Szentpétervár helyszín

A pétervári utcáknak van egy teljesen nyilvánvaló tulajdonságuk: árnyékokká változtatják a járókelőket.

41. oldal (Európa, 1985)

Gyerekkorom világképe olyan volt, mint a Szovjetunió: a felszínen stabil, megingathatatlan egység, de alatta megosztottság és hazugság rejlett. Így néz ki a dolog: az ember egy elavult térképpel utazik át az életen, és ami régen a nyugati irányban feküdt, most valószínűleg északon terül el, a Leningrád nevű várost pedig Szentpétervárnak hívják, mint hajdan, a régi szép időkben. Ami ma újnak számít, estére az élet múzeumába kerül, és az egyetlen dolog, amiben bízni lehet, az állandóság utáni mélységes vágyakozás: a vágy, hogy a régi világban ébredjünk fel, amelyben érvényesek a térképek, és amelyben habozás nélkül hagyatkozhatunk az iránytűre.

41. oldal

Érthető, hogy tél derekán szobája körül utazzék az, aki az Alpok lábánál, Torinóban lakik, mely csaknem oly hideg, mint Szentpétervár. Ám olyan klíma s levegő mellett, amilyet Isten nekünk adott, s ahol narancsfa nő a kertben és mirtuszból van az erdő, még maga Xavier de Maistre is, lenne csak minálunk író, legalább az udvarra kimenne.

(első mondat)

Egy tengerparti városban, melyet egykor Szentpétervárnak neveztek, majd Petrográdnak, aztán Leningrádnak, és jóval később ismét Szentpétervárnak, állt egy hosszú, keskeny ház egy hosszú, keskeny utcában. Egy hosszú, keskeny ablakban pedig világoskék ruhában és fakózöld papucsban egy gyermek arra várt, hogy egy madár feleségül vegye.

Három kérő érkezik a Gorohov utcába, 17. oldal

Szentpétervár valamennyi szépsége megjelent ezen az eseményen, s valamennyien francia ruhákat viseltek, bár némelyikükön látszott, hogy felettébb kényelmetlennek érzi ezt az öltözéket, különösen az abroncsos alsószoknyát, fogaik feketesége pedig ékesen bizonyította azt, hogy még nem szakadtak el attól a régi orosz vélekedéstől, hogy fehér foga csakis a szerecseneknek meg a majmoknak lehet.

A nagykövet beszámolója

A társaság arról beszélgetett, mi az, amire ki-ki örökké emlékezni fog. Turgenyev ezt mesélte: – Fiatal koromban volt egy kedvesem, egy molnár leánya, aki Szentpétervár közelében lakott, s valahányszor vadászni mentem, betértem hozzá. Gyönyörű leány volt, igen sápadt: sajátos tekintetű szeme nem ritka népünk leányainál. Sohasem fogadott el tőlem semmit. Hanem egyszer mégiscsak így szólt: „Hozzon nekem ajándékot.” „Mit kívánsz?”, kérdeztem tőle. „Hozzon nekem szappant.” Vittem neki egy darab szappant. Elvette, eltűnt, azután irulva-pirulva visszajött. Felém nyújtotta illatos kezét, és így szólt: „Csókolja meg, ahogy a szentpétervári szalonokban csókolja a dámák kezét.”. Ekkor, meséli Turgenyev, ő a szép molnárleány lába elé borult.

Észak-Frankföld, 58. oldal

Mennyire megváltozott Szentpétervár! A francia kiment a divatból: még a francia ruhákra is görbe szemmel néztek.

Ez a kis szigetvilág Szentpétervár tengeri kikötője, amely mindig is fontos szerepet játszott Oroszország történelmében. Amikor Nagy Péter a tizennyolcadik század elején megalapította a várost, abban a reményben cselekedett, hogy ez lesz majd Oroszország legnagyobb tengeri kikötője, az egyik legfontosabb kapocs az eurázsiai termőföldek és a nyugati piacok között. Több ezer jobbágy fizetett a munkájával és nem ritkán az életével azért, hogy a cár barokk villákról és elegáns csatornákról szőtt víziója megvalósuljon a fagyos, sáros mocsárvidéken. A cél mindig is az volt, hogy Szentpétervár ablak legyen a Nyugat felé, egy kikötőváros, amely kirángatja majd az országot ázsiai és középkori viszonyai közül, kerül amibe kerül.

91. oldal "A jéghegy csúcsa"

Azt mondják, hogy a pétervári éghajlat árt nekem, meg hogy az én lapos erszényemhez képest túl sokba kerül a megélhetés Pétervárott. Ezt mind tudom, jobban tudom azoknál a tapasztalt és módfelett bölcs tanácsadóknál, jóakaróknál. De mégis Pétervárott maradok. Nem költözöm el Pétervárról!
Mégpedig azért nem költözöm el… Eh! Hiszen teljesen mindegy, hogy elköltözöm-e vagy
sem!

I. Az egérlyuk / 1. fejezet

Esküszöm, uraim, hogy a tudat túltengése – betegség, igazi, hamisítatlan betegség. Az ember mindennapi életéhez bőven elég lenne az átlagos emberi tudat, tehát a fele, a negyede is annak az adagnak, amely a mi szerencsétlen tizenkilencedik századunk fejlett emberének osztályrészéül jut, kivált, ha ráadásul még az a végzetes csapás is sújtja, hogy Pétervárott, a földkerekség legelvontabb és legkiagyaltabb városában kell laknia.

I. Az egérlyuk / 2. fejezet