Thomas Mann személy
Idézetek
Thomas Mann kölcsönadta Kafka egyik regényét Einsteinnek, aki azzal adta vissza: „Nem tudtam elolvasni; az emberi gondolkodás nem ennyire bonyolult".
10. oldal
Először azért ír az ember, hogy kiadjon egy könyvet, hogy írónak nevezhesse magát, idővel azért, hogy pénzt keressen vele, azért ír, hogy munkája legyen, és azért, hogy egyre jobb és jobb könyveket írjon, soha ne rosszabbat, minden könyvnek jobbnak kell lennie az előzőnél, ez egy olyan szabály, amely szinte lehetetlenné teszi a könyvírást: az író olyan ember, ahogy Thomas Mann fogalmazott, akinek az írás sokkal nehezebben megy, mint a többieknek. Azonban sok-sok év elteltével és jó néhány könyvvel a háta mögött az ember már kevesebbet gondol a pénzre és a könyvekre, az írás szükségszerűvé válik, képtelen írás nélkül élni.
106. oldal
Tomas Espedal: A természet ellen / A művészet ellen 87% Két kisregény
Egy idézet Thomas Manntól – vagy Goethétől?, minden idézet vagy Thomas Manntól, vagy Goethétől való – mutatja az irányt: Író az, akinek gondot okoz az írás. Azért ez meglepő. Mert például pék az, akinek nem okoz gondot pékezni. Schumacher az, akinek nem okoz gondot autót vezetni. A Ferrari meg az, akinek nem okoz gondot a Schumacher. Elnézést.
Thomas Mann állítólag azt vallotta, hogy a könyvek a lélek verőerei.
Ma délben tizenkét órakor lesz 125 éve, hogy megszületett Thomas Mann.
Thomas Mannt az ember – ha olvas egyáltalán Thomas Mannt, és ha olvas egyáltalán bármit is, akkor – kétszer olvas az életben.
Egyszer az elején és egyszer a végén.
Egyszer, amikor nekikészül és egyszer, amikor rovancsot csinál.
Egyszer kamaszkorban, mindenek előtte, veselkedve, kérdve, kutatva. És egyszer a végén, fönn a klinikán, a szanatóriumban, a ki tudja hanyas belen. Amikor a fontos dolgokat veszi számba tehát.
Mert Thomas Mann csak a fontos dolgokról írt.
53. oldal, Thomas Mann
Amikor azonban az író klasszikust lapozgat, a lénye nyugodt és magabiztos, figyelmének aurája van, mint valami lámpa világítja be a hétköznap szürkeségét. Mint egy bölcs miniszterelnök, olyan. Mint egy finom herceg, aki azon tűnődik, Haydnt vagy Mozartot játszasson ma este az udvari zenészekkel. Az ember nem gondolhat másra, az író azért olvassa így Tolsztojt vagy Thomas Mannt, mert tudja, idővel ő is klasszikus lesz. S az már igazán semmiség, hogy egy kicsit meg is kell halni előbb.
195-196. oldal, Az író olvas (Magvető, 2017)
Thomas Mann levele Kosztolányi Dezsőhöz
Kedves Kosztolányi Úr,
Izgatottan válok meg kéziratától, ettől a császár és művész-regénytől, mellyel Ön betöltötte, sőt fölülmúlta azokat a reményeket, amelyek a „Magische Latere” novellái óta az Ön finom és erős tehetségéhez kötődtek. Fejlődése aligha lehet meglepő annak, ki már az Ön kezdő munkáinak örvendezett. És azért mégis meglepőnek szeretném nevezni az ön „Nero”-ját, azzal a hozzátevéssel, hogy ezt a szót műalkotásra alkalmazva igen erős dicséretnek érzem. Azt jelenti ez, hogy a mű több, mint a műveltség és egy nemzeti vagy akár európai színvonal terméke, hogy egyéni merészség jelét viseli homlokán, bátor magányból származik, lelkünket erős újszerűséggel érinti, s olyan emberiességgel, mely fáj, annyira igaz. Ez a költészet mivolta és hatása. A többi akadémia, – még akkor is, hogyha forradalmasan hadonászik.
Ön nyugodalmasan szokott formában szabad és szilaj, valahogy nem sejtett könyvet adott. Ön felöltöztetett kétségtelenül jól tanulmányozott korszerű ruhába, mely egyetlen pillanatig sem hat jelmezesen és színháziasan, egyetlen pillanatig sem hat régészetien, mert oly könnyen és magától értetődően viselhető, – Ön, mondom, felöltöztetett történeti nevek alatt emberi lényeket, kiknek bensősége a lelkiismeret legmélyebb mélyéből fakad. A művészetről való kaján és szemérmetesen büszke tudását beleömlesztette a véresen fájó dilettantizmus regényébe s ezáltal elmélyítette az élet minden mélységét és mélabúját, minden borzalmát és nevetségességét. Irónia és lelkiismeret, ez a kettő egy és a költészet alapját alkotja. Nero sokszor vad, szilaj és nagy, kétségbeesett ájulatában, de mint alakot föléje helyezem Senecát, ezt a mesterien sima költő-udvaroncot és sophistát, ki azért valódi bölcs, igazán nagy irodalmár és kinek utolsó órái annyira megráztak engem, mint kevés dolog az életben és művészetben. Hasonlóan pompás az a jelenet is, hol ő és a császár fölolvassák költeményeiket és kölcsönösen hazudoznak egymásnak. De ez a jelenet nyilván nem is hasonlítható ahhoz a másik jelenet átható szomorúságához, mely nekem talán az egész munkában a legkedvesebb, ahhoz, hol Néró fokozódó dühében és gyötrelmében, mint igazán és emberien sértett, hiába akarja megszerezni Britannicus kartársi bizalmát, annak a Britannicusnak a bizalmát, aki a kegyet, a titkot bírja, aki költő s aki művész voltának csöndes és idegen önzésében a gyámoltalanul erőszakos császárt közönyösen ellöki magától – a pusztulása felé. Igen, ez jó, ez kitűnő, ez mesteri. És több ilyesmi van a regényben, melynek sajátságos meghittsége különben nemcsak a lelki benső emberi életben, hanem a társadalmi életben is érzik, egészen könnyű, erőfeszítéstől mentes mozdulattal képeket s jeleneteket bűvölvén föl az antik világváros életéből, melyek nagyon érdekes társadalmi bírálatul szolgálnak.
Örvendek, kedves Kosztolányi, hogy Önt mások előtt is üdvözölhetem e szép munkája alkalmából. A magyar névnek, melynek Petőfitől az Aranytól kezdve Adyig és Móricz Zsigmondig annyi hirdetője akadt, új becsületet hoz majd és az Ön ifjúi nevét még inkább azok sorába lépteti, kik ma Európa szellemi és műveltségi életét jelentik.
Igaz híve:
Thomas Mann
(München, 1923. május 23.)
105-106. oldal
– Úriember bort iszik, mint az olaszok és a franciák, vagy whiskyt, mint a britek. Sört csak a bugrisok isznak. – Nem véletlen, hogy a németek azt isszák! – nevetett az öreg báró.
– Sört éppenséggel az angolok is isznak – próbált helyesbíteni János. – Bár igaz, az angol sör!
– És az, ugye, mindjárt más! – mondta Pál mosolyogva.
– Hogy Goetheről, Bachról, Beethovenről, Thomas Mannról és egynémely más, nem kimondottan bugris németről ne is essék szó! – kacsintott János a bátyjára.
– Azért Marlene Dietrich lábait se feledjük! – nevetett az öreg báró, tőle régóta nem látott huncut jókedvvel.
129-130. oldal
Kelletlenül ismét be kell vallani: Thomas Mann mindent tudott.
33. oldal, Anonymus 1996