Szodoma helyszín
Idézetek
Tel-Aiv különben jót tenne neked. Igazi Szodoma. Amikor először jártam ott, egy haverommal elkezdtünk stírölni két csajt. Magasak voltak, karcsúak, a seggüket riszálva sétáltak a tengerparton. Aztán beértük őket, és kiderült, hogy transzvesztiták. Azt a felsülést … Jó kis ország lehetne különben: tenger, napsütés, csokibarna csajok. Igaziak is! Csak rossz helyen van, barátságtalan szomszédokkal.
20. oldal
– Amikor Allerødből hazafelé tartottam, beugrott Szodoma és Gomora. Manapság undorító az egész világ, és nem csak a Covid miatt. A legtöbben csak saját magukra gondolnak, pont, mint Anker, amikor rám sózta azt a szart. Betölt mindent az önzés és az önérdek, a jó teljesen kiszorult a világból.
Vigyázat! Felnőtt tartalom.
Vésd jól eszedbe: Szodoma a civilizáció jelképe. A férfiszerelem istenhez hasonlatos- sá tette volna az embert, s minden baj csakis abból az állítólagos vágyból származik, melyet a két nem táplál egymás iránt. Ma már csak egyetlen módon lehet megmenteni a balsors sújtotta szent Oroszországot: ha a bepókhálósodott alfelekbe beleplántálnánk a szókrátészi szerelmet, a nők pedig Leucadia szigetére vonulnának, s ott vennének leckéket a szapphói szerelemből.
A Holt-tenger maradandó élményt jelent, de inkább különleges környezete marad meg az emlékezetben és nem maga a „tenger”. A meredek, halványbarna szirtek ridegek és nyomasztóak a ragyogó napfényben. A Holt-tenger bűnös városaiból, Szodomából és Gomorrából semmi sem maradt, bár Szodoma helyén ma nagy gyár működik.
74. oldal
– Nem én fogok félni tőlük… féljenek csak ők tőlem. Elvégre én vagyok az arkangyal. Szodoma és Gomora elpusztítója.
50. oldal
Vigyázat! Felnőtt tartalom.
A következő alkalommal Tohotama újra szóba hozta a képet. Miért érdekelnek annyira a mahu-k, az asszonyemberek, Koke? Adott rá valami ostoba magyarázatot – „mert látványosak, feltűnőek, egzotikusak, Tohotama” –, de a kérdés egész nap ott motoszkált benne. Még éjszaka az ágyban is ezen törte a fejét, miután evett egy kis gyümölcsöt, kicserélte a kötést a lábán, és bevett néhány csepp vízben oldott laudanumot. Miért is, Koke? Talán mert a rejtőzködő, láthatatlan, üldözött mahu, akit a papok meg a lelkészek perverz bűnösként megvetettek, az utolsó eleven képviselője volt annak a betörhetetlen maori vadembernek, akinek Európa hatására hamarosan nyoma sem marad. A primitív őslakókat szőröstül-bőröstül felfalja a nyugati keresztény kultúra. Az a kultúra, amelyet olyan hévvel és ékesszólóan védelmeztél és olyan durva túlzásokkal és rágalmakkal támadták ott Tahitin, a Les Guépes-ben meg a Le Sourire-ben, Koke. Szőröstül-bőröstül felfalja, ahogy a tahiti kultúrával is tette. Előbb a vallást, aztán a nyelvet, az erkölcsöt és természetesen a nemiséget is. A nagyon is közeli jövőben a Marquises-szigetek őslakói számára a dolgok éppen olyan egyértelműek lesznek, mint bármely hívő európai polgárnak. Két nem van, és az elég is, több nem kell. Egymástól élesen elkülönülten, valóságos szakadék tátong köztük: nő és férfi, hím és nőstény, hímvessző és vagina. A kétértelműség a szerelem és a vágyak tekintetében, akárcsak a hit kérdésében a barbárság és a bűn megnyilvánulásának számított, olyan civilizálatlanságnak, mint az emberevés. A férfi-nő és a nő-férfi rendellenesség, amelyet irtani kell, ahogy az Atyaisten is tette Szodomával és Gomorrával. Szegény mahu-k, akik még megmaradtak a szigeteken! A telepesek meg a képmutató gyarmati tisztviselők szívesen alkalmazták őket cselédnek, mert jól főztek és mostak, jó gyermekgondozó és házvezető hírében álltak. De hogy magukra ne haragítsák a papokat, megtiltották nekik, hogy nők módjára öltözködjenek és női ékszereket viseljenek. Amikor minden bizonnyal a leleplezéstől félve, szorongva virágot tűztek a hajukba, díszes kötőt tettek a karjukra meg a bokájukra, és ha csak rövid időre is, de nőként mertek mutatkozni, a mahu-k nem sejtették, hogy egy haldokló kultúra utolsó megnyilvánulásai. Ennek az egészséges, spontán, szabad, primitív felfogásnak, az önmagát minden belül lakozóval – a vágyakkal és ábrándokkal – együtt elfogadó magatartásnak meg voltak számlálva a napjai.
Vigyázat! Felnőtt tartalom.
De hátra volt még a járvány harmadik szakasza. Minden élőlényen úrrá lett az őrület, mely ledöntötte a morális törvény által szabott határokat. Állat és állat, ember és állat, ember és ember egymás testébe vájt. A halál volt a legkegyesebb dolog, ami csak történhetett az arra tévedővel. A fajtalankodásban rejlő romlott élvezetek aláásták a szeretet minden megnyilvánulását. Üzekedés, szodómia, szexuális együttlét öregekkel, gyerekekkel, halottakkal, tárgyakkal és állatokkal, a kéjelgés legdurvább formái, merev hímtagok, nedves testnyílások, cserélődő testnedvek, ondó és ürülék, kiáltások, sóhajok és rengeteg vér, az őrület ezernyi mosolygó és jajgató arca. Szodoma, a szemérmetlen bűn eltörpült a birodalom fertője mellett.
APA (Karácsonyi tündérmese a virradat fényénél)
– Nézze, itt van az űrrepülés. Tudja, hogy került ide az ember? Űrrepülővel jött egy másik világról, amikor az már kezdett kihűlni. És űrrepülővel tovább fog költözni, amikor a miénk kihűl.
– Ugyan, ne mondja. És az állatok?
– Magával hozta őket.
Felállt, mert a két kőműves már munkához látott, indult feléjük.
– Szodoma és Gomorra – fordult még vissza elmenőben –, mi egyéb volt Szodoma és Gomorra, mint kísérleti űrrepülés? Itt jártak az űrrepülők, körülnéztek, aztán elmentek. Higgye el nekem.
7. oldal (Medicina, 1966)
Urunk színeváltozása
Razumnyik-Ivanovnak
1
Felleg vakog,
ég bőg aranyfogúan…
Uramisten, ráddalolok:
borjazz meg végre, Uram.
Zörgetem én feszülő
édeni portád:
csillagos pólyát kér az Üsző-
Oroszország.
A felleget éri kezem,
fölcsap a dal vihara,
imádkozok: égi tejem
add meg te ma.
Adod te a mennykő szavát,
szárnyaknak zúgása kél,
az új Szodomát
fölgyújtja Jehudiél.
De kemény, de hátra se les
az új Lót, küzdi magát
rónázó vízre, veres
kapukon át.
2
Arról a tücsök is a nyír
bokrában hegedül,
kelet hogyan vont rózsaszín
árkot a rozs körül,
s hogy a búzakéknek fölveszi
kendőjét Mária,
s földszegélyen mennyei
bocikat hív haza.
Reggeltől őszi nap borong s
felül egy kürt de hí,
billentyű-cinege a sors
igéit pötyögi:
„Ó, higgy, majd eget nyargal át
a hab, szitok ragyog,
s ligetre arany kiskutyát
majd kölykezik a hold.
A víz más fűvel, sűrűvel
világot árnyasít.
Mormoló vörösbegy jön el:
a csillag, a fán lakik.
Vetésből méheként kalász
tolul rajozva ki,
a vak homályt e szárnyalás
arannyá zümmögi.”
3
Hej, orosz férfiak!
Mindenek halászai,
hajnal-hálóval égbolt-meregetők,
fújjátok a kürtöt.
Vihar-eke szánt,
ordítoz a föld,
aranyszín ekeagyar
sziklát hasít.
Új magvető,
az jár a mezőn,
járva barázdát,
vet új magokat.
Taligán ragyogó vendég
jő közibénk,
fellegen nyargal
kancalova.
Kancán a kantár
kékség,
kantáron a csörgő
csillag.
4
Szél, megállj már,
te víztükör, ne feleselj.
A pirkadat égi szitáján
esőzik a tej.
Szó feszül bölcsen, maggal
búza kalásza tömény.
Farkát az égen a hajnal
fölemelte, mint a tehén.
Most kicsi ablak mögül
te, bőkezű, látlak fényben,
a földig miseruhákat,
lógatsz te szép egeket.
S íme:
a mennyei fűzön megül
a nagy cicaképpen,
e lágyarany mancsú állat
érinti fürtjeimet.
5
Óra üt átváltozásra,
ó, a fényes úr lejő,
megfeszítve tűrés várja:
rozsdás szeget húz ki ő.
Reggel, délben, még megingat
mennyet s villant mennykövet,
tejjel hétköznapjainkat
megtölti, mint vödröket.
Üdvözítve este, éjjel
földjét, hol nincs alkonyat,
jósol csillagok jelével
új ezüstkalászokat.
S mikor hold hajol a Volga
sok vízére s nyeldekel,
hajol ő arany hajóra,
s kertjeibe tűnik el.
Evezőcsapása széles,
kék öle igét hajít,
mint madártojást, mit éles
csőr belülről széthasít.
Nagy László fordítása
73-77. oldal, Líra, Urunk színeváltozása (Európa, 1977)