aki Andrissal egész nap azzal játszott, és felültem a padomra. Kibontottam a csomag húrt, és próbáltam rájönni, melyik melyik lehet. Tanácstalanul néztem fel, de Ricsit nem akartam zavarni, éppen Virággal nézett Family Guyt a telefonján. Egymás mellé húzták a széküket, megosztották a fülhallgatókat, és nagyon elmerültek az apró képernyő bámulásában. Annyira aranyosak voltak, hogy úgy döntöttem, inkább elrakom a gitárom, amikor valaki hirtelen rám szólt.
     – Add ide.
     – Köszi – nyújtottam a hangszert Corteznek, aki átvette és bujkáló mosollyal méregette a gitárom, aztán úgy döntött, nem tesz rá megjegyzést.
    Kicsomagoltam az egyik szendvicsem (paprikás szalámi lap sajttal, elmegy), és a zsömlébe harapva néztem, ahogy Cortez tök gyorsan lecseréli a húrokat, sőt elkezdte behangolni a gitárom. De jó!
     – Játssz valamit! – pattant fel Andris, ahogy meghallotta a pengetést.
     – Metallicát nyomj! – érkezett meg Robi is. Cortez gondolkodott pár pillanatig, aztán rákezdett a Nothing Else Mattersre. WOW! Csupa nagybetűvel. Úgy gitározott, mintha tök természetes lenne, hogy valaki leül, és csak úgy lejátszik egy dalt. Pedig tapasztalatból tudom, hogy gitározni nehéz! Nagyon! Kicsit rontott az élményen, hogy Andris és Robi énekelték a számot, de Cortez akkor is fantasztikusan játszott.
    Amikor vége lett, mindenki tapsolni kezdett, és Tölgyessy is mosolyogva nézett felénk. Kicsit zajosak voltunk ugyan, de nem szólt érte. A gitározás simán belefér a „kulturáltan elfoglaljuk magunkat” kategóriába.
     – Green Dayt tudsz? – kérdezte Macu. Időközben elég sokan lettünk, a többiek Cortez közelébe húzták a padokat és székeket, és csendben hallgatták a műsort. ☺
    Macu kérdésére Cortez csak egy „ezt most komolyan kérdezed?” pillantással válaszolt, lefogta az akkordot és akusztikus verzióban eljátszotta a Boulevard of Broken Dreamst. Ehhez a számhoz már Zsolti is csatlakozott, és dobolgatni kezdett a padon. Amíg a többiek a jó hangulattal, a dalokkal és a szövegek erős hiányosságával foglalkoztak, én nem tudtam levenni a szemem Cortezről. Ott ült a padon, lazán lehajtott fejjel, a gitárt nézve. Homlokába hullott tincseit néha félresöpörte, és odamosolygott Zsoltira, amikor valami hülyeséget mondott. Az angol kiejtése tökéletes. A hangja is. Meg ő is. Ahogy van. Szeretem. ☹

191-192. oldal, Október 1., péntek (Ciceró, 2011)

Hirdetés
>!
t_rmn

A monitorokból ítélve az egész osztálya Facebookon lógott, lájkolgattak, posztoltak, kommenteltek és bökdöstek. Csak Cortez gépén volt valami más megnyitva. Hunyorogva néztem, de ebből a távolságból képtelenség volt elolvasni.
     – Portugál középfokú nyelvvizsga – mondta halkan Ricsi, amikor odajött mellém, és Virág vállára tette a kezét.
     – Nem érdekel – legyintettem mellékesen, de természetesen nagyon is érdekelt. A csepegtetett infomációkból csak próbálom összerakni, hogy mi van Cortezzel. ☹
     – Tudom – bólintott Ricsi hamis mosollyal az arcán.
     – Amúgy… – kezdtem – mikor lesz a nyelvvizsgája?
     – Januárban. Asszem' – legyintett, és az állát rátámasztotta Virág fejére, úgy nézte a játékát.
     – Oké. Bár nem igazán érdekel – tettem hozzá, de fogalmam sincs, miért. Kit akarok becsapni?

328-329. oldal, November 22., hétfő (Ciceró, 2011)

>!
Destinee

     – A mai órán a médiafogyasztásról beszélünk – próbálkozott újra Tölgyessy
     – Tanár úr, kimehetek pisilni? – ordította be Zsolti. Az egész osztályból kitört a röhögés, Tölgyessy pedig kissé zavartan megrázta a fejét. Úgy tűnt, mondani akart valamit, talán arról, hogy tizenhéthez közel ezt így nem jelentjük be, vagy hogy használja inkább a „mosdó” szót, de látva Zsolti értetlen tekintetét, csak biccentett. Zsolti pedig kiment.
    (…) Én a tollam végét rágva vártam, hogy valami belekerüljön a füzetembe, amikor Zsolti visszaért, és közölte, hogy „sikerült”. Megdicsértük, hiszen ez lenyűgöző teljesítmény.

89-90. oldal, Szeptember 14., kedd (Ciceró, 2011)

Kapcsolódó szócikkek: Nagy Zsolt · Rentai Renáta · Tölgyessy László
>!
diamondfox P

    – Kik a kísérők? – kérdezte Cortez. Az ofő mosolyogva bólintott.
    – A két osztályfőnök, Tölgyessy tanár úr…
    – Éljen! Éljen! – üvöltötte Robi.
    – Valamint Máday Emília – fejezte be.
    – Naaa – hőkölt hátra Ricsi, és hintázás közben kicsúszott alóla a szék, mire hátraesett.

352. oldal, Április 23., péntek (Ciceró, 2011)

>!
Anó P

    Infón Tölgyessy tanár úr negyedóra alatt leadta az anyagot, utána elfoglalhattuk magunkat, ami mindig könnyen megy. ☺ Arnolddal Honfoglalóztunk, és egy idő után Jacques odaült hozzánk, mert érdekesnek találta, amit játszunk. Virág mellettem valami termékmintával kenegette magát, ami egy idő után habzott, úgyhogy kiment a mosdóba lemosni. Kiderült, hogy testápolónak hitte, pedig tusfürdő volt. (A csodálatos angoltudásunk, az tehet róla).

218. oldal, Március 27., péntek (Ciceró, 2010)