Szovjetunió helyszín

Nyikita Szergejevics Hruscsov szovjet pártfőtitkár hatalma tetőpontján, 1959-ben, a szovjet-amerikai kapcsolatoknak a világpolitikára gyakorolt hatását az alábbi „káposzta hasonlattal” világította meg: Ha a leveleket, egyiket a másik után leszakítjuk, a torzsához érkezünk… És a dolgok lényege éppen a Szovjetunió és az Egyesült Államok közti kapcsolatok.

Egy nemrégiben a Szovjetunióban járt látogató szerint „a Szovjetuniónak azért van szüksége az alacsony hatékonyságra, hogy szovjet maradhasson”.

Pearl Harbor előtt a világ jelentős részét lefedő amerikai titkosszolgálati anyag bőven elfért néhány irattartó fadobozban a Külügyminisztérium levéltárásban. Az információk kizárólagos forrása csupán néhány tucat nagykövet és katonai attasé volt. 1945 tavaszán az Egyesült Államok jóformán semmit sem tudott a Szovjetunióról, és csak alig valamivel többet a világ más részeiről.

22. oldal

Az 1943 elején aratott szovjet sikerek rendkívül megnövelték a Szovjetunió és Sztálin értékét az angolszász államok politikai katonai vezetői szemében. Megelőzően valójában nem vártak többet ettől a szovjet hadseregtől, mint hogy lekösse és kifárassza a német hadsereg zömét. Sztálingrád után a helyzet megváltozott, és Sztálinnal új módon kellett tárgyalni. Ez már Churchill és Roosevelt 1943. januári, Casablancában tartott konferenciáján éreztette hatását. Sztálin ugyan a fronthelyzetre hivatkozva ezen a szövetséges értekezleten még nem jelent meg, de szelleme már ott volt. A két angolszász vezetőt erősen foglalkoztatta, hogy mit válaszolhatnak a második front megnyitására irányuló követelésére, és amikor elfogadták a híressé vált formulát a „feltétel nélküli megadás” követelményeiről, valószínűleg tekintettel voltak Sztálin beállítódottságára is.
[…]
A casablancai formula ugyanis ezt fejezte ki: azt az akaratot, hogy a náci háborús kezdeményezés egész szervezetét szétzúzzák. Kifejezte, hogy sem Hitlerrel, sem Mussolinivel nem akarnak tárgyalni, és hogy új „hátbadöfési” legendának sem akarnak utat engedni. A német hadsereg egész gépezetét és a nácizmus egész szerkezetét szét akarták zúzni.
Egyébként a casablancai formula sem a német magatartási formákban nem ejtett oly mély nyomokat, mint néhányan hinni vélik, sem olyan új nem volt, mint első látásra tűnik. Hitler gondolatvilágát semmiben nem befolyásolta, hiszen láthattuk, hogy ő a kompromisszumot a maga részéről már a casablancai konferencia előtt is kizárta a lehetőségek birodalmából. Mellesleg neki sem volt szokása feltételekről tárgyalni a legyőzöttekkel.

Az az előnytelen benyomás, amely a Szovjetunió haderőinek teljesítményeiről alakult ki, veszélyeztette az uralkodó körök tekintélyét, és ellensúlyozásként propagandát igényelt. Így aztán az oroszok még a háború időszakában forgalomba hozták a »Mannerheim-vonalról« szóló mesét. Azt állították, hogy védelmünk a földszorosban rendkívül szilárd és a technika legújabb vívmányai felhasználásával vasbetonból megépített vonalra támaszkodik, amelyet a Maginot és a Siegfried vonalakkal kell összehasonlítani, s melyhez hasonlót még egyetlen hadsereg soha át nem tört. Az oroszok által végrehajtott áttörés »haditett, amelyhez hasonlót a hadtörténelem nem ismer«, hogy idézzek az egyik hivatalos orosz nyilatkozatból. Ez üres beszéd, a dolog állása egészen más volt. Mint már említettem, valóban létezett védelmi vonal, de azt csak néhány állandó, egymástól távol eső erős géppuskafészekből és javaslatomra elkészített további kb. húsz támpontból állt, köztük húzódó lövészárkokkal, állások, amelyeknek egyáltalán nem volt mélysége. Ezt a vonalat nevezte el a nép Mannerheim-vonalnak. Állóképessége katonáink kitartásából és bátorságából eredt, és korántsem a létesítmények szilárdságából. Ami pedig a keleti fronton elszenvedett orosz veszteségeket illeti, azokról a propaganda vezérkara nyilvánvalóan nem tudott semmiféle elfogadható magyarázatot kieszelni.

81. oldal (Püski, 1997)

1956-ban a magyar társadalom a klasszikus, sztálini típusú szovjet rendszer bevezetésének kísérletére reagált. A forrada­lom emellett visszautalt a második világháború előtti időszak­ra is, hiszen a berendezkedő szovjet rendszer a két világháború közötti korszak alapvető kérdéseit nem oldotta meg.6 Ponto­sabban: kínált rövid távú, látszólagos megoldásokat. A gaz­dasági és társadalmi modernizáció problémájára az erőltetett iparosítást és az állami parancsgazdaságot, valamint a lefelé nivelláló nagyarányú mobilitást, a nemzetállami függetlenség és a területi revízió problémáira a Szovjetunió vezette interna­cionalista közösség utópiáját és a kérdés kölcsönös lefojtását.

222 Az „ötvenhatos vízió”

5 év alatt majdnem 300 000 katonai és különleges célú repülőgépet gyártottak. Ezek közül 97 800 volt a bombázó […] illetve 100 000 a vadászgép. […] Ehhez kell még hozzáadni 86 700 tankot. […] Németország ugyanebben az időszakban 44 857 harckocsit és rohamlöveget gyártott, 1934-44 között 111 767 repülőgépet, amelyek közül csak mintegy 32 600 volt a bombázó […]. 1934. szeptember és 1945 június között Anglia 123 819 harci repülőgépet gyártott. […] A Szovjetunió a háború alatt 136 800 repülőgépet gyártott, de ebből igen kevés volt bombázó, ezenkívül 102 500 tankot és önjáró löveget, vagyis e két létfontosságú területen többet, mint Németország.

Szerintük ugyanis az ő országukban háromféle ember van, aki ült, aki ül és aki ülni fog!

154. oldal - Valami elindult

1991 decemberében az ENSZ Oroszországot hivatalosan mint a Szovjetunió „folytató” (és nem mint utód-) államát ismerte el. Ez jogilag azt jelentette, hogy minden, ami a Szovjetunióhoz tartozott, orosz fennhatóság alá került. Ekképp az „össz-szövetségi jelentőségű” Szevasztopol is automatikusan visszaszállt volna Oroszországra.

114. oldal (Európa, 2016)

A szovjet újságok megírták Rákosi kijelentését: A Szovjetunióban nincsenek politikai foglyok, csak önkéntes munkaszolgálatosok.

188. oldal - Északi fény