szerelmi vallomás fogalom

Kurt Vonnegut: Börleszk
James Herbert: Patkányok
Boris Vian: Tajtékos napok
J. D. Robb: Halálos hűség
Victor Hugo: A párizsi Notre-Dame
Japán és kínai költők
Susan Elizabeth Phillips: A szeretőm a First Lady
Leiner Laura: A Szent Johanna gimi 4. – Barátok
Leiner Laura: A Szent Johanna gimi 5. – Remény
Leiner Laura: A Szent Johanna gimi 6. – Ketten
Dan Simmons: Endymion
Alma Katsu: Halhatatlan
Leiner Laura: A Szent Johanna gimi 8. – Örökké
J. R. Ward: Végre szeretők
Julia Quinn: Aranylóbb a napnál
Sylvain Neuvel: Védtelen halandók
Maya Banks: A rejtőzködő
Thomas Hardy: Távol a világ zajától

Idézetek

NySara95>!

Cselekményleírást tartalmazó szöveg

    Arra kaptam fel a fejem, hogy mindenki füttyögni és tapsolni kezd, és körülöttem mindenki felfelé néz.
     – Mi az? – kérdeztem, és megkértem Bálintot, kicsit álljon arrébb, hogy lássam, amit a többiek. Aztán összeráncolt szemmel néztem a termünk felé, ahol Cortez kinyitotta az ablakot, és… Úristen. Akkor már a szám elé kaptam a kezem, ügyet sem vetve arra, hogy a forrócsokim leesett, és kiömölve mély, barna lyukat vájt a hóban.
    Cortez belekapaszkodott az ablakkeretbe, majd fölpattant egy padra, és kiállt az ablakba! Mindenki döbbenten nézte, Ricsi vigyorogva bólogatott, Virág elképedve bámulta, Dave és Macu vették telefonnal, Zsolti fütyült, Kinga ordított, hogy „Megőrültél? Kiesel!!!”, az a-s lányok sipákoltak, mindenki más pedig lefagyva, elképedve nézte.
     – Oké – szólalt meg Cortez, amikor biztonságosan megfogta az ablakkeretet, és kihúzta magát. – Figyelnétek kicsit? Kösz – kezdte, és a tekintetével körbepásztázta az udvart, majd megállapodott rajtam. Jaj, ne! Azt hiszem, legalább kétszáz volt a pulzusom, és alig mertem levegőt venni, annyira féltem, hogy baja esik. – Ott a padon… – mutatott felém.
     – Hagyd abba! Könyörgöm, hagyd abba! – motyogtam alig hallhatóan. Az egész udvar felém fordult, én pedig még soha, de soha nem égtem ennyire.
     – …a barátnőm! – kiáltotta. – Reni, köszönnél a többieknek? – szólt oda nekem. A fejemet fogva felnéztem, és bénán intettem egyet, úgy általánosságban.
    Azonnal zúgolódás kezdődött, mindenki susogni meg duruzsolni kezdett, közben folyamatosan hol engem, hol az ablakban álló (!!!) Cortezt figyelték.
     – Ha valaki még nem tudná esetleg… – magyarázta. A legtöbben bólintottak, de néhányan rávágták, hogy „oké”. – Ja – kapott Cortez a fejéhez, mintha csak megfeledkezett volna valamiről. A hirtelen mozdulatát egy rakás felszisszenés és ösztönös reflexmozdulat kísérte, mert úgy tűnt, most zuhan ki. – És szeretem – tette hozzá mellékesen, én pedig elmosolyodtam, és alig hallottam valamit a fülemben zúgó vértől. Ricsi megbökte a vállam, Virág tapsolva ugrált, a többiek meg „húú”-ztak és füttyögtek.
    A következő pillanatban Máday rontott ki az ajtón, és felnézett az épületre.
     – Antai-Kelemen Ádám! Tíz másodperced van, hogy megjelenj az irodámban! Azonnal szállj le onnan! – üvöltötte kivörösödött fejjel.
     – Ha nem gond, gyalog mennék – felelte Cortez.

92-93. oldal, Január 26., szerda (Ciceró, 2012)

6 hozzászólás
sanna_apró_könyvespolca>!

Cselekményleírást tartalmazó szöveg

     – Tudod, mit? – emeltem fel az állam. – Ne felejtsd el! Mert minden szava igaz! – tártam szét a karom. Cortez a szemembe nézett, és felvonta a szemöldökét. – Amit leírtam, azt úgy is gondolom. Mindig is úgy gondoltam. És lehet, hogy ezután, soha, de soha nem beszélünk többet, de akkor is tudnod kell! Nem érdekel – förmedtem rá dühösen, minden mindegy alapon. – Azt hiszed, hogy ez a tanév nehezen alakult, mert haragszol rám? Gondold át a többit! Gondold át az én szemszögemből! Én bocsánatot kértem, többször is, mert ez az egész egy hülyeség volt! És sajnálom, mindent megtettem, hogy túllépjünk rajta, de neked nem megy. Rendben. De jó, ha tudod, hogy nekem is lenne okom haragudni. Azért, amiket leírtam. Te mikor kértél tőlem bocsánatot? De tudod, mit, nem is várom el. Mert igazából sose haragudtam rád. Nem tudtam – töröltem meg a szemem. Cortez pislogás nélkül meredt rám. – Mert szeretlek – mondtam ki hirtelen, bár a fülemben annyira dobogott a vér, hogy alig hallottam magam.

408. oldal, December 20., hétfő (Ciceró, 2011)

5 hozzászólás
gabbie>!

Cselekményleírást tartalmazó szöveg

    Az udvarra vezető ajtó hirtelen kivágódott mögöttünk, mire mind megfordultunk. Cortez kirontott az ajtón, ami erősen visszacsapódott. Lélegzet-visszafojtva néztem rá. Az ajtóban állt, homlokába hulló sötét tincsei alól fürkészve nézett, és csak ennyit kérdezett:
     – Melyik szeptember 8.?
    Tudtam, miért kérdezi. A levelemben ezt a dátumot említettem arra vonatkozóan, hogy totál beleestem.
     – Kilencedikben – mondtam halkan.

409-410. oldal, December 20., hétfő (Ciceró, 2011)

2 hozzászólás
Neito>!

Cselekményleírást tartalmazó szöveg

     – Végül is… – suttogta alig hallhatóan. – Az is több mint két évbe tellett, mire rájöttél, hogy szeretlek. Ha a logikádról van szó, ezt a kockát is megérted annyi idő alatt…
     – Ez kicsit sértő volt – fojtottam el a nevetést.
     – Segítsek? – kérdezte, én pedig kissé elvesztem a mélykék szempárban.
     – Ööö… Kicsit? – nyújtottam felé a kockát. Mert hát igaza volt. A logikám, ha csak a kapcsolatunkat vesszük alapul, khm, hogy is mondjam? Hagy némi kivetnivalót maga után.

245. oldal, Március 5., hétfő, 8/1. (Ciceró, 2013)

5 hozzászólás
graphoman IP>!

Cselekményleírást tartalmazó szöveg

Leültem az íróasztalomhoz, kinyitottam a matekfüzetem, és hirtelen felindulásból írni kezdtem az üres oldalra. Düh, csalódottság, és az elmúlt évek minden sérelme volt az, amit papírra vetettem. Leírtam, hogy szeretem. Hogy szeptember 8-án úgy belezúgtam, hogy azt sem tudtam, hol vagyok. Hogy soha nem tudtam, mit gondol. Hogy végignéztem, ahogyan mindenki rajta lóg. Hogy mit éreztem, amikor Vikivel járt. Hogy mi volt bennem szilveszterkor, amikor megcsókolt, és utána továbbra is Viki volt a barátnője. Leírtam mindent. Az érzéseimet, a kételyeimet, a hibáimat, a hibáit. Kilenc lap lett. Kétoldalas, szóval tizennyolc. Mikor az utolsó sort is befejeztem, megkönnyebbülten dőltem hátra. Így, az én szemszögemből nézve a dolgokat, nem volt annyira drasztikus a hiba, amit elkövettem. Az elmúlt évek történései mellett szinte eltörpült. Kitéptem az oldalakat, és szépen behajtottam egy borítékba. Egyszer. Majd egyszer, ha elég erős leszek, talán odaadom neki. Felírtam az üres borítékra, hogy Cortez, aláhúztam a nevét kétszer, és egy darab celluxszal feltettem az asztalom feletti tükörre.

314. oldal, November 4., csütörtök (Ciceró, 2011)

gkmarcsi>!

Cselekményleírást tartalmazó szöveg

     – Oké. Feladom. Tényleg kibírod holnapig.
     – Ugye? – nevettem fel büszkén. Cortez akkor már tudta, hogy üzenni fogok neki, de hagyott nekem egy kis időt, hogy örüljek. Milyen kedves.
    Fogmosás közben épen a homlokomat fürkésztem (láttam rajta pár „halálra” ítélt patit), amikor üzenetem jött. Friss kapcsolatban lévő emberhez híven mindig nálam van a mobilom, úgyhogy kihalásztam a pizsim zsebéből a telefont, és a fogkefét a fogam közé szorítva felnyitottam a készüléket. Aztán rámeredtem az üzenetre, majd véletlenül lenyeltem a fogkrémet. Pfuj.
    Némi döbbenet után elmosolyodtam, és azonnal rányomtam a válaszra. Egész héten szó nélkül hagytam az üzeneteit, mindet, pedig néhányra reflexből reagáltam volna. De amit ma este kaptam, arra válaszolnom kellett. Csak egy szó, nem nagy ügy. Nekem mégis az volt. A legnagyobb. Miután a telóm kiírta, hogy üzenet elküldve, kiköptem a maradék fogkrémet, és tudtam, hogy azonnal csörögni fogok. Így is történt.
     – Csak visszaírtál – szólt bele köszönés nélkül.
     – Igen, mert erre reagálnom kellett… – vigyorogtam folyamatosan.
     – Ahaa – gúnyolódott totál édes stílusban.
     – Ha csak azért írtad, hogy feladjam a versenyt, akkor közlöm, hogy ez gonosz dolog volt.
     – Azért írtam, mert így van – vágta rá. Hűű. Lepkék, ne bomoljatok odabent!
     – Értem – motyogtam zavartan, és a tükörképem látva megállapíthattam, hogy totál elvörösödtem.
     – Miért visszhangzol?
     – Mert éppen fogat mosok.
     – Jó éjt.
     – Neked is.
    Miután leraktuk, még elég sokáig mosolyogtam. A „szeretlek” sms-em pedig ott lapul a bejövőim között. Azért néha ránéztem, hogy biztosan ott van-e még. Ott volt.

272-273. oldal, Március 10., csütörtök (Ciceró, 2012)

Whatsername>!

Cselekményleírást tartalmazó szöveg

     – Reni, te maradj! – szólt utánam Cortez, aki nem mozdult, mire megtorpantan, és zakatoló szívvel sétáltam vissza.
    Hátranéztem egy pillanatra, Virág értetlenül széttárta a karját, és a többiek is csodálkozva forgolódtak, miközben bementek a portára.
     – Igen – kérdeztem furán. Cortez mélyen a szemembe nézett, és megrázta a fejét.
     – Ez mi? – húzott ki a zsebéből valamit, mire a pulzusom az egekbe szökött, és megfordult velem a világ. Ahogy ránéztem a borítékra, azonnal tudtam, hogy mi az. A hirtelen felindulásból leírt tizennyolc oldalas szerelmi vallomásom, aminek a tükrömön kellett volna lennie!!!
     – Hogy… – sütöttem le a szemem. – Miért van nálad? – hebegtem halk, erőtlen hangon.
     – Te adtad – mondta idegesen.
     – Én? Én ugyan nem – temettem a tenyerembe az arcom. Úristen, vajon elolvasta? Biztos, hogy elolvasta. Elsüllyedek.
     – Benne volt az ajándékban – közölte, afféle „nagyon is jól tudod, hiszen te adtad oda” stílusban.
    Az agyam erőtlenül kattogni kezdett. A fenébe! Virág szaladt fel az ajándékért, biztosan meglátta a tükrön lévő borítékot Cortez névvel, és azt hitte, az is hozzá tartozik. Nem, nem, nem! Egyáltalán nem!
     – Elolvastad? – suttogtam, és a szélben alig hallottam a saját hangom. Cortez csak bólintott, és idegesen az órájára nézett. Idő volt.
     – Oké. Felejtsd el. Csak felejtsd el – kezdtem zakatoló szívvel.
     – Jó. Az lesz a legjobb – értett egyet. Kínosan ácsorogtam, és a szám szélét harapdáltam, amikor hirtelen megráztam a fejem. Túl régóta vártam már, hogy megtudja a dolgokat. Betelt a pohár. Ha már úgyis tudja, minek tagadjam?
     – Tudod mit? – emeltem fel az állam. – Ne felejtsd el! Mert minden szava igaz! – tártam szét a karom. Cortez a szemembe nézett, és felvonta a szemöldökét. – Amit leírtam, azt úgy is gondolom. Mindig is úgy gondoltam. És lehet, hogy ezután soha, de soha nem beszélünk többet, de akkor is tudnod kell! Nem érdekel – förmedtem rá dühösen, minden mindegy alapon. – Azt hiszed, hogy ez a tanév nehezen alakult, mert haragszol rám? Gondold át a többit! Gondold át az én szemszögemből! Én bocsánatot kértem, többször is, mert az egész egy hülyeség volt! És sajnálom, mindent megtettem, hogy túllépjünk rajta, de neked nem megy. Rendben. De jó, ha tudod, hogy nekem is lenne okom haragudni. Azért, amiket leírtam. Te mikor kértél tőlem bocsánatot? De tudod, mit, nem is várom el. Mert igazából sose haragudtam rád. Nem tudtam – töröltem meg a szemem. Cortez pislogás nélkül meredt rám. – Mert szeretlek – mondtam ki hirtelen, bár a fülemben annyira dobogott a vér, hogy alig hallottam magam.
    Cortez rezzenéstelen arccal nézett rám, én pedig lehajtottam a fejem, és a csizmám orrát tanulmányoztam a sötétben, mintha csak valami érdekes lenne rajta.
     – Oké – szólalt meg hirtelen. – Én erre nem tudok mit mondani – mondta halkan, én meg csak erőtlenül bólintottam. Patakokban folytak a könnyeim. – Mennem kell – nézett megint az órájára.
     – Rendben – motyogtam, és annyira fájt a mellkasom, hogy úgy éreztem, összeesek.

407-408. oldal, December 20., hétfő (Ciceró, 2011)

judy0516>!

Cselekményleírást tartalmazó szöveg

A tegnap este óriási volt. Cortezzel kilencig sétáltunk (!), illetve csúszkáltunk, mert az ónos eső ráfagyott az utakra és a járdákra. Igaz, hogy átfagytunk, igaz, hogy mínusz ezer fok volt, de nem számított. Egy csomót beszélgettünk meg nevettünk (most komolyan, pszichológus???), de volt egy pillanat, ami, azt hiszem, áttörés az egész kapcsolatunkra nézve. Mégpedig, hogy Cortez azt mondta nekem, nem fogja hagyni, hogy ilyen hülyeségek miatt veszekedjünk, mert túl régóta várt arra, hogy összejöjjön ez az egész. Talán pont erre vagy egy ehhez hasonló kijelentésre vártam mindig is. Ha ezt előbb mondja, nem kellett volna kiállnia az ablakba, nem veszekedtünk volna, hanem megértettem volna, hogy ő legalább annyira komolyan gondolja, mint én. Ezek után nem tudtam mit mondani. Ezt nem lehet másképp érteni. Ebbe nem lehet belemagyarázni semmit. Meg kell értenem, akármennyire nehezemre is esik, akármennyire elképesztően lehetetlennek is tűnik, és akkor is, ha nincs rá számomra elfogadható válasz. Cortez valamiért szeret engem. És most már el is hiszem neki. Áááááá! ☺

97-98. oldal, Január 27., csütörtök (Ciceró, 2012)

Carmilla >!

– Eliza – mondtam –, a könyvek közül, amelyeket felolvastam neked, igen sok azt állítja, hogy szeretni a legeslegfontosabb. Talán el kell hogy mondjam most neked, hogy szeretlek.
– Hát mondd – mondta Eliza.
– Szeretlek, Eliza – mondtam én.
Ezen elgondolkodott.
– Nem – mondta nagy sokára –, ez nekem nem tetszik.
– Miért? – kérdeztem.
– Mert olyan, mintha pisztolyt szegeznél a fejemnek – felelte. – Csak arra jó, hogy valakivel olyasmit mondassunk, amit valójában bizonyára nem gondol. Mi mást mondhatnék erre én, vagy akárki más, mint azt, hogy „Én is szeretlek”?

Kapcsolódó szócikkek: könyv · szerelmi vallomás
latinta P>!

Cselekményleírást tartalmazó szöveg

    – Elolvastad – suttogtam, és a szélben alig hallottam a saját hangom. Cortez csak bólintott, és idegesen az órájára nézett. Idő volt.
    – Oké. Felejtsd el. Csak felejtsd el – kezdtem zakatoló szívvel.
    – Jó. Az lesz a legjobb – értett egyet. Kínosan ácsorogtam, és a szám szélét harapdáltam, amikor hirtelen megráztam a fejem. Túl régóta vártam már, hogy megtudja a dolgokat. Betelt a pohár. Ha már úgyis tudja, minek tagadjam?
    – Tudod, mit? – emeltem fel az állam. – Ne felejtsd el! Mert minden szava igaz! – tártam szét a karom. Cortez a szemembe nézett és felvonta a szemöldökét. – Amit leírtam, azt úgy is gondolom. Mindig is úgy gondoltam. És lehet, hogy ezután soha, de soha nem beszélünk többet, de akkor is tudnod kell! Nem érdekel – förmedtem rá dühösen, minden mindegy alapon. – Azt hiszed, hogy ez a tanév nehezen alakult, mert haragszol rám? Gondold át a többit! Gondold át az én szemszögemből! Én bocsánatot kértem, többször is, mert az egész egy hülyeség volt! És sajnálom, mindent megtettem, hogy túllépjünk rajta, de neked nem megy. Rendben. De jó, ha tudod, hogy nekem is lenne okom haragudni. Azért, amiket leírtam. Te mikor kértél tőlem bocsánatot? De tudod, mit, nem is várom el. Mert igazából sose haragudtam rád. Nem tudtam – töröltem meg a szemem. Cortez pislogás nélkül meredt rám. – Mert szeretlek – mondtam ki hirtelen, bár a fülemben annyira dobogott a vér, hogy alig hallottam magam.
    Cortez rezzenéstelen arccal nézett rám, én pedig lehajtottam a fejem, és a csizmám orrát tanulmányoztam a sötétben, mintha csak valami érdekes lenne rajta.
    – Oké – szólalt meg hirtelen. – Én erre nem tudok mit mondani – mondta halkan, én meg csak erőtlenül bólintottam. Patakokban folytak a könnyeim. – Mennem kell – nézett megint az órájára.
    – Rendben – motyogtam, és annyira fájt a mellkasom, hogy úgy éreztem, összeesek.
    Cortez zavartan bólintott, és megfordult, én pedig levegőért kapkodva néztem utána. Végül sarkon fordultam, és berohantam a suliba. A többiek az aulában várakoztak, és az érkezésemre úgy csináltak, mintha nem leskelődtek volna a portáról egész végig.
    – Mi van? – kérdezte Virág elkerekedett szemekkel.
    – Vége. Elmondtam neki. És elment – töröltem le idegesen az arcom, és akkora gombóc volt a torkomban, hogy alig bírtam nyelni. Átrohantam az aulán, kivágtam az udvarra vezető ajtót, és kimentem.
    A többiek mind utánam loholtak, és egymást kérdezgették, hogy most pontosan mi van.
    – Renáta, állj már meg! – üvöltött rám Kinga. Megtorpantam, és visszafojtott sírással fordultam felé.
    – Virág véletlenül odaadott neki egy levelet – sütöttem le a szemem.
    – A karácsonyi lapot – bólogatott Virág.
    – Az nem az volt – szipogtam.
    – Emó! – fújtatott Ricsi, és fejcsóválva nézett Virágra.
    – Ez hülyeség. Ki ír ma levelet? – szörnyülködött Dave.
    – Én írtam – mosolyodtam el kínosan.
    – Mit mondtál neki? – faggatott tovább Kinga. Ricsi, Virág, Macu, Dave, Zsolti és Kinga kíváncsian bámultak rám, én pedig szomorúan megvontam a vállam.
    – Hogy szeretem – suttogtam.
    – A fenébe – sziszegte Kinga, és a többiek is feszengve néztek rám.
    A tornateremből kiszűrődő zajból ítélve elkezdődött a karácsonyi buli. A Keane Somewhere Only We Know dala indította az estét. Remegő kézzel letöröltem a könnyeimet. Totálisan megsemmisültem.
    – Menjünk be, hideg van – nézett rám Zsolti szomorúan, mire némán bólintottam. Mindenki elindult, én pedig a könnyeimtől homályosan néztem a karácsonyi fényeket, és lassú léptekkel utánuk indultam.
    Az udvarra vezető ajtó hirtelen kivágódott mögöttünk, mire mind megfordultunk. Cortez kirontott az ajtón, ami erősen visszacsapódott. Lélegzet-visszafojtva néztem rá. Az ajtóban állt, homlokába hulló sötét tincsei alól fürkészve nézett, és csak ennyit kérdezett:
    – Melyik szeptember 8.?
    Tudtam, miért kérdezi. A levelemben ezt a dátumot említettem arra vonatkozóan, hogy totál beleestem.
    – Kilencedikben – mondtam halkan.
    Cortez hitetlenül elmosolyodott, megindult felém, és abban a pillanatban gondolkodás nélkül én is odaléptem hozzá. Körülbelül fél lépésre tőle megálltam, ő pedig megragadta a karom, és határozott mozdulattal magához húzott. Nem tudom, hogy ő csókolt-e meg engem vagy én őt, esetleg egyszerre történt. Nem ez a lényeg. A gyomromban lévő valamennyi pillangó felébredt és vadul csapkodni kezdett, miközben a mellkasom úgy hullámzott, hogy alig álltam a lábamon. Forgott velem az egész világ, végig azt kívántam, hogy soha ne érjen véget. Mintha csak megérezte volna a gondolatom, Cortez továbbra sem engedett el, hanem többször, egymás után megcsókolt, én pedig alig kaptam levegőt, és a boldogságtól majd szétrobbantam. Végül a homlokát az enyémnek támasztotta, és két keze közé fogta az arcomat.
    – Mennem kell – suttogta.
    – Tudom – fúrtam bele a tekintetem az övébe.
    – Megvársz? – kérdezte halkan.
    – Két és fél éve mást sem csinálok – feleltem, mire lehunyta a szemét, és újra megcsókolt.

407-410. oldal, December 20., hétfő (Ciceró, 2011)