Tokió helyszín
Idézetek
Azt hiszem, márciusban, a 20. születésnapomra meglepem magam egy ajándékkal… Egy csak oda jeggyel Tokióba. Nem viszek semmit, csak a gitáromat, és egy doboz cigit.
173-174. oldal
Tokyo is said to be the most beautiful of ugly cities.
(első mondat)
Florent Chavouet: Tokyo on Foot Travels in the City's Most Colorful Neighborhoods
Tudom, hogy lehetetlen… De azért néha tényleg azt kívánom, bár Nana csak az enyém lenne! Fognám, betenném a dzsekim zsebébe, és magammal vinném Tokióba.
Tokióban teljesen rendjén való, sőt menő dolog, ha a főnök a beosztottjaival megy el inni, és makogó részegre isszák magukat.
339. oldal
Egy ismeretlen ismeretterjesztő egyszer talált egy szép hasonlatot, amitől az egész világon divatba jött a káoszelmélet. Megrebbenti egy pillangó a szárnyát Tokióban, és ettől hatalmas vihar kerekedik New Yorkban – mondta az ismeretlen ismeretterjesztő, és ettől mindenki úgy érezte, hogy most már érti a káoszelméletet, világos, mi az a pillangóhatás…
Tokióban, akárcsak a hűvösvölgyi Nagyréten, a lepkék állandóan verdesnek a szárnyaikkal, és ehhez képest igen ritkák New Yorkban a tornádók.
206. oldal
I ♥ Japán
Délre már ott tartok, hogy visszavonhatatlanul, minden porcikámmal szerelmes vagyok Tokióba. Ahogy ezt az új pólóm, baseballsapkám, tollam, ceruzám és kitűzőm is hangosan hirdeti egyébként.
♥-em, hogy ilyen furcsa, hangos és hatalmas.
♥-em ezt az előzékenységet, és hogy minden olyan rendezett és őrült egyszerre.
♥-em a kétemeletnyi televíziókat az épületek oldalán, és azt, hogy az eladók meghajolnak előttem, ha belépek az üzletbe, és azt éneklik, hogy irrashaimmaaseee!!! (jó napot), mintha valami előkelőség lennék.
♥-em, hogy úgy dobálhatom az aprót az automatákba, ahogy kedvem tartja, és akkor is pontosan adnak vissza, meg azt is, ahogy az emberek elalszanak a metrón, és az idegenek vállára hajtják a fejüket.
♥-em az elektromos vécéket, amelyeknek melegítik az ülését, meg zenélnek is, és vizet spriccelnek az ember fenekére, és miközben pisilek, olyan hangot ad ki, mintha lehúztam volna a mosdót, hogy mások ne hallják a csörgedezést.
♥-em, hogy az emberek itt akkor is megvárják, hogy zöldet mutasson a lámpa, ha nem jön egy autó sem.
♥-em azt, hogy itt sosem lehet unatkozni, még akkor sem, ha egymilliárd évig élnék Japánban.
166. oldal, 42. fejezet
Míg a britek szerint London már nem is Anglia, az amerikaiak szerint New York már nem is az USA, Tokió mindig is Japán marad, és vezeti az országot, bármerre is tartson.
17. oldal
– Sam majd gondoskodik róla, hogy a barátaidnak se legyen semmi baja.
– Kösz. Azt hiszem, Portland most már nagyon is tudja, hogy itt vagy.
– Aha, igazad lehet.
– Davie, neked tényleg beteges feltűnési viszketegséged van! – mondta Mal, és a fejét rázta.
– Biztos voltam benne, hogy valami ilyesmire készülsz. Ti, gitárosok akkora drámakirályok vagytok! Ha csak egy kis eszed is lenne, kis anyám, dobossal jöttél volna össze!
Felnevettem, majd letöröltem a könnyeimet.
– Most meg mi a fenéért sír? Mit mondtál neki, baromarcú? – David közelebb húzott. Odakint emberek doboltak az ablakon, miközben a limo lassan gurulni kezdett.
– Minden rendben?
– Amit mondtam, színigaz volt. Tényleg egy doboshoz kellett volna hozzámennie. Istenverte meglepetéskoncertek! – morogta Mal.
– Fogd már be!
– Mintha te soha nem csináltál volna semmi baromságot, hogy megfőzz egy csajt! – szólalt meg Ben.
– Mi is volt Tokióban? – kérdezte Jimmy, és kényelmesen elnyújtózott a sarokban.
– El is felejtettem… hogy hívták azt a csajt?
– Ó, tényleg, basszus! A csaj az étteremből – felelte Ben.
– Mennyit is kellett fizetni az okozott károkért?
– Fogalmam sincs, hogy miről beszéltek. David, mondd meg nekik, légy szíves, hogy kussoljanak! – kiáltotta Mal, a másik kettő hangos röhögését túlordítva.
– Tiszteljétek ezt az érzelmes pillanatot Evelynnel, seggfejek!
– Ne is törődj velük! – David megfogta az arcomat.
– Miért sírtál?
– Mert ez a szám tízes volt. Ha az egyes azt jelenti, külön élünk egymástól és mind a kerten rettenetesen nyomorultul tengetjük a napjainkat, akkor ez a szám tízes volt! Csodálatosan szép!
– Tényleg tetszett? Mert ha nem, akkor elfelejtkezünk róla, és soha nem kell…
Megfogtam az arcát, megcsókoltam, és nem törődtem a hátam mögött feltörő hangokkal. Még akkor is csókoltam, amikor már az ajkaimat sem éreztem.
– Kicsim! – mosolyodott, majd letörölte az utolsó könnycseppjeimet is.
– Te mindig azt mondod, amit kell.