The Rolling Stones személy

Amikor egy slágerlista élén olyan szereplőket találunk, mint a Beatles-klón Oasis, geriátriai együttesek, mint a Stones (számolhatjuk a napokat, mikor kap Jagger és Richards járókeretet), vagy a Phil Collins típusú petyhüdt, suttogó bariton (ki hitte volna 1975-ben, hogy a Genesis és a Brand X dobosáról – legjobb formájában úgy játszott, mint egy feltúrbózott polip – néhány évvel később kiderül, hogy ő Elton John?), az alighanem annak a jele lehet, hogy egy kultúra nem képes megújulni.

154-155. oldal

Isaiah hangosan sóhajt.
– Rachel, ez a barátom, Abby. Abby, ez a barátnőm, Rachel.
Fogjanak le, mert menten táncra perdülök! A barátnőjének nevezett!
– Örülök, hogy megismerhetlek.
– Mi a kedvenc színed? – kérdezi Abby.
– A zöld.
Több, mint különös kérdés. Mármint tulajdonképpen teljesen normális, de mégsem.
– Taco vagy Spagetti?
– Taco.
– Disney World vagy Disneyland?
– Egyik sem.
– Rolling Stones vagy Beatles?
– Beatles.
Balra húzódik a szája.
– Hát, necces, de az utolsótól eltekintek.

272-273. oldal, Rachel

Egyik este a Beatles is eljött megnézni a Stonest. nemrég jelent meg a Please, Please Me, ami óriási sláger lett. Besétáltak és megálltak a színpad előtt, hosszú fekete bőrkabátot és egyforma frizurát viseltek. Már akkor is rendkívül hatásos megjelenésű és karizmatikus figurák voltak, de én azt találtam a legfurcsábbnak, hogy úgy tűnt, a fellépőruháikban vannak, ami valamiért zavart engem. De elég barátságosnak tűntek, és egyértelműen látszott, hogy a Stonesszal kölcsönösen bírják egymást, úgyhogy azt hiszem, természetes volt a féltékenységem, meg hogy azt gondoltam róluk, hogy beképzelt seggfejek.

44-45. oldal

Itt érdemes megemlíteni, hogy Mick Jaggert, a Rolling Stones tagját akiről majd a második részben hosszabban beszélek, a Golden Dawn szabadkőműves-szektában szentelték fel a sátánnak.

135. oldal - A szabadkőművesség

Star Wars was the Beatles and we were The Rolling Stones.
– David Giler, Coproducer of Alien

57. oldal

Akkoriban a klub ellenezte a korlátreklámokat és a meccs előtti diszkózást, úgyhogy nem volt se ez, se az; míg a Chelsea-szurkolók a Beatlest vagy a Stonest hallgatták, a Highburyben a Londoni Rendőrzenekar és az énekesük, Alex Morgan biztos úr szolgáltatta a szórakozást. Morgan közrendőr (akinek a rangja sohasem változott hosszú highburyi karrierje során) könnyű operettekből és hollywoodi musicalekből énekelt slágereket: a Derby elleni meccs programfüzetében azt olvasom, hogy azon a délutánon Lehár operettjéből, a Luxemburg grófjából adott elő egy dalt. Bizarr rituálé volt ez. Közvetlenül a kezdőrúgás előtt Morgan kivágott valami hihetetlenül magas hangot, és fellépésének csúcspontjaként hosszan kitartotta, miközben mögötte, a keleti lelátó alján a tömeg felállt, az Északi Sáncon lévő „tábor” pedig fütyülve-dalolva igyekezett elnyomni az énekes hangját.
Az „Iskolás-szektor” az a fajta mókás elnevezés, amelyet csakis az operettdalos, hajdani etoni diákelnökkel és nyomasztóan testes történelemmel megáldott Arsenalnál eszelhettek ki, és azt sugallta, hogy az arsenalos kölykök mennyei biztonságban érezhetik magukat, amíg jól viselkednek.

És itt van Keith Richard, a Rolling Stones veterán gitárosa, aki az endokannibalizmus nemes hagyományát csiszolta tökéletesre. Papája hamvait kokain közé keverve szippantgatta fel, a régiekkel együtt vallva: az ősök tovább élnek – bennünk!

140. oldal - Ecce homo - A kannibál-kulináriáról

     – A Stones… az nem olyan fontos. Az csak egy példa volt. Úgy értettem… dalok, gitárok, energia.
     – Kábé nyolcvanéves – mondta Jess. – Már nincs benne semmi energia.
     – Én kilencvenben láttam őket – mondta Martin. – Azon az estén, amikor Anglia tizenegyesekkel kikapott Németországtól a VB-n. Egy guinesses srác vitt el minket, jó sokan voltunk, és mindenki azzal töltötte az este nagy részét, hogy a rádiót hallgatta. Mindegy, szóval akkor jó sok energia volt benne.
     – Akkor még csak hetvenéves volt – mondta Jess.

180. oldal, JJ (Európa, 2006)