tarhonya tárgy
Idézetek
[…]
– Tarhonya, az a legmagyarabb koszt, higgyétek el, az nincsen sehol másutt, ahhoz a magyar parasztasszonyok keze kell…
– Meg a német parasztasszonyok keze – hűtötte le Lajos, a nyelvész. – Mert német földön is ismert ez az eredendően török, sőt perzsa étel, úgyhogy a tarhonyát nyugodtan feledhetjük most… Azt hiszem, Riebele németül.
– Gyökér – morogta Miska.
– Zöldpaprika.
– Az amerikai… Vagyis szerb…
– De nem ez a sárga színű zöldpaprika. Mert ilyen csak itt van. Még Szlovákiában, vagy Erdélyben is haragoszöldet kapsz. Sárga színű csak Csonka Magyarországon terem.
– A kitelepített svábok meghonosították Németországokban is. Úgyhogy ez a zöldpaprika magyar és NDK unikum…
– Gyökér.
Ekkor megszólalt Béla, aki szentesi volt, és valamikor vízilabdázott, mert minden szentesi vízilabdázott valamikor.
– Csíramálé. Az, az egyetlen igazi magyar étel, a csíramálé. Az csak minálunk terem Szentesen, na meg Csongrádon, na jó, de aztán kész… Orosházán még láttak egyszer… De igazándiból az csak minálunk van, a csíramálé. A tiszta, egész szemű búzát beáztatják egy napra, aztán alaposan átmossák, és egy ládában vagy kétujjnyi vastagon szétterítik, és nedves ruhával letakarják, hogy ne zöldüljön, hanem fehéren csírázzon ki. Amikor úgy háromcentis már a csíra, akkor ledarálják az egészet, és leszűrik alaposan. Ezt a levet keverik össze liszttel, és sütik meg. Mézédes, pedig nincsen benne se méz, se cukor. Egész gyerekkoromban ezt zabáltuk. Most is árulják a piacon, évente kétszer csak a málé miatt megyek le… Ez nincs sehol másutt a világon…
– Gyökér – hallatszott a sarokból megint.
– A legeredetibb magyar étel a tökfőzelék. A művelt világban a tököt csak a barom eszi…
– Hogy mondhatsz ilyet. A courgette a franciák kedves étke…
– De az nem ez a tök. Ezt a tököt sehol másutt nem eszik, pláne nem főzeléknek, berántva, tejfelesen…
– Főzeléket nem esznek, ab ovo, tán sehol – szögezte le Keserv Pista, a kémiatanár. – A rántás magyar találmány… és milyen nehéz azt jól eltalálni. A jó rántás elkészítéséhez születni kell, és aztán gyakorolni, hogy ösztönösen menjen, ne kelljen méricskélni, mérlegelni, csak csinálni, behunyt szemmel, érzés után, természetesen. A jó rántás minden főzeléknek, de különösen a bablevesnek alapzata. Egy jó fokhagymás rántás sorsdöntő fordulatot jelenthet egy csülkös bableves történetében. Egyszerre véglegesíti annak állagát és ízét; tartást ad neki és kiegyenlíti a füstölt hús savanykás íztől súlyát. Egy igazi, fokhagymás rántás gyökerei a magyar lélek legmélyebb rétegeibe indáznak alá… – mondta Keserv, és hangja megremegett, és szeme bepárásodott.
– Gyökér – mondta Miska, és kiment.
– Azért egy igazi körömpörköltért is elég sokat kell utazni… Vagy pacalért…
– Köröm van olasz földön, pacallevest pedig mindnyájan ettünk a cseheknél, az olaszok, franciák is szívesen eszik.
Ekkor megszólalt Dezső, aki eddig csak hallgatott. Halkan beszélt, nyugodtan:
– A legmagyarabb ételhez jó nagy vaslábasban kell két jó kanál libazsíron megpirítani három fej apróra vágott vöröshagymát. Meghinteni, amikor üveges, sok pirospaprikával és belefarigcsálni vagy öt gerezd fokhagymái. Akkor belezúdítjuk a babot, nem apró fehéret, nem is lila nagy szeműt, nem, hanem közönséges tarkababot, egy kilót. Szépen beleágyazunk egy kisebb füstölt csülköt, körbebástyázzuk azt csontos marhaszegydarabkákkal, beletévedhet valami színhús is, sertéscomb vagy marhafelsál, esetleg beledobunk egy kevés füstölt kolbászt, sőt a lecsókolbász sem árt meg neki. Felöntjük vízzel, hogy ellepje, de ha fér, akkor a lábas tetejéig, sózzuk, de csak kicsit, bors viszont mehet bőven bele, ám más fűszer már teljesen felesleges. Egy marék gerslit hintünk még rá, és lefedjük, sütőbe, vagy ami még jobb, kemencébe csúsztatjuk, és lassú tűzön hatnyolc órácskára elfelejtkezünk róla. Legfeljebb félidőben pótoljuk a levet.
– Sólet – sóhajtott fel vagy négy vendég is egyszerre.
– Bizony a sólet, a mi sóletünk a legmagyarabb étel – bólogatott Dezső. – Az asszimiláns sólet. Így nem ismerik sehol a világon, sem Amerikában, sem a Szentföldön, nem ismerték a régi Galíciában, Oroszországban, vagy akár a középkori Hispániában se.
– Gyökér – lépett be ekkor Mihály, és letett a pultra egy szál fehér répát. – Ezt sehol a világon meg nem eszik… Ezt kell nekik adni, semmit más. Ez a miénk. Ezt nekik!
Szótlanul néztük a kicsit piszkos, kicsit ványadt gyökeret.
Ekkor megjelentek a konyha ajtajában a fiúk, és a következő órácskában elvonultak karjukon a tányérokkal előttünk.
Olyan gulyást hoztak, hogy megállt benne a kanál, harsány harcsapaprikást, tejfeles túrós csuszával, mandulás, mazsolás madártejet, végül sajttálat, rajta szépen adjusztálva érett Pálpusztai, Ilmiczi, Lajta.
– Oeufs á la neige. Szegény idegenek – bólogatott Lajos –, hogy át vannak verve megint.
Magyarosok
Valami van ebben a levesben, mondja Szondi, amikor sorra kerülünk. Hol, csattan fel a mindig sértődött arcú levesmérő asszony. Szondi billegeti a tányért, ott ni, mondja. Az a tarhonya, te, mondom neki. Ja, lelkendezik Szondi, tényleg, beleesett. Mindegy kezit csókolom, most már hagyjuk, majd kipiszkálom a kanállal.
263. oldal, Nincs vége, Szépirodalmi, 1989.
Érdekes, hogy amikor lehuppansz egy egyetemistákkal teli albérletben egy kanapéra néhány napra beszélgetni, kiderül, hogy te hiába vagy még mindig középiskolás, betépve őket is ugyanazok a lényegi kérdések foglalkoztatják, mint téged. Vagyis: mit csinál Super Mario, amikor nem szalad? Miből él Hókuszpók? A tarhonya zöldség-e? A víziló miért nem érdemli meg, hogy a tápláléklánc tagja legyen? […] Milyen fertőtlenítőszereket használ Hamupipőke? […] Willy Fog barátnője miért lila?
286. oldal
Tóth Edu: Kutatás az ébrenlétben 95% Kedvenceim az A-oldalról
Slim Gaillardnak egyetlen szem tarhonya volt a világ.
197. oldal
– Hát mondd csak, mit szeretnél enni a nyáron?
– Tarhonyát.
– Azt nem lehet vetni – rázta a fejét Hilda. Ártatlan gyermeki csodálkozással megkérdeztem, miért nem…
Hilda kicsit gondolkodott, majd azt felelte:
– Mert nem kel ki.
Okosan bólintottam.
– Persze, köves a talaj.
– Köves – hagyta rám.
76. oldal - Miként vették művelésbe a földemet akarotom ellenére?
Aztán hozták a jó ebédet.
Volt az a jó pergelt leves. Pirosra pirított tarhonya volt benne, szalonnán feleresztve. Nagyszerűen ízlett; megállapították, hogy semmiféle szakácsné a városokban ezt meg nem tudná csinálni. Elbújhat mellette a svájciaknak s tiroliaknak az a sok vastag levese – mondta Dobokay, aki húsz évet töltött el azon a rabkoszton, ami a külföldieknek a világ legjobb menüje.
– Tudnak is azok enni – mondta, s még most is mérges, hogy annyi ideig meg volt fosztva a hazai jó ételektől. – Az ám, talán mégis a konyha az, ami ideköt!…
A második étel volt a birkapörkölt.
– Tessék kinek-kinek gondoskodni magáról, mert itt az ebéd vége – adta ki a házigazda a jelszót, s meg is rakták a tányérokat, mint egy-egy tokaji hegyet vagy legalábbis kunhalmot, töltötték fel a birkaaprólékot a kövér piros lében.
Ez volt ám csak az igazi! Olyan íze volt, mint a boldogságnak. Még jobb, hiszen a boldogságot nem veszi észre az ember, de a birkapörkölt csillagot rúgat azzal, aki eszi.
10. fejezet