– Elolvastad – suttogtam, és a szélben alig hallottam a saját hangom. Cortez csak bólintott, és idegesen az órájára nézett. Idő volt.
– Oké. Felejtsd el. Csak felejtsd el – kezdtem zakatoló szívvel.
– Jó. Az lesz a legjobb – értett egyet. Kínosan ácsorogtam, és a szám szélét harapdáltam, amikor hirtelen megráztam a fejem. Túl régóta vártam már, hogy megtudja a dolgokat. Betelt a pohár. Ha már úgyis tudja, minek tagadjam?
– Tudod, mit? – emeltem fel az állam. – Ne felejtsd el! Mert minden szava igaz! – tártam szét a karom. Cortez a szemembe nézett és felvonta a szemöldökét. – Amit leírtam, azt úgy is gondolom. Mindig is úgy gondoltam. És lehet, hogy ezután soha, de soha nem beszélünk többet, de akkor is tudnod kell! Nem érdekel – förmedtem rá dühösen, minden mindegy alapon. – Azt hiszed, hogy ez a tanév nehezen alakult, mert haragszol rám? Gondold át a többit! Gondold át az én szemszögemből! Én bocsánatot kértem, többször is, mert az egész egy hülyeség volt! És sajnálom, mindent megtettem, hogy túllépjünk rajta, de neked nem megy. Rendben. De jó, ha tudod, hogy nekem is lenne okom haragudni. Azért, amiket leírtam. Te mikor kértél tőlem bocsánatot? De tudod, mit, nem is várom el. Mert igazából sose haragudtam rád. Nem tudtam – töröltem meg a szemem. Cortez pislogás nélkül meredt rám. – Mert szeretlek – mondtam ki hirtelen, bár a fülemben annyira dobogott a vér, hogy alig hallottam magam.
Cortez rezzenéstelen arccal nézett rám, én pedig lehajtottam a fejem, és a csizmám orrát tanulmányoztam a sötétben, mintha csak valami érdekes lenne rajta.
– Oké – szólalt meg hirtelen. – Én erre nem tudok mit mondani – mondta halkan, én meg csak erőtlenül bólintottam. Patakokban folytak a könnyeim. – Mennem kell – nézett megint az órájára.
– Rendben – motyogtam, és annyira fájt a mellkasom, hogy úgy éreztem, összeesek.
Cortez zavartan bólintott, és megfordult, én pedig levegőért kapkodva néztem utána. Végül sarkon fordultam, és berohantam a suliba. A többiek az aulában várakoztak, és az érkezésemre úgy csináltak, mintha nem leskelődtek volna a portáról egész végig.
– Mi van? – kérdezte Virág elkerekedett szemekkel.
– Vége. Elmondtam neki. És elment – töröltem le idegesen az arcom, és akkora gombóc volt a torkomban, hogy alig bírtam nyelni. Átrohantam az aulán, kivágtam az udvarra vezető ajtót, és kimentem.
A többiek mind utánam loholtak, és egymást kérdezgették, hogy most pontosan mi van.
– Renáta, állj már meg! – üvöltött rám Kinga. Megtorpantam, és visszafojtott sírással fordultam felé.
– Virág véletlenül odaadott neki egy levelet – sütöttem le a szemem.
– A karácsonyi lapot – bólogatott Virág.
– Az nem az volt – szipogtam.
– Emó! – fújtatott Ricsi, és fejcsóválva nézett Virágra.
– Ez hülyeség. Ki ír ma levelet? – szörnyülködött Dave.
– Én írtam – mosolyodtam el kínosan.
– Mit mondtál neki? – faggatott tovább Kinga. Ricsi, Virág, Macu, Dave, Zsolti és Kinga kíváncsian bámultak rám, én pedig szomorúan megvontam a vállam.
– Hogy szeretem – suttogtam.
– A fenébe – sziszegte Kinga, és a többiek is feszengve néztek rám.
A tornateremből kiszűrődő zajból ítélve elkezdődött a karácsonyi buli. A Keane Somewhere Only We Know dala indította az estét. Remegő kézzel letöröltem a könnyeimet. Totálisan megsemmisültem.
– Menjünk be, hideg van – nézett rám Zsolti szomorúan, mire némán bólintottam. Mindenki elindult, én pedig a könnyeimtől homályosan néztem a karácsonyi fényeket, és lassú léptekkel utánuk indultam.
Az udvarra vezető ajtó hirtelen kivágódott mögöttünk, mire mind megfordultunk. Cortez kirontott az ajtón, ami erősen visszacsapódott. Lélegzet-visszafojtva néztem rá. Az ajtóban állt, homlokába hulló sötét tincsei alól fürkészve nézett, és csak ennyit kérdezett:
– Melyik szeptember 8.?
Tudtam, miért kérdezi. A levelemben ezt a dátumot említettem arra vonatkozóan, hogy totál beleestem.
– Kilencedikben – mondtam halkan.
Cortez hitetlenül elmosolyodott, megindult felém, és abban a pillanatban gondolkodás nélkül én is odaléptem hozzá. Körülbelül fél lépésre tőle megálltam, ő pedig megragadta a karom, és határozott mozdulattal magához húzott. Nem tudom, hogy ő csókolt-e meg engem vagy én őt, esetleg egyszerre történt. Nem ez a lényeg. A gyomromban lévő valamennyi pillangó felébredt és vadul csapkodni kezdett, miközben a mellkasom úgy hullámzott, hogy alig álltam a lábamon. Forgott velem az egész világ, végig azt kívántam, hogy soha ne érjen véget. Mintha csak megérezte volna a gondolatom, Cortez továbbra sem engedett el, hanem többször, egymás után megcsókolt, én pedig alig kaptam levegőt, és a boldogságtól majd szétrobbantam. Végül a homlokát az enyémnek támasztotta, és két keze közé fogta az arcomat.
– Mennem kell – suttogta.
– Tudom – fúrtam bele a tekintetem az övébe.
– Megvársz? – kérdezte halkan.
– Két és fél éve mást sem csinálok – feleltem, mire lehunyta a szemét, és újra megcsókolt.
6 hozzászólás
