The Rolling Stones személy
A The Rolling Stones egy brit rockegyüttes, mely az 1960-as évek brit blues hullámának vezető zenekara volt. Tagjai: Mick Jagger, Keith Richards, Ronnie Wood és Charlie Watts.
Forrás és bővebb infó: http://hu.wikipedia.org/wiki/The_Rolling_Stones
Idézetek
„Coke vagy Pepsi?” Nem meglepő módon a pasas odafordul, végigmér, tűnődve rád mosolyog, mintha érdemi, komoly kérdést kapott volna, majd azt feleli: „Pepsi. Nem kérdés. A Coke a Beatles, a Pepsi a Rolling Stones.”
230. oldal
Vigyázat! Felnőtt tartalom.
Más zenekarokat is szerettem, de abban a három évben minden a KISS körül forgott.
Mindenkit lepipáltak. Más zenekarok a saját hírnevükről énekeltek, vagy a turnézásról, esetleg a csajozásról. A Zeppelin meg – nos, ki tudja, mi a faszról énekelt, nimfákról és lidércekről, a Stones meg a blueszenészek pedig arról, hogy a csajok milyen rosszak, és hogy az élet mennyire kemény tud lenni.
40. oldal, Második fejezet – A zene az üzenet (Konkrét Könyvek, 2017)
Furcsa, de eddig még eszembe sem jutott arról beszélni, hogy milyen csodálatos sport a futball. Pedig az, de még mennyire! A gólok a ritkaságuk folytán rendkívüli értékkel bírnak, amivel nem vetekedhetnek semmiféle pontok vagy szetek vagy „futások” (a krikett pontokat érő akciója – a ford.), s ezért mindig megmarad a különleges izgalma, amely abból fakad, hogy valaki a szemed láttára olyat csinál, amit egy egész meccs alatt csak háromszor vagy négyszer lehet csinálni, ha szerencsés vagy, de ha nem, akkor egyszer sem sikerül. És szeretem a lendületét, szeretem, hogy nem sablonok szerint folyik, szeretem, hogy a kis emberek eldöngölhetik a nagy embereket, ami más, test test elleni küzdelmet jelentő sportágakban nem lehetséges, és szeretem azt is, hogy nem feltétlenül a jobb csapat győz. Szeretem a játékosok atletikusságát (megadva a kellő tiszteletet Ian Bothamnek és az angol válogatott támadósorának, nagyon kevés jó kövér futballista akad), és azt is, ahogy az erőnek és az intelligenciának össze kell kapcsolódnia. A futball lehetővé teszi, hogy a játékosok szépek legyenek, ahogy szép egy balettművész, s ahogy sok más sportágban sohasem lehet szép az ember: egy tökéletesen időzített felhőfejes vagy egy tökéletesen eltalált kapáslövés pillanatában a test olyan kecses egyensúlyban van, amely sok sportember számára elérhetetlen.
De van még valami! Az olyan meccseken, mint az Everton elleni elődöntő, bár az ehhez fogható esték természetesen ritkák, az embert elfogja egy roppant erős érzés, hogy pontosan a megfelelő helyen van a megfelelő időben; egy-egy nagy meccsen a Highburyben, vagy egy még nagyobb meccsen a Wembleyben, úgy érzem, az egész világnak én vagyok a közepe. Mikor történik még ilyen az életben? Mondjuk, szerzel egy jegyet az új Andrew Lloyd Webber-mű premierjére, de akkor is tudod, hogy még hosszú éveken át fogják játszani ugyanezt, úgyhogy később majd el kell magyaráznod az embereknek, hogy te előbb láttad, mint ők, ami valahogy snassz, és mindenképpen rontja a hatást. Vagy, mondjuk láttad a Stonest a Wembleyben, de manapság még egy ilyen koncertet is megismételnek néhány egymást követő este, vagyis hiányzik belőle az egyszeriségnek az a varázsa, ami egy futballmeccsen megvan.
243-244. oldal (Európa, 2010)
Jártál úgy, mint Keith Richards a Satisfictionnel, hogy éjszaka félálomban eszedbe jutott valami, gyorsan följátszottad, hogy ne felejtsd el, aztán reggel megdöbbenve láttad, hogy az egy slágergyanús riff?
Ilyen nem volt, de többször is álmodtam azt, hogy írtam egy rohadt jó nótát vagy refrént, ha fölkelek, csak el kell játszanom, de reggel semmire sem emlékeztem „életem legjobb dalából”.
56. oldal -[3] Új vizeken és vissza a rockhoz
Koltay András: A napos sétányon – 50 év rock’ n’ roll Kőváry Péterrel beszélget Koltay András
The British pop group the Beatles arrived on American shores in early 1964, only two months after the JFK assassination and funeral, playing their own version of 1950s American rock and roll. They were met by huge audiences of teenage women who would scream, faint, and defy police lines. The four “mop-tops” proved to be both astonishingly creative and uniquely open to influences from the disparate sources of the global village to which Marshall McLuhan was drawing attention in his popular theories about the epochal effects of the mass media. As the decade unfolded, the Beatles held onto their mass audience while bringing into their music elements of classical European music, Indian ragas from the East, and avant-garde collage. Lyrically, they moved from energetic professions of teenage crushes to the introspective poetry and subversive attitude they found in the folk and protest music of their American peer Bob Dylan, whose folk music combined elements of Woody Guthrie’s 1930s left populism with the disaffected hipster poetry of Allen Ginsberg and other Beats of the 1950s. Dylan was in turn influenced by the Beatles to back himself with an electric band and create a new folkrock. The Rolling Stones, a London band that came hard on the heels of the Beatles’ and other Liverpool bands’ success, based their music on the decidedly adult themes of black American blues stretching back to the Mississippi delta region of the 1930s. Their aggressively sexual and outlaw image was an early influence on the move toward challenging inhibitions and conventions that characterized the decade. They were soon influenced by Dylan, as well as by the Beatles, and they rapidly moved toward an aggressive pop sound that along with the lyrics conveyed their feelings and social convictions.
Dylan and the British invasion, as well as the centering of the drug culture in California, next spawned bands in San Francisco such as Jefferson Airplane, the Grateful Dead, and Big Brother and the Holding Company, joined in Los Angeles by the Doors. The hallucinogenic experience of “trips” on the drug LSD inspired their psychedelic music with its lyrical themes of journeys into new modes of consciousness. They too entered the stew of mutual influence among the Beatles, Dylan, and the Stones. Psychedelia, pop, poetry, and blues combined in the introduction to the new culture of the black guitarist, singer, and songwriter Jimi Hendrix at the Monterey Pop Festival in 1967 during the period the media had dubbed the Summer of Love. In August 1969 his thundering, apocalyptic instrumental performance of the American national anthem the “Star Spangled Banner” at the huge outdoor festival at Woodstock would virtually define the various elements of the youth culture.
309 - 310. oldal: John Hellmann - Vietnam and the 1960s
[…] Még mindig ezen morfondíroztam, amikor a távolból zenét hallottam. Úgy hangzott, mint… a Rolling Stones? Szerettem volna azt hinni, hogy a fűből kiérve Linket pillantom meg. De amikor közelebb értem a You Can't Always Get What You Want refrénjéhez, rájöttem, hogy nyilván a Stones szól, de határozottan nem Link muzsikál. A hangzás ugyanis tűrhető volt, és az illető feltűnően sok hangot talált el.
Az 1957-ben indult Magyar Ifjúságnak és az 1965-ben debütáló Ifjúsági Magazinnak majd harminc évig nem volt vetélytársa. A két sajtóorgánumot összehasonlítva úgy tűnik, hogy az IM – a rendszer korlátozott nyilvánosságához képest – szélesebb körűen és színesebben tájékoztatta a fiatalokat a hazai és a külföldi popzene aktualitásairól, hasábjain lehetett olvasni először Magyarországon a Rolling Stonesról, külön divatrovat szólt a korabeli trendekről. Több ízben vitasorozatot kezdeményeztek a csövesekről, a punk-jelenségről, de tudósítottak a délegyházi nudistastrand létrejöttéről és a topless engedélyezéséről a kijelölt budapesti strandokon.
56-57. oldal, A lap (Libri, 2014)
A hátam mögül a Rolling Stones harsant fel dübörögve a rádióból. Az egyik kedvenc számom volt, ezért akaratlanul is megfordultam. Zoe már a nyitott tetejű terepjáróban ült, és a jelek szerint a hangerőgombbal játszott. A bátyja becsukta a csomagtartót, és jókedvűen odaszólt valamit Zoénak, mire még erősebb hangerővel dübörgött fel a rock. A látvány, ahogy Zoe mindent beleadva dobol a kesztyűtartón a szám ütemére, mosolyt csalt az arcomra.
33. oldal
A hely szellemét talán a legérzékenyebben a hatalom és a sajtó (láthatóan nehezen alakuló) viszonya mutatja. Theo Sommer, a Die Zeit-főszerkesztőnek szavait ajánlom minden újságíró figyelmébe: Ők megpróbálják, mi meg ellenállunk. Elmúlván negyven, izgatnék kicsit állam ellen, és fölhívok minden újságíró kollégát a lázadásra, arra, hogy semmit ne tűrjön el, ami (neki) nem eltűrni való, és a célból, hogy a hatalom – mint a kismacska a tűzzel – tanuljon belőle, minden igaztalan hatalmi beavatkozást bocsásson azonnal a nyilvánosság elé. A nyilvánosság mint hatalom: ez új és létezik. (Itt jegyezném meg, hogy a hatalom az nem azonos az MDF-fel, hatalom például az SZDSZ is, minden ötödik magyarországi ember erejét bírják. Éppen itt volna a dolog veleje. A világ nem MDF-re és SZDSZ-re oszlik föl. A hajdani egyszem pártunkhoz tartozni vagy nem tartozni valamelyest vízválasztó volt, mindenesetre magyarázatot igényelt a párthoz való tartozás. Ez most nincs így, ez a két párt nem vízválasztó. Pedig most nem kevesen gondolják így. Szerintem azt kell elérni, hogy az ne legyen fontos döntés, milyen párthoz tartozik az ember. Döntésnek döntés, de nem jó és gonosz között, mert hisz úgymond mindegyik jót akar majd, ebben az lesz jobb, abban amaz, és remélni lehet, hogy akkor meg ezt az csinálja, azt meg amaz, majd. Rolling Stones vagy Beatles: tudjuk, nem mindegy. De azért mégiscsak az a legfontosabb, hogy nem diszkó…)
128-129. oldal, Inventár (Magvető, 2007)
Meghívták Quentin Crispet, Roald Dahlt és Mick Jaggert is. Jaggert szokatlan választásnak gondoltam, de Pamela felhívta rá a figyelmemet, hogy az év elején, amikor a Rolling Stones tagjait letartóztatták kábítószerezés vádjával, az újságok szerint Jagger negyven szál cigarettát, egy tábla csokoládét, egy puzzle-t és két könyvet vitt magával a börtönbe. Pamela mindent tudott a Stonesról. Elmondta, hogy Mick egyik könyve Tibetről szólt. A másik pedig képzőművészetről.
375-376. oldal