Számbojtár Professzor személy
Idézetek
– Miért rohan mindenki egy vérfagyasztó sikoly irányába? – motyogta a Rangidős Lovász. – Ez ellentmond a józan észnek.
157. oldal
– De hát ez itt egy egyetem! Kell, hogy legyen könyvtárunk! – mutatott rá Rettentheő. – Ez hozzátartozik a hely stílusához. Miféle emberek lennénk, ha nem járnánk könyvtárba?
– Hallgatók – felelte morózusan a Számbojtár Professzor.
– Ha, emlékszem, mikor mi voltunk hallgatók! – szólalt meg az Újkeletű Rúnák Adjunktusa. – A vén „Mumus” Vedellő egy expedíciót szervezett belőlünk, hogy megtaláljuk az Elveszett Olvasótermet. Három hétig vándoroltunk összevissza. A végén már a saját cipőinket ettük.
– És megtalálták? – érdeklődött a Dékán.
– Nem, de az előző évi expedíció madarványait azt igen.
– És mit csináltak?
– Megettük az ő cipőiket is.
30-31. oldal
– Hát – szólalt meg a Számbojtár Professzor –, az igaz, hogy tegnap éjjel, ööö, közülünk páran, izé, véletlenül a Foldott Dob tájékán jártak…
– Csupán jó szándékú átutazóként – tette hozzá az Újkeletű Rúnák Adjunktusa. – A törvény lehetővé teszi, hogy a Jó Szándékú Átutazók egy italt vásároljanak a Vendéglátó Egységekben, az Éjszaka vagy a Nappal Bármely Órájában. A városi törvénykezés, ugye.
– Szóval honnan is voltak átutazóban? – követelt választ Rettentheő.
– A Szőlőfürtből.
– De az ott van egy saroknyira.
– Igen, de… elfáradtunk.
156-157. oldal
– Aha! – értett egyet a Dékán, aki mostanra a vad, varázslóhoz nem méltó macsóság markába került. – Merészek vagyunk! Aha! Merészek vagyunk?
Az Arkrektor fölvonta szemöldökét, aztán a többi varázslóhoz fordult.
– Merészek vagyunk? – kérdezte.
– Ööö. Én mértéktartóan merésznek érzem magam – jelentette ki a Jelenkori Varázsrúnák Előadója.
– Én kifejezetten nagyon merész vagyok, azt hiszem – állította a Kincstárnok. – Attól van, hogy nincs rajtam csizma – fűzte hozzá.
– Én merész leszek, ha mindenki más is az – közölte a Rangidős Lovász.
Az Arkrektor visszafordult a Dékánhoz.
– Igen – mondta. – Úgy tűnik, hogy mind merészek vagyunk.
– Szasz! – szólt a Dékán.
– Mi szasz? – firtatta Maphlaves.
– Ez nem szasz valami, hanem csak szasz – szólalt meg a Rangidős Lovász mögötte. – Általános utcai köszöntés és megerősítés a zártkörű militáris csoportosulások és férfias kötelékteremtő rituálék felhangjaival.
– Mi? Micsoda? Mint az „irtó jó”? – kérdezett vissza Maphlaves.
– Gondolom, igen – felelte vonakodva a Rangidős Lovász.
Maphlaves meg volt elégedve. Ankh-Morpork eddig sosem kínált remek vadászlehetőségeket. Sose hitte volna, hogy lehetséges ilyen pompásan szórakozni a saját egyetemén.
– Rendben – mondta. – Kapjuk el azokat a szemétrakásokat!
– Szasz!
– Szasz!
– Szasz!
– Szasszafrász!
Maphlaves sóhajtott. – Kincstárnok?
– Igen, Arkrektor?
– Legalább próbálja megérteni, rendben?
163-164. oldal
Nem hö micsoda, csak egy hö. Ez egy bevett utcai köszönésforma, és megerősítő indulatszó militáns körökben, maszkulin jellegű bajtársiasságot kifejező felhangokkal.
242. oldal
35-37. oldal
– Mi az?
– Ez nem lehet egy trágyadomb a pázsit kellős közepén, ugye, nem?
– Modo roppant ideges lesz.
A Dékán megszemlélte közelebbről is.
– Ööö… különösen mert, meggyőződésem, hogy az ő lába kandikál ki alóla…
A komposztdomb a varázslók felé fordult és placcs, placcs hangot adott ki.
Aztán megmoccant.
– Rendben! Na, akkor – szólalt meg Maphlaves és reménykedve dörzsölgette a kezét –, jelen pillanatban melyik csibész tart közületek magánál varázsigét?
A varázslók zavarba jőve lapogatták zsebeik.
– Akkor majd én elterelem a figyelmét, míg a Kincstárnok meg a Dékán megpróbálják kihúzni Modót – javasolta Maphlaves.
– Ó, pompás! – nyögte Dékán elhaló hangon.
– Hogyan tudod elterelni egy trágyadomb figyelmét? – kérdezte a Rangidős Lovász. – Nem hinném, hogy egyáltalán van neki olyanja.
Maphlaves levette a kalapját és óvatosan előre lépett.
– Nagy rakás szemét! – üvöltötte.
A Rangidős Lovász följajdult és eltakarta a szemét a kezével.
Maphlaves lebegtette a kalapját a komposzthalom előtt.
– Szerves hulladék!
– Vacak zöld szenny? – fűzte hozzá segítőkészen a Jelenkori Varázsrúnák Előadója.
– Ez a nyerő! – lelkesedett az Arkrektor. – Próbáld fölbőszíteni a rohadékot! (Mögötte az őrült darázsszerű lény egy kissé eltérő változata pukkant elő a levegőből és elzümmögött.)
A trágyadomb hirtelen előrevetette magát a kalap felé.
– Szemétdomb! – rivallta Maphlaves.
– Ó, mi a csuda! – lepődött meg a Jelenkori Varázsrúnák Előadója.
A Dékán meg a Kincstárnok előre osontak, mindketten megragadták a kertész egyik lábát és megrántották. Modo kisiklott a trágyadombból.
– Átrágta magát a ruháján! – hökkent meg a Dékán.
– De a törpe azért jól van?
– Még lélegzik – jegyezte meg a Kincstárnok.
– És ha van egy kis szerencséje, elvesztette a szaglóérzékét – tette hozzá a Dékán.
157-158. oldal
– Szasz! – szólt a Dékán.
– Mi szasz? – firtatta Maphlaves.
– Ez nem szasz valami, hanem csak szasz – szólalt meg a Rangidős Lovász mögötte. – Általános utcai köszöntés és megerősítés a zártkörű militáris csoportosulások és férfias kötelékteremtő rituálék felhangjaival.
[…]
– Szasz!
– Szasz!
– Szasz!
– Szasszafrász!
Maphlaves sóhajtott. – Kincstárnok?
– Igen, Arkrektor?
– Legalább próbálja megérteni, rendben?