Szonya (Szofja Szemjonovna Marmeladova) személy

Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés
Tore Renberg: Mégis van apám

Idézetek

tgorsy>!

Hirtelen mélyen lehajolt, leborult előtte, és megcsókolta a lábát.
– Nem előtted borultam le, az ember töméntelen szenvedése előtt borultam le…

p.: 321 (Kriterion, 1973)

nola P>!

Elolvasta Hamsuntól a Pant, Alexander Kiellandtól a Méreg című regényt, Bjørneboe-tól a Jonas-t, és most kinyitotta a legvastagabb könyvet, amit valaha is kézbe mert venni. Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés. Ő találta meg a szülei könyvespolcán. Amikor meglátta a címét és a furcsa orosz nevet, megkérdezte apát, hogy mi az. Klasszikus, mondta Terje, de túl felnőttes neked. Jarle megragadta a könyvet, mellkasához szorította és eltervezte, hogy csak akkor szól Helgének, ha már elolvasta.
    Nehéz olvasmány, de lehetetlen letenni! Akkor is olvas, amikor megy fel a lépcsőn ebédelni, amikor mosdóba megy, amikor ebédel, és amikor álmodik, álmai olvasnak helyette. Jarle Orheimnek most pont erre a könyvre van szüksége, még Irene testénél is jobban, a rasszizmus-ellenességnél is, a knabeni kiruccanásnál is. Ebben ugyanis eltűnhet, és megtalálhatja önmagát. Olvas Raszkolnyikov lelkiismereti válságban telő napjairól, a kettős gyilkosság után, amikor megölte az uzsorás öregasszonyt és annak testvérét. Gyermekkora meséi óta most először nem szimplán egy könyvet olvas, ami tetszik, vagy éppen nem tetszik, és nem csupán a történet külső megfigyelője. Benne él. Öltönyben jár, behorpadt orcával, dülledt szemekkel és zúgó füllel, végigizzadja magát a Nyevszkij Proszpekten, és kezei véresek, mert gyilkosságot követett el. Kettős gyilkosságot, amiről még azt sem tudja pontosan, hogy hogyan követte el, de szerelmes, fiatal, egyszerre Jarle Orheim és Rodion Romanovics Raszkolnyikov, és amikor a Mitsubishivel autóznak nagymama háza felé, a könyvre gondol, amit olvas, és alig várja, hogy hazatérjen… haza Szonyához, haza Szentpétervárra és egy másik évszázadba.

144. oldal

1 hozzászólás
Sinope>!

Cselekményleírást tartalmazó szöveg

Lehajtotta fejét, arcát a kezébe temette. Ekkor megdöbbentően furcsa érzés támadt a szívében: most hevesen gyűlölte Szonyát. Őt magát is meglepte, megrémítette az érzése. Felkapta a fejét, és ránézett, átható tekintettel. Látta, hogy a lány meg őt nézi, nyugtalanul, gyötrelmes gondban: szerelem fénylett a szemében. És Raszkolnyikov gyűlölete eltűnt, mint a kísértet. Nem is volt az gyűlölet, tévedett, csak annyit jelentett az érzés, hogy itt a pillanat.

simiszabi>!

Lizaveta! Szonya! Ti szegénykék, szelídek, szelíd tekintetűek… drágáim!… És mért nem sírnak? Mért nem jajgatnak? Mindenüket odaadják… és csak néznek szelíden, szótlanul… Szonya, Szonya, szótlan Szonya…

Anna_Casea>!

Szomorúan, leverten ültek egymás mellett, mint vihar után két magányos hajótörött a puszta parton, ahová kivetette őket a hullám.

314. oldal

Sinope>!

Mit csinált?! Hogy tehette ezt magával? – kiáltotta kétségbeesetten, és felugrott, nyakába borult, két karjával erősen átölelte. Raszkolnyikov hátrahőkölt, és fájdalmas mosollyal nézte. – Furcsa teremtés vagy te, Szonya, ölelsz és csókolsz most, amikor ezt megmondtam neked? Nem vagy eszeden.
– Ó, hiszen akkor most nincs nálad boldogtalanabb a világon!