Sztálingrád helyszín

Letettem a telefont, és felmentem az alattam lévő emeletre; könnyedén megtaláltam az ajtót, és bekopogtam. Estélyi ruhás, nagydarab, kicsit zilált kinézetű szép hölgy nyitott ajtót, ragyogó szemekkel. „Igen?” Mögötte bömbölt a zene, összekoccanó poharak hangját és őrült nevetést hallottam. „Ez az ön szobája?” kérdeztem dobogó szívvel. „Nem. Várjon.” Hátrafordult: „Dicky! Dicky! Egy tiszt keres.” Kicsit részeg, elegáns férfi jött az ajtóhoz: „Igen, Herr Sturmbannführer? Mit tehetek önért?” Mesterkélt, szívélyes, szinte zavart hangja elárulta a régi vágású arisztokratát. Könnyedén meghajoltam, és a lehető legsemlegesebb hangon válaszoltam: „Az ön szobája fölött lakom. Nemrég tértem vissza Sztálingrádból, ahol súlyosan megsebesültem, és ahol szinte az összes bajtársam meghalt. Az önök mulatozása zavar engem. Le akartam jönni, hogy megöljem önt, de felhívtam egy barátomat, aki azt tanácsolta, hogy előbb próbáljak beszélni önnel. Én tehát lejöttem, hogy beszéljek önnel. Mindenki számára jobb lenne, ha nem kellene még egyszer lejönnöm.” A férfi elsápadt: „Nem, nem…” Hátrafordult: „Gofi! Kapcsold ki a zenét! Gyorsan!” Visszafordult hozzám: „Bocsásson meg nekünk. Rögtön befejezzük.” „Köszönöm.” És felmentem, meglehetősen elégedetten, és hallottam, ahogy azt kiabálja: „Kifelé mindenki! Vége van! Takarodjatok!” Meztelen ideghez értem – a férfi nem egyszerűen megijedt, hanem hirtelen felfogta a dolgot, és elszégyellte magát.

540. oldal

– Mindenki fatalista! Ha nem Sztálingrádnak hívnák ezt a várost, talán nem is támadták volna meg!

Minden a harccal kezdődött, amikor a város egyetlen nap alatt szörnyeteggé változott. Azóta fojtogatta a romok ölelő labirintusa, és ha csak tehette, elkerülte. Barátai a horhosok, lövészárkok, rókalyukak voltak, ellensége pedig a pincék mélye.

Az én városomnak lelke van.
[…]
Hagyta forogni az idő kerekét, mit bánta ő, hogy új nevet kapott tőlünk, hangzatos, ideológia szülte nevet, mely eldöntötte sorsát, és amelyért – akár akartuk, akár nem – küzdeni, élni, halni kellett. Mert sok száz év után újabb hadsereg érkezett kapui alá, birtokvágytól és őrült eszméktől hajtva, győzelemre éhesen.
Így lett az én városom szimbólum.

Ha Erdély kell, akkor így legyen, mondta a szovjet. Avagy mit kerestek önök Sztálingrádnál? Hasonlót kérdezett a magyar delegációtól egy másik szovjet megbízott. Nehogy azt mondják, hogy Erdélyt keresték a Don-kanyarban, mert mindjárt lefordulok a székről nevettemben.

398. oldal

Szerelmem, elbúcsúzom tőled. Már csak pár nap, vagy akár pár óra. Januárban leszel 28 éves, túl fiatal vagy még. Ne felejtsd el, hogy a gyermekekért élned kell, Gertrudnak és Clausnak apára lesz szüksége. Becsültük és szerettük egymást. Az idő majd begyógyítja a sebeidet.
Tábori posta Sztálingrádból, 1943. január

Vigyázat! Felnőtt tartalom.

– Merre ezredes úr?
– A halálba, semmiért. És ennél nincs rosszabb.
– Ezredes úr meg a torreádor-dalt fütyüli?
– Igen, Latte. Tegnap meg akartam adni magamat, ma meg… mit is akartam, mit is akarhat, aki a földön tér észhez, pocsékká téve: egy rohamosztag-akciót akartam vezetni, még utoljára, de már ezt se sikerült összehozni. Ni, hiszen volt Sztálingrád cél is, de most a halál üstje, mi meg benne ülünk, nyakig. És ki-ki fölfalja a másikat, a gyönge elhull, a beteg kinyúlik. A beteg már nem bír a vályúhoz mászni; alsóbbrendű. Aki meglopja a másikat, és megtömi a hasát, az valamivel tovább fog elszuszogni, az felsőbbrendű. Mondja, Latte, látott már hullát, amelyiknek feltörték a koponyáját, és kiették belőle az agyvelőt?
– Ezredes úr!
– Én igenis láttam feltört koponyákat. És aki ilyesmire képes, az kiválasztott ebben a halálüstben, az talán túléli ezt is.
– Ezredes úr, ha szabad megjegyeznem…
– A románokat ne emlegesse nekem, azokra mi már épp eleget rálőcsőltünk. A felsőbbrendű fajról szóló mesét viszont biztosan nem ők találták ki. Mindegy: láttam olyan koponyákat, néhány olyat, útközben. És ez következmény, a végcél, amely felé törni neveltek minket, és amerre törekedtünk, nemcsak amikor a Donon átkeltünk meg a kalmük pusztára értünk, meg a sztálingrádi gyárnegyedbe. Ez a vége, ide vezet a felsőbbrendű faj eszméje. Hallja a rikácsolást, Latte?
– Nem, ezredes úr. Sajnálom, nem.
– És ez mi? – bökött Vilshofen a birodalmi sasra, a hitleri felségjelvényre Latte zubbonyán. – A keselyű. Idevaló, igazán, és itt is gubbaszt a mi katlanunk peremén, és velünk jön, elkísér mindenhova.

137. oldal

Mit mondhat az ember Runz feleségének, mit Vogt közlegény apjának? Mit? Hogy egy szkíta sírt védett és elesett? Mit? Hogy az ember megtagadta tőle a kért szabadságot, amikor még elmehetett volna, mert fontosabbnak látszott, hogy vályogviskók birtoklásáért meghaljon Otorvanovkában, mint a tanyáján éljen otthon? Vilshofen végignézett a holtakon, volt egy Stade, egy Burstedt, egy Scharrenbroich nevű, ez a három is paraszt, kinek felesége, ki legény, kinek apja otthon, de mindnek félbehagyott dolga, mindnek szükséges a munkája. Elestek egy reteszállásban, egy országutat védve, amelynek egyik vége az oroszok kezén van, a másik a pityomniki repülőtéren áthaladva Sztálingrád romjaiba vész. Elestek egy útért, amely a semmiből jön, a semmibe vezet, és egy sehonnan-semerre utat tartani ugyanúgy nem lehet katonai cél, mint egy hálózatából kitépett sínpárt az úttól délre. Nem lehet ez harcászati szükséglet, taktikai követelmény. Mi követel tehát itt áldozatokat?

106-107. oldal

Sztálin neve szimbólum, a vezér vigyázó tekintete mindenütt ott volt falnyi freskók, vagy éppen ikonszerű képeslapok, grandiózus márvány- vagy bronzszobrok, kicsiny agyag- és viaszfigurák formájában, reptereken, kávézókban, iskolákban, magánlakásokban. Sztálin mindenütt jelenvalósága emlékeztette népét, mindig álljon készen rá, hogy megvédje őt és Haza Anyácskát, hogy mindig legyen készen… a halálra. A vezérnek köszönhette ez a város, hogy felvirágzott. És részben neki is köszönhette, hogy idáig jutott. Talán nem is besúgók dolgoznak neki, hanem ő maga figyel minket a róla készült képeken és szobrok szemén át? Nézd, mit tettek a városoddal, melynek akkor is állnia kellene még, amikor a te csontjaid elporladtak. Mert halandó vagy te is, Koba. Mondd, készen állsz a halálra?

1982. február 27.
Délután ismét vásárolni mentem, lisztért, cukorért. Tojásért hosszú sor állt. Még jó, hogy tegnap vettem a büfés néninél. Az egyetlen szalámiféleségért is, ami hasonlít a mi parizerünkre, sort álltak, de csak jegyre kaptak. Nekem az nincs. Galina és a büfés néni mondták, hogy két éve van ez a jegyrendszer húsra, vajra és húskészítményekre, mert Lengyelországba viszik. Így a helyi lakosok a munkahelyükön megkapják havonta a talont, s arra vásárolhatnak, mikor mi van. A zsírt, vajat, cukrot is úgy mérik, mint gyerekkoromban a falusi kis boltokban. A budapesti ABC-k előre csomagolt, gazdag áruválasztéka után szokatlan még nekem ez a szegényes ellátás. Mennyi Mirelite-féleség van otthon! Itt csak ez a vegyes zöldséges tasak – lengyel készítmény – kapható. Friss gyümölcs nincs, csak aszalt alma, szilva, sárgabarack. Azt fogjuk enni, ami van. Majd sort állok én is azért, ami éppen kell, ahogy az orosz asszonyok. Igénytelen és szívós ez a nép. Megél kásán is, és bírja ezt a rettentő hideget. Nap mint nap – negyven éve lassan – szüntelenül ébren tartják bennük a tudatot, hogy hősök ők, legyőzhetetlenek. A tévé esténként képeket mutat a hős városokról; Ogyessza, Breszt, Voronyezs, Sztálingrád. A jelmondatok a falakon, az utcán járó öregek mellén a kitüntetések, de még a hétfői bál is a Vörös Hadsereg ünnepén – mind, mind a hősi múltra emlékeztetnek, és a jelenbeli helytállásra szólítanak. Itt fegyelemmel állnak sort az esszonyok a boltokban, türelemmel várnak órákig. S ha éppen elfogyott az orruk előtt az áru, akkor kezdik újra, nap mint nap. Furcsa ez nekem.
Az orosz ember idegi és fizikai teherbírása nagyobb, mint a kényelemhez szokott nyugatiaké. Az orosz nép „lelkületéről” Németh László is elismerően írt. 36.o.

36. oldal