szülés esemény
Idézetek
– Élőlény vagyok, és nőnemű – panaszoltam. – Ez az „izé”-zés kezd nagyon az idegeimre menni.
Jared meglepetten pislogott. Majd az arca megkeményedett. – A test miatt, amit viselsz?
Wes csúnyán nézett rá.
– Amiatt, aki vagyok – sziszegtem.
– Milyen definíció szerint?
– Például a tiéteké szerint. A fajtámban én vagyok az, aki gyerekeket szül. Ez elég nőnemű számodra?
Ettől elakadt a szava. Már-már önelégültséget éreztem.
És minden jogod meg is van hozzá, értett egyet Melanie. Nincs igaza, és nem hajlandó beismerni.
Köszönöm.
Nekünk, lányoknak össze kell tartanunk.
– Hát erről még soha nem meséltél – dünnyögte Wes, mialatt Jared valami visszavágáson töprengett. – És az hogy működik nálatok?
Ezzel Wes olajbarna arca elsötétedett, mintha most ébredt volna rá, hogy hangosan beszélt. – Úgy értem, ne válaszolj, ha ez illetlen kérdés volt.
Felnevettem. A hangulatom egyik végletből a másikba billent, kontrollálhatatlanul. Hisztéria, ahogy Mel is megmondta. – Nem, ez nem… illetlen dolog. Nálunk nem olyan komplikált… és részletgazdag a dolog, mint nálatok. – Megint felnevettem, és éreztem, hogy forróvá válik az arcom. Túlságosan is jól emlékeztem, hogy milyen részletgazdag tud lenni az a dolog.
Húzd ki az agyad a csatornából.
A te agyad, emlékeztettem Melanie-t.
Bárcsak.
– Akkor meg… ? – kérdezte Wes.
Felsóhajtottam. – Vagyunk páran, akiket… anyának neveznek. Nem vagyunk anyák. Így hívnak, de ez csak a lehetőség meglétéről szól… – Megint kijózanodtam, ahogy belegondoltam. Nincsenek anyák, túlélő anyák, csak az emlékük.
– És benned megvan a lehetősége? – kérdezte Jared mereven.
Éreztem, hogy a többiek is odafigyelnek. Még Doki is megállt, pedig éppen Kyle mellkasán készült hallgatózni.
Erre a kérdésre nem válaszoltam. – Egy kicsit… olyanok vagyunk, mint a ti méheitek vagy hangyáitok. Sok-sok nem nélküli egyed egy családban, és a királynő…
– Királynő? – kérdezett vissza Wes, furcsálkodva nézve rám.
– Nem úgy. De a fajtámban minden öt-tízezer egyedre jut egy anya. Néha többre. Nincs rá szabály.
– Hány here van? – töprengett Wes.
– Jaj, nem – herék nincsenek. Nem, mondtam, hogy ez egyszerűbb annál. Mind arra vártak, hogy elmagyarázzam. Nyeltem egyet. Nem lett volna szabad felhoznom ezt az egészet. Már nem akartam beszélni róla. Tényleg olyan nagy dolog lett volna, ha továbbra is „izé”-nek hív?
Még mindig vártak. Összehúztam a szemöldököm, de folytattam. Én kezdtem az egészet. – Az anyák… osztódnak. Minden… sejtből, azt hiszem, így lehetne nevezni, bár a mi felépítésünk más, mint a tiétek, szóval minden sejtből egy újabb lélek lesz. Minden új lélek rendelkezik az anyja emlékeinek egy részével, egy kis darabkájával, ami megmarad.
– És hány sejt van? – kérdezte Doki kíváncsian. – Hány utód?
Vállat vontam. – Egymillió, talán kettő.
Azok a szemek, amiket láttam, elkerekedtek, és döbbenet tükröződött bennük. Megpróbáltam nem megbántódni, amikor Wes elhúzódott mellőlem.
Doki füttyentett egyet a bajsza alatt, ő volt az egyetlen, akit még mindig érdekelt a folytatás. Aaron és Brandt arckifejezése gyanakvóvá, zaklatottá vált. Még soha nem hallottak mesélni. Soha nem hallottak ennyit beszélni.
– És ez mikor történik? Van valami, ami katalizálja? – kérdezte Doki.
– Ez az anyától függ. Szabadon eldöntheti, hogy mikor – válaszoltam. – Ez nálunk az egyetlen módja a szándékos öngyilkosságnak. Ha a következő generációért cserébe tesszük.
– Akár ebben a pillanatban is úgy dönthetnél, hogy sejtekre osztódsz, és ennyi?
– Nem egészen „ennyi”, de egyébként igen.
– Komplikált a dolog?
– A döntés az. A folyamat… fájdalmas.
– Fájdalmas?
Miért lepődik meg ezen? Az embereknél ez talán nem így van?
Férfiak, horkantott fel Mel.
– Kínszenvedés – közöltem. – Mindannyian emlékszünk arra, hogy a mi anyánknak milyen volt.
Doki elbűvölten simogatta az állát. – Kíváncsi vagyok, milyen evolúciós folyamat… eredményezhet egy kaptártársadalmat öngyilkos királynőkkel… – Ezzel a gondolataiba merült.
– Altruizmus – dünnyögte Wes.
– Hmm – hümmögött Doki. – Igen, az lehet.
Lehunytam a szemem, és azt kívántam, bárcsak a számat is csukva tudtam volna tartani. Szédültem. Vajon csak fáradt voltam vagy a fejsérülés miatt?
– Ó – dünnyögte Doki. – Te még kevesebbet aludtál, mint én, ugye, Vanda? Hagynunk kellene pihenni egy kicsit.
– Jóvvagyok – motyogtam, de nem nyitottam ki a szemem.
– Hát ez remek – morogta valaki a bajsza alatt. – Egy rohadt földönkívüli anyakirálynő lakik nálunk. Bármelyik pillanatban millió kis rohadékká robbanhat.
– Csss.
– Nem tudnának bántani titeket – válaszoltam annak a valakinek anélkül, hogy kinyitottam volna a szemem. – Gazdatest nélkül nagyon hamar meghalnának. – Megrándult az arcom, ahogy elképzeltem azt az elképzelhetetlen szomorúságot. Millió apró, kiszolgáltatott kis lélek, ezüstszínű, vergődő kis csöppségek…
Senki nem szólt semmit, de éreztem a megkönnyebbülést a levegőben.
34. Temetés
A negyedik gyereknél azért könyörögtem császármetszésért, mert féltem, a hüvelyem még egy buksi után legfeljebb arra lesz jó, hogy a férjem jódlizását visszhangozza. Az orvos azzal a lehangoló hírrel szolgált, hogy az első hüvelyi szülés már úgyis kitágított mindent, így aztán kelletlenül, de megadtam a passzust az alagútba (és az orvosnak szavát vettem, hogy különösen ügyel a szűkítő öltésekre).
Megindul a szülés (végre)!
Vicki Iovine: Barátnőim a terhességről 71% Amit inkább nem az orvostól kérdeznél
A természetes születés és halál olyan folyamat, amely hosszú időt vesz igénybe, tűnődtem. Mindkettő fájdalmas, és sok szempontból hasonló. Kevesen vannak, akik felkészülten várják bármelyik gyötrelmét. Amint a folyamat elkezdődik, többé nincs visszaút. A haldoklás vége a halál, a szülés a halál mezsgyéje.
104. oldal
…engedj ki! Ha úgy tetszik, viselkedj rémesen! A nagy dolog a szüléssel kapcsolatban az, hogy utoljára eközben átkozódhatsz, bonthatsz törvényt, sikítozhatsz, nyöghetsz, püfölheted a férjed mellkasát úgy, hogy a végén bocsánatot nyersz. Ekkor még te vagy a sztár, a primadonna: használd ki! Amikor az új sztár, körülbelül utolsó istenkáromló hangodra megérkezik, kénytelen leszel újra viselkedni, finoman, önfeláldozóan átengedni a terepet. Élvezd az utolsó előadást!
46. oldal, 2. Kemény munka: a szülés
– Hát nem érted, hogy miért kínok között hozzuk világra gyermekeinket, nem pedig csak úgy kapjuk őket istentől? Mert mikor a kín elmúlik, szeretet lép a helyébe, és rajtuk keresztül magunkat is megtanuljuk szeretni. Ha korábban nem is szerettük magunkat.
252. oldal
– Aha. Azt szeretnénk, ha te lennél az egyik segéd.
– Baseballozni akarsz? – harapott bele Eve egy lazacos szendvicsbe, és úgy találta, egészen finom. – Nem kellene legalább addig várnod vele, amíg a gyerek megszületik?
– Nem, egyáltalán nem a baseballról van szó. Hanem arról, hogy Leonardóval együtt segíthetnél a szülésnél.
Eve elsápadt, félrenyelte a falatot, és köhögni kezdett.
– Igyál egy kortyot, drágám – kérte nevetve Roarke. – Ha pedig szédülsz, hajtsd a térded közé a fejed.
– Fogd be! Arról beszéltek, hogy… hogy legyek ott? Akkor és ott? Ugyanabban a szobában, mint…
– Azzal semmit sem segítesz, ha mondjuk Queensben vagy, Dallas.
[…]
– Azt akarjuk, hogy Roarke is velünk legyen – szipogott Mavis, majd kifújta az orrát.
– Én? Ott?
Eve a férje felé fordult, és így abban a ritka élvezetben lehetett része, hogy látta a rémületet Roarke arcán.
– Így már nem is olyan mulatságos, igaz, nagyfiú?
151-152. oldal, Kilencedik fejezet
Óriási az eltérés az emberek között a tekintetben, hogyan viselik a fájdalmat, illetve hogy mennyi társas támogatást igényelnek a fájdalom elviseléséhez. A fájdalomra adott viselkedés tanult, ez azonban azt jelenti, hogy tanulással módosítható is. A téma egyik legjelentősebb kutatója, Melzack számos példát hoz a fájdalom kultúrafüggő természetére. Az egyik legszemléletesebb egy afrikai törzsnél tett megfigyelés, ahol az asszony a kunyhó mellett guggolva csendben megszüli gyermekét, míg a kunyhóban a férje valamilyen ártalmatlan hétköznapi betegségben (nátha) vergődve a fájdalomviselkedés összes jelét mutatja, nyög, sír, panaszkodik (Melzak, 1977).
44. oldal, 2. Veszteségek és a szenvedés lélektana (L'Harmattan, 2018)
Pintér Judit Nóra: A krónikus betegségek lélektana Válság és megújulás
Barbara gondolatai
Barbara Wolcott
Rájöttem, hogy a szüléshez való hozzáállás a legfontosabb dolog. Más szóval, minden szülésnek úgy kell nekimenni, mint egy bika: teljes erővel, félelem és habozás nélkül, azzal az elszánással, hogy meg tudjuk csinálni, és nem lépünk vissza. Ez egy óriási lehetőség a női erők működésbe hozására; itt nincs helye gátlásoknak. Az összehúzódások erőáradatok, és mindegyik közelebb hozza a babát a megszületéshez. A kisbabánk érzi az erőnket, de a félelmeinket is. A bábák olyan sokat segítettek ebben, és mindig emlékeztettek arra, hogy van erőm.
Az, ahogyan egy kultúra a szülő nőkkel bánik, jó mutatója annak, hogy mennyire értékeli és becsüli az adott társadalom a nőket és teljesítményüket. És természetesen be kell vonni a folyamatba az apákat, férjeket, fivéreket és minden olyan férfit, akik számára fontosak az életükben jelen lévő nők.
19. oldal