Szeredás Emerenc személy
Idézetek
Hideg, korrekt, hatásos beszéddel búcsúztatta az öregasszonyt, szavai annyira nélkülöztek minden érzelmet, és annyira nem lehetett belőlük rekonstruálni a valódi Emerencet, hogy úgy hatott, mint a kloroform, míg hallgattam, inkább tompa zsibbadást éreztem, nem azt az elsődleges, bitang fájdalmat, amit azok szoktak, akik szemben állnak azzal, akit szerettek, s az ott van egy kis tálszerű valamiben előttük, porrá válva, és el kellene hinni róla, azonos azzal, aki ránk nevetett.
250. oldal
(…) Emerenc őszi-téli óráit is az időjárás szabta meg, ahogy eljött az igazi zimankó, idejének zsarnoka a csapadék lett. A havat szinte minden nagyobb ház előtt ő seperte a környéken, még rádiót hallgatni sem volt ideje, csak éjjel vagy hajnalban. Ha az utcán járt, a csillagokból tájékozódott, mit hoz a másnap, ismerte őket, azokon a neveken, amelyeket öregapái adtak az égitesteknek, tüzük élessége vagy elhalványulása árulta el a neki előre az időváltozást olyankor is, amikor közlemény még nem jelezte.
23. oldal
Emerenc nem hitt a mennyországban, Emerenc a percben hitt.
224. oldal - Amnézia (Európa Könyvkiadó - Budapest, 2007)
Azt mondta neki nem kell se pap, sem egyház, az adót se fizeti, Isten eredményes működését tapasztalta a háború idején, az áccsal meg a fiával nincs baja, azok munkásemberek voltak, csak a fiút úgy megzavarta a politikusok hazudozása, hogy kénytelenek voltak belekeverni valamibe, hogy kivégezhessék, mikor már kezdett kényelmetlen lenni a vezetőknek. Ő legjobban az anyját sajnálta, mert annak nem lehetett egy jó napja, mégiscsak furcsa, hogy nagypéntek éjszakáján aludt először nyugodtan szegény, mert addig folyton félteni kellett a fiát. Azt hittem lecsap az Isten villáma, míg Emerenc előadásában Krisztus politikai machinációk áldozataként, mint egy konstrukciós per bukott hőse, végre kilép a fia nyugtalankodásával agyonzaklatott Szűzanya életéből.
(…) Emerenc egyikünk anyjához se hasonlított, mégis mindkettőnk újra született szülője.
94. oldal - Polett (Európa Könyvkiadó - Budapest, 2007)
Azt mondta, neki nem kell se pap, sem egyház, az adót se fizeti, Isten eredményes működését tapasztalta a háború idején, az áccsal meg a fiával nincs baja, azok munkásemberek voltak, csak a fiút úgy megzavarta a politikusok hazudozása, hogy kénytelenek voltak belekeverni valamibe, hogy kivégezhessék, mikor már kellemetlen kezdett lenni a vezetőknek. Ő legjobban az anyját sajnálja, mert annak nem lehetett egy jó napja, mégiscsak furcsa, hogy nyilván nagypéntek éjszakáján aludt először nyugodtan szegény, mert addig folyton csak féltenie kellett a fiát.
Azt hiszem, ez volt az az időpont, amitől fogva Emerenc már valóban szeretett, fenntartás nélkül, majdnem komoran, mint aki tudomásul vette, a szeretet kötelezettség, tulajdonképpen veszedelmes és kockázatos szenvedély.
75. oldal - Lomtalanítás (Európa, 2008)
(…) a nyitott ablakban beözönlő friss fényben megláttam Emerencet, aki ismét ünneplőt viselt, s pórázon az ágyamhoz vezette Violát. A kutya fején ócska pörge kalap volt, fekete, a szalagja mellé frissen vágott rózsát tűzött, nyakörvét körbefonta virággal. Azontúl minden anyák napja hajnalán megjelent az állattal, s elkántálta az ünnepi köszöntőt Viola nevében:
Köszönöm a jóságot, hogy engem szeretnek,
táplálékom megadják, puha ágyat vetnek,
köszönöm az oktatást rektornak, szülőnek,
adjon Isten bőséges termést a mezőnek.
A vers, amit három elemije valamelyik iskolai ünnepélyén a tanítójának szavalhatott pár évvel a kilencszázötös orosz forradalom után s párral az első világháború kitörése előtt, évente felzengett Emerenc sosem fakuló hangján az ágyunk mellett, Viola mindig megpróbálta ledörzsölni isten tudja, honnan beszerzett kis kalapját, de persze nem engedték. Az öregasszony azt a rituális szöveget is hozzámondta minden esztendőben, zárásképpen a rigmusához: „Mindent megköszönök, én, a fiúgyermek, asszonyomnak jár a rózsa a kalapom mellett.”
75-76. oldal, Lomtalanítás