színház helyszín

316-317. oldal, Március 21., hétfő (Ciceró, 2012)

     – Jó – bólintott az ofő, miután átgondolta. – Akire nem érkezett panasz, az kimehet a szünetekre – mondta, aztán rákiabált Dave-re, aki már ment volna a folyosóra.
     – Felmayer! Gondolod, hogy ez rád vonatkozik?
     – Mit csináltam? – rázta meg a fejét Dave értetlenül.
     – Laptopozni a színházban??? – üvöltötte Haller mérgesen.
     – Ugyan! Még wifi sem volt – jegyezte meg Dave, mi pedig hangosan felröhögtünk.

364. oldal, December 3., péntek (Ciceró, 2011)

A nézőtér egyik hátsó sorában ülök, a színház kezd megtelni, nemsokára kezdődik az előadás. Felállok a helyemről, hogy beengedjek egy nőt, akinek ebben a sorban van a helye.
– Köszönöm – mondja.
– Ühüm – válaszolom.
De félreértettem. Nem nekem köszönte meg, hanem a jegyszedőnek, aki pár méterrel mögöttem áll. – Mármint neki – mondja, és rám se néz.
Ezt mindenképpen tisztázni akarta.

295. oldal Félreértett köszönet a színházban

A színház a világ egyetlen olyan intézménye, amely négy évezred óta haldoklik, de sohasem adja meg magát.

34. oldal, Csapatszállító hajó

    A színházhoz érve Kardos még egyszer megkért minket, hogy viselkedjünk. Aztán bementünk. Hét szaktanárit osztott ki az előadás végére, továbbá Dave-nek holnap jelenése van Mádaynál. Azt hiszem, elhamarkodott döntés volt színházba vinni minket. Én speciel a Ványa bácsi minden pillanatát élveztem, és őszintén örültem, hogy láthatom. A többiek azonban inkább a „mozis” fajtához tartoznak. Ettek, ittak, röhögtek, hülyültek, zenét hallgattak, PSP-ztek (Andris és Robi), Facebookoztak, és tipikus diákokhoz méltóan akkor nem bírták abbahagyni a röhögést, amikor muszáj lett volna. Kardos feje égett miattunk, és bár Kinga csak neki akart segíteni azzal, hogy a darab közben kezdte el ordítva fegyelmezni a többieket, semmiképp nem vetett ránk jó fényt. Én még tapsoltam, amikor Kardos rám förmedt, hogy azonnal indulunk, úgyhogy szomorúan vetettem még egy pillantást a színpad felé, és követtem.
    A hazaút csendesebben telt. Olyan leszidást kaptunk, amilyet még soha. Kardos közölte velünk, hogy soha, de soha többet nem visz minket sehová, és hogy kivétel nélkül minden órán számonkérés. Óriási.
    Otthon anyu izgatottan várta, hogy mit mesélek, úgyhogy felültem a konyhapultra, és miközben felmelegedtem, röviden beszámoltam az estémről.
     – Ó, kamaszok a színházban. Az mindig mókás – bólogatott mosolyogva.
     – Hát, igen. Mondjuk, az, hogy Ricsi félrenyelte a kólát, amit egyébként nem lett volna szabad bevinnie, és prüszkölve ráköpte Macura, aki előadás közben felállt és káromkodva törölgette a ruháját, talán több mint mókás – jegyeztem meg.
     – Jaj! – húzta el a száját anyu.
     – És Virág sem egy tipikus színházba járó lány, ő nem értette a darabot, és folyamatosan tőlem kérdezgette, hogy „ez ki?”, „mit akar?”, „ez nem az, aki az előbb volt?”… Ebben csak az a durva, hogy hét székkel arrébb ült – töprengtem.
     – És Kardos tanár úr? – érdeklődött anyu.
     – Azt hiszem, ha nincs az idegosztályon, akkor kemény órák várnak ránk – ugrottam le a pultról, és felvettem egy mandarint.

360-361. oldal, December 2., csütörtök (Ciceró, 2011)

    – Itt tényleg mindenki a másik szerelmi életével van elfoglalva, mi?
    – Szerelmi vagy bármilyen… a legtöbben a színházban élik le a fél, vagy inkább háromnegyed életüket. Naná, hogy mindenki figyel, pletykál, sztorizik. Szokd meg, ha itt akarsz lenni, hogy innen nem úgy mész haza, mint egy irodából. Ezt a világot sosem teszed le egészen.

Ne legyetek természetesek – mondta a társulatának. – A színpad nem arra való. A színpad csalás. Hanem csináljátok úgy, mintha természetesek lennétek.

    Nelli azért volt képes akár tízszer is megnézni egy előadást, mert minden egyes este egyedi, soha vissza nem térő pillanatokat rejtett. Értette, hogy mások mit élveznek abban, ha egy film jeleneteit már kívülről fújják, ha előre röhögnek egy grimaszon, de neki sokkal izgalmasabb volt élvezni az apró különbségeket, azt, amitől egy-egy előadás egyszeri és megismételhetetlen.

Kétfajta színdarab volt az Erzsébet-kori Londonban. A közönséges népség a látványosságot szerette: harcot, kardvívásokat – a színészek ezeknek mesterei voltak. Néha még egy ágyút is elsütöttek. Szerették a népszerű bohócok durva vicceit, akik rögtönzött bemondásokkal szórakoztatták a nézőket, és minden darab, bármiről szólt is, valami tréfás jelenettel végződött – a szokásos dallal és tánccal. Ezek voltak azok a darabok, amelyeket, ahogy Meredith és a barátai szokták mondani, arra írták, hogy *megnézzék* őket. De a műveltebb, válogatott, előkelőbb közönség részére másfajta, szellemes és választékos nyelven megírt színdarabok léteztek. Olyanok, amilyet Edmund szándékozott írni. Olyan darabok, amelyeket nem arra írtak, hogy *megnézzék*, hanem hogy *meghallgassák*.

556. oldal, 11. fejezet - A Globe Színház