– Máris mész? – kérdeztem döbbenten.
– Igen. Köszönöm, ennyi elég volt.
– Ó. Hát. Oké. Kösz, hogy jöttél – vontam meg a vállam, mire Arnold gúnyosan elnevette magát. – Mi az? – kérdeztem zavartan.
– Oké? Kösz? Tök jó? – ismételt engem. – Hová lett a szókincsed, Reni?
– Mi? – esett le az állam.
– Csak érdeklődtem – legyintett.
– Fél év után találkozunk, és ez minden, amit mondani tudsz nekem? – kérdeztem, totálisan ledöbbenve.
– Ha azt várod, hogy megdicsérjem a ruhádat vagy a bécsi keringő alaplépéseit, amit, valljuk be, nem olyan nehéz elsajátítani, akkor sajnálom, ezt rossz embertől várod.
– Mi van? – hüledeztem. – Ki várja el, hogy megdicsérd? Én azt nem értem, miért bántasz! – hadartam dühösen.
– Nem bántottalak, feltettem egy egyszerű kérdést, amire régebben válaszoltál volna, most viszont nem értem a dühös reakciót. Rosszat mondtam, vagy igazat?
– Neményi, most állj le! – lépett mellém Cortez, és nem túl barátságosan nézett Arnoldra, aki unottan meredt ránk.
– Nagyszerű, már egy párbeszédet sem tudunk folytatni anélkül, hogy valaki bele ne szóljon? – kérdezte Arnold tőlem, figyelmen kívül hagyva Cortezt.
– A valakinek neve is van – mondtam dühösen.
– Értem – biccentett Arnold – Örülök, hogy láttalak titeket élmény volt – kezdett búcsúzkodni cinikusan. – Apropó – nézett rám. – A táncolás közepette remélem, nem feledkeztél meg a továbbtanulásról. Mert bár elhiszem, hogy a szalagavató roppant fontos, remélem, nem azért nem írtál erről a témáról egyszer sem és kerülted túlontúl feltűnően, mert nincsenek efféle terveid.
– Romanisztika szakra, francia szakirányra megyek – motyogtam megalázva.
– Ennek igazán örülök – biccentett. – Cortez? Vele tartasz? – vonta fel a szemöldökét, előre sejtve a választ. Cortez mosolyogva megrázta a fejét.
– Neményi, még mindig mit szeretnél bizonyítani? Nem fáradtál még el?
– Ezt nemnek veszem. Akkor mik a terveid, Cortez?
– Ne félts engem.
– Eszemben sincs – vágta rá Arnold. – Tizenkilenc évesen lehetnének céljaid. Pontosan meddig szeretnél még a menő gimis szerepében lubickolni?
– Fejezd be! – szóltam rá élesen, mire felszaladt Arnold szemöldöke.
– Reni, megdöbbent a viselkedésed! Miért ne kérdezhetném meg egy felnőtt embertől, hogy mik a céljai?
– Mert nem tartozik rád – válaszoltam idegesen.
– Elnézést, csak érdeklődtem – rázta meg a fejét Arnold gúnyosan.
– Mit szeretnél, Neményi? Provokálni? Hogy leüsselek? – röhögte el magát Cortez. – Tudod, talán megérdemelnéd.Elég régóta. De sosem adnám meg neked azt az élményt, hogy mártírként távozz innen, sajnáltasd magad és ő csalódjon bennem – mutatott rám. – Annyit nem érsz te nekem. – Arnold összefont karral állt.
– Nézd, Reni, tény, hogy ő – intett Cortez felé – az oka annak, hogy nem igazán tartjuk a kapcsolatot. Ragad rád a stílusa, amit nem igazán kultiválok. Sajnálom, hogy képtelenek vagyunk a kommunikációra, vagy azért, mert Cortez jelen van, vagy azért, mert őt hallom a szavaidban, őt olvasom a soraidban…
Úgy döntöttem, nem szállok vitába vele.
– Ez az utolsó próbálkozásod? – kérdezte Cortez. – Őt bünteted miattam? Neményi, ennél már nincs lejjebb.