Szergej Rahmanyinov (1873-1943) személy

Leka már ki se kapcsolta a lejátszót a kocsijában. Úgy farolt ki már a felvásárló telephelyéről is, és aztán úgy állt meg a piros lámpáknál, hogy a hangszóróban üvöltve verték a zongorát meg rángatták a vonót a húrokon. Mindenki odanézett. Ha a tucc-tucc zene megy nála is, mint annyi más autóban, akkor nem néznek oda. De ki az a hülye, aki ilyet hallgat? Odanéztek, és egyből látták, hogy egy rosszarcú félkegyelmű.

43. oldal, Jót tenni mindig

Ám nem csupán ipari és katonai ereje miatt törekedett Oroszország erőteljesebb nemzetközi elismertségre: az országban rendkívüli és példátlan művészeti kreativitás virult: ott volt Sztravinszkij és Rahmanyinov zenéje, Malevics, Kandinszkij és Chagall avantgárd festészete, Gyagilev Orosz Balettje, amely Leon Bakszt túlvilági színpad- és kosztümterveit vitte színre, olyan legendás táncosok, mint Pavlova és Nyizsinszkij, az operaénekes Saljapin, Sztanyiszlavszkij és Mejerhold újító színházi rendezései, no és az irodalmi „ezüstkor” vibráló költészete, melyet Alekszandr Blok, Andrej Belij és Anna Ahmatova fémjelzett.

255. oldal

Különös, hogy kedvencem ebben az időben nem egy ária, sőt egyáltalán nem is opera volt, hanem egy zongoraverseny. Szergej Rachmaninov II. (c-moll) zongoraversenye. Legjobb akarattal sem tudnám megmondani, miért pont ez. Néha órákon keresztül újra meg újra csak ezt hallgattam. Családtagjaim nem nyilvánítottak erről véleményt, de valószínűleg attól tartottak, hogy meghibbantam…

39. oldal

Lehunytam a szemem, és összeszorított foggal küzdöttem a feltörni készülő könnyeim ellen. Patrick Rahmanyinov darabját dúdoltam, és éreztem, hogy ellazul a vállam.

67. oldal

A zongora most már heves támadás alatt állt, Liszt-valcer lehetett, esetleg Rahmanyinov.

378. oldal

A háttérben Rahmanyinov zenéje szólt.

183. oldal