The Who személy
Idézetek
Vigyázat! Felnőtt tartalom.
Míg Laura velem volt, ábécérendben tartottam a lemezeimet; azelőtt meg időrendben – Robert Johnsonnal kezdődött, és talán a Wham! vagy valami afrikai lemez volt az utolsó, már nem is emlékszem, hogy éppen mit hallgattam akkor, amikor találkoztunk. Ma este azonban új módszert találok ki, megpróbálom felidézni, hogy milyen sorrendben vettem őket: ily módon megírom saját önéletrajzomat anélkül, hogy akár csak fölemelnék egy tollat. Leszedem a lemezeket a polcokról, nagy kupacokba rakom őket végig a nappali padlóján, megkeresem a Revolver-t, és nekilátok a munkának. Mire befejezem, kipirulok az elégedettségtől és önérzettől, mert hiszen végül is ez vagyok én. Jólesik, hogy láthatom, miként jutottam el a Deep Purple-től a Howling Wolfig huszonöt lépésben, és most nem tölt el kínos érzésekkel annak emléke sem, hogy mennyit hallgattam a „Szexuális kúrá”-t kényszerű cölibátusom idején, vagy hogy az iskolában rockklubot szerveztem, ahol én meg a magamfajták összejöttünk, és a Ziggy Stardust-ról meg a Tommy-ról beszélgettünk.
58. oldal
Egy hatalmas toronyházban szálltunk meg a Sunseten, amihez úszómedence is tartozott a tetőn, úgy hívták, hogy Hyatt House – de mint kiderült, ez volt az a hely, amit az ott megszálló zenekarok csak Riot House (balhés ház) néven emlegettek. Erről a Led Zeppelinben doboló John Bonham és a Who-ban játszó Keith Moon tehetett – előbbi tévéket dobált ki az ablakon, ha épp nem a motorjával döngetett a folyosón, utóbbi pedig piranhákkal töltötte meg a fürdőkádját, ha épp nem a medencébe próbált behajtani egy Rolls Royce-al. (Ez nem lehetett könnyű, tekintve, hogy a medence a tetőn volt, de ha valaki meg tudta csinálni, az Moony volt.)
– Mit csinálsz?
Messziről elkerülöm Martint.
– Klipeket nézek – felelem.
– Ó, apám. Tökély. Itt van ez a szám a fejemben…
– Ha a Who-tól van – közlöm vele –, vagy a Def Skynyrdtől, vagy hasonlótól, akkor szó sem lehet róla.
– Nem hiszem el, hogy Def Skynyrdöt mondtál.
Imádom Nicket heccelni.
34. oldal
Amikor nekiállok alaposabban átnézni az anyagot, rögtön látom, hogy ez az a fogás, amiről mindig álmodtam azóta, hogy elkezdtem lemezeket gyűjteni. Vannak csak rajongóklubok részére kiadott Beatles-kislemezek, az első hat Who-kislemez, eredeti Presleyk a hatvanas évek elejéről meg egy halom ritka blues és soul kislemez meg… meg a Sex Pistols „Isten óvja a királynőt”-feldolgozása az A&M kiadásában! Még látni se láttam soha egyetlen példányt se belőle! Még soha olyan embert se láttam, aki látott volna egyet! És ó nem ó nem ó nem lehet igaz uramisten – a „Nyitva felejtetted a csapot” Otis Reddingtől, amit hét évvel a halála után adtak ki, de az özvegye rögtön leállította az árusítását, mert…
– Na, mit szól hozzá? – A nő az ajtófélfának dől, karját összefonja, és mosoly dereng az arcán; nyilván egészen bárgyú képet vághatok.
77. oldal